Intézményes irodalmak, irodalmi intézmények?

Részletek

Írta: Pinczési Botond

Kevés olyan döntő fontosságú kérdés maradt napjaink irodalmi diskurzusában, ami sokakat érint és érdekel végzettségtől vagy kurzustól függetlenül. Tán egyedüli ilyennek látom az irodalmi nyelv befogadhatóságának, demokratizálásának, inkluzivitásának kérdéskörét.

Feladata-e az irodalomnak egy kisebbség problémáinak, nyelvének „beemelése?” Feladata-e minden olvasni tudó számára érthetőnek lenni? Róhatunk-e egyáltalán az irodalomra ilyen ideológiai-politikai terheket? Bár ez a folyóiratszemle állásfoglalás helyett inkább csak froclizik az olvasóval (hogy érthető legyek: kiugratja a nyulat a bokorból, de utána már nem lő), holott azzal az elterjedt félreértéssel mindenképpen le szeretne számolni, hogy az intézményes keretek a minőség rovására kötik meg a folyóiratkészítők kezét. Ugyanis a három bemutatni kívánt lap nem valamiféle kényszerpályán mozog a politikai akarat vagy a tudományszakmai kritériumok által kijelölt úton (vagy legalábbis az olvasónak ez nem tűnik fel), hanem az intézményes beágyazottságra inkább lehetőségként tekint és a legkülönfélébb módokon, de kiaknázza azt, így néhány szempontból a nagyobb példányszámú folyóiratok minőségével is felvéve a versenyt.

A 2007-ben létrejövő Apokrif az egyetemi szerveződés által alakult folyóiratok közül a hosszú ideje működő lapok közé tartozik. Sokéves fennállását valószínűleg annak köszönheti, hogy anno az ELTE-s egyetemi hallgatók (Nyerges Gábor Ádám és Tarcsay Zoltán) lendülete mellett legalább annyira támaszkodott Fráter Zoltán egyetemi docens tapasztalatára. Az Apokrif-koncepcióban talán a legizgalmasabb, de biztosan a leginkább önreflexív rész, hogy a hagyományos szépirodalom és kritika felosztáson túl rendelkezik a Látószög rovattal, amely az aktuális lapszámban publikált szöveg vagy illusztráció értelmezését tartalmazza. A 2021 őszi lapszámban (merthogy negyedévente, mondhatni „évszakhangulatban” jelenik meg a periodika) Eged Bertalan Látószöge érvényesül, aki Fridvalszki Márk művészetét elemzi. Az esztéta először a kapitalista realizmus elméletét vázolja fel, hogy az arra való optimista reakcióként, kitörési kísérletként értelmezze Fridvalszki képeit. Eged szerint bár az iparművészet eszköztárával dolgozik a művész, de meglepő módon épp egy visszanyúlás által tűnnek értelmezhetőnek a művei, mégpedig az esztétika hagyományos fogalmával, az érzékiség rehabilitálásával, pontosabban az érzékelés örömének megélésével.

Azonban Fridvalszki képei nemcsak önálló alkotásként állják meg a helyüket, hanem produktívan lépnek kapcsolatba a lapszámon belüli szövegekkel is. Erre példa lehet a szépírások előtt látható Modular Joy című kép, amelyen a pasztellszínű ovális és szögletes formák törekednek a harmonikus összeállásra, de mégse „jön ki a nagy kép.” Ezt legjobban a mű közepén egy négyzetben tömörülő különböző színű ovális formák sűrítik egybe. Ezáltal a szemlélőnek olyan érzése támad, mintha a reprodukció mozogna vagy mintha a Tetris-játékból látna egy pillanatfelvételt és közösen gondolkodna az alkotással, hogy hogyan kéne átrendezni az elemeket, hogy kijöjjön az „igazi kép.” A Modular Joy-jal szemközt Balla Zsófia Pilinszky János című verse (amely vélhetően a Pilinszky-centenárium, tehát a költőnek való tisztelgés miatt került be a lapba) látható. Fridvalszki képe egyrészt Pilinszky ikonografikus költeményei miatt is viszonyba léphetne a verssel, de sokkal beszédesebbnek tűnik a hommage-vers gesztusa, ugyanis az is felfogható egyfajta „igazi kép” kirakására való kísérletként, amelyben a Pilinszky-kultusz feszül szembe a megidézést végrehajtó szerző versnyelvével. Persze Balla költeményét további versek is követik. Míg Elő Csenge Enikő és Nagy Márta Júlia szövegeiben az allegória jelenik meg mint uralkodó alakzat, addig Veréb Árnika és Körtesi Márton az antikvitás irodalmához nyúl vissza. Előbbi esetében olyan, a trójai mondakörben jelentős, de irodalmi feldolgozásokban mégis alulreprezentált női karakterek szólalnak meg, mint például Kalüpszó, utóbbi költeményei pedig ekphrasisként értelmezhetők, méghozzá a Paszuly és a Vaku leírásainak formájában. A három folyóirat közül egyértelműen az Apokrif szépirodalmi rovata a legkiegyensúlyozottabb színvonalú, ami az írók névsorát végigolvasva meglepő lehet, ugyanis nagy a kontraszt az ismertségükben. Jóllehet Littner Zsolt A pigmenthiányos lány története után Oravecz Imre Alkonynaplója nagy ugrásként érzékelhető, de ez kivételesnek mondható. Szőllőssy Balázs fordításában egy házas férfi beszéli el a szegénysorból való feljutásának történetét. Ahmet Hamdi Tanpinar regényéből csak ízelítőt kapunk, ezért érdekes játék, hogy ennyi szöveg alapján a karaktert vagy végtelenül alázatosnak, vagy elviselhetetlenül álszentnek is megítélhetjük. Mindenesetre az biztosan állítható, hogy Az Időszabályozó Intézet az irodalommal gúnyos párbeszédbe kezd, hiszen az egy külföldi tudós által magas reputációt szerző írót meglehetősen alkalmatlannak és alulolvasottnak mutatja be a részlet. A Junkies cím egy zenekarra utal, aminek a számai rekurzív alakzatként inszcenírozódnak a szövegben, ahogy a főszereplő életében is folyamatosan szembesül az elfojtott, meg nem élt serdülőkori szerelemmel, újra szól a régi lemez. Ádám Gergő novellája az idősíkváltásokkal is érzékelteti mindezt, mert hol Balu silány és vágyakozás nélküli felnőtt életébe, hol érzelmektől és élményektől túlfűtött gyermekkorába tekintünk be. A narrátori szólam kellően óvatosan megalkotott, így az olvasónak kell összeraknia a karakterrajzot, ilyen finom elszólásokra kell gondolni például, hogy Csilla egy félmondata miatt nyaral Balu felnőttként évente egyszer Szentgotthárdon.

A Látótávolságban Mohos Máté a Cigány Mózes című regényről ír egy alapvetően elismerő, de a mű stilisztikai hibáival is szembesítő kritikát. Majd Kőhegyi András vizsgálja Kiss Tibor Noé legújabb regényét, amelyben bár a négy elbeszélői szólam közül az egyiket elhibázottnak gondolja, de így is a 2020-as esztendő egyik fontos irodalmi művének tartja a Beláthatatlan tájat. Az Apokrif utolsó szövege Dávid Gergő bravúros és kimerítő kritikája, amely Almási Miklós Az abszurd Shakespeare című könyvet tárgyalja. Az értekezés végig diskurál Almásival, ekképpen túl tágnak véli abszurd-fogalmát és helyenként túl- vagy félreértelmezésnek olvasatait, még ha az esszékötet struktúráját, a szövegek közti diszkurzív viszonyt és a befogadhatóvá tett filozofálást üdvözli is.

A Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának Együtt című lapja korábban szamizdatban jelent meg, majd 2002-ben indult újra nyomtatásban. A kéthavonta az olvasókhoz kerülő folyóirat jelentős mértékben szépirodalmi profillal rendelkezik, de fontos részét képezik a kritikák, tanulmányok, valamint a más humán tudományi beágyazottsággal rendelkező szövegek is foglalkoztatják a szerkesztőket.

Az Együtt ebben az évben negyedik alkalommal megjelenő lapszámát Bíró József erősen aktualizáló Családom [„kimerítő”] története című verse nyitja, amely a lírai én üknagyszülőktől egészen saját unokájáig tartó nemi hovatartozását rögzíti. Jelentőségteljes gesztus a vers végére helyezett szerzői jegyzet, miszerint „írtam / amikor már a normalitás jegyében a nyilvánvalót is rögzíteni kellett.” (6) Ezután következik Bartha Gusztáv szókimondó kisregényének részlete Trauma címmel, amely a folytatásos közlés a folyóiratkultúrában korábban komoly, manapság elveszni látszó hagyományát műveli. Finta Éva versei a mágikus, transzcendens dimenziók megidézését viszik színre, nyomatékot helyezve a lírai építkezés önreflexiójára. Izgalmas egy olyan kortárs költészetbe beleolvasni, amelyben az ütemhangsúly és a rím jelentésképző erővel működik. Dr. Kiss Ágnes Apám történetei című szövege egy olyan méltóságteljes apa életét meséli el, aki kárpátaljaiként a 20. század első felének minden viszontagságát átélte miközben emberségről és életképességről tett komoly tanúbizonyságot. A Részvét című szöveg a lezárások alatt bekövetkező halálesethez való egyéni viszonyt meséli el. Az Sz. Kárpáthy Kata-novella fókuszában végig a részvét kinyilvánításának vágya áll, ami kimondatlanul ott lappang az online tértől való ódzkodásban, a koszorú költségeinek magára vállalásában és a temetésen tanúsított magatartásban is. Bár a részvétnyilvánítás képtelensége finoman mutatkozik meg a szövegben, de talán túl sok kérdést hagy nyitva a történet. Ezután következik egy Rimayhoz fűződő hommage Vári Fábián Lászlótól, majd Csontos Márta Kincskereső elégiája és Éjszakai városnézés című verse, végül Ortutay Péter fordítása zárja a szépírások sorát. A Covid című novella Diane egy olyan életszakaszát meséli el, amelyben a főhős a vírus idején visszaköltözött beteg édesanyjához, hogy gondját viselje. Ez idő alatt nemcsak gyerekkorába vagy válásába kap betekintést az olvasó, de az anyával való kapcsolatába is. Ráadásul a megrendítő Tessa Hadley-szöveget végigkíséri a Bovaryné egyfajta párhuzamos története, mert a főszereplő elbeszéli olvasási tapasztalatait, így a sokrétű történet a női viselkedésmintázatok örökségének kérdésében egy irodalmi parabolával is él.

A szépírások után különös váltást hajt végre az Együtt, mert Tóthárpád Ferenc egy, a tartalomjegyzékben kritikaként számon tartott írása olvasható, azonban a szöveg stílusa jóval közelebb áll egy ajánláséhoz. A mindenesetre diszkurzív szándékkal fellépő Lengyel József János Feltámadás Beregszászon ‒ Mitracsek úr visszatér című könyvéről szóló írás dicséri a művet a bátor provokációért és szellemes, zsurnaliszta stílusáért. Gazdag Vilmos recenziója a Kortárs magyar etnológia című kötetről szól, amely ukrán nyelven íródott, így célja a tudományos eredmények átadása a szomszédos országnak és az ukrán néprajzi kutatások ösztönzése. Gazdag strukturalista ismertetése a könyv három főbb fejezete mentén halad, amely így elsőnek a főbb kutatóközpontokat (múzeumok, egyetemek), másodikként a tudományos irányzatokat, végül pedig az ukrán-magyar tudományos együttműködést tárgyalja. A recenzió fontosnak tartja kiemelni, hogy a kötet fősodrán túl további tanulmányok is találhatók a mellékletben ukránra fordítva, valamint egy angol nyelvű összefoglaló is hozzájárul a tudományos eredmények nemzetközi kommunikációjához. Kovács Sándor honismereti tanulmánya Egán Ede eltüntetett, majd újraállított emlékművének történetét dolgozza fel. A kutatás először Egán tetteit ismerteti, majd kordokumentumokat elemezve ad érdekfeszítő betekintést a gazdálkodó, kultúrpolitikus halála körül kialakult többféle értelmezésbe, mégpedig az öngyilkosság, a véletlen baleset, vagy a legvalószínűbbnek tűnő meggyilkolás lehetőségébe. Kovács nagyívű kutatása felhívja a figyelmet az új emlékmű pontatlanságaira, valamint emlékeztet a tiszteletben tartás fontosságára, ugyanis az Egán Ede-szobor többször esett már áldozatul az ukrán nacionalisták emlékműgyalázásának. Dupka György Kárpátaljai nők a GUPVI- és GULÁG-táborokban című megrendítő tanulmánya arról számol be, hogy nagy számú magyar nő vesztette életét a kommunista rezsim lágereiben. Dupka kutatása nemcsak a táborok történetével és az odahurcoltakkal szembeni kegyetlen eljárásokkal szembesít, hanem a további vizsgálatok irányait is kijelöli.

Az Együtt egy „kultúrkrónikával” zárul, amely összesíti a Kárpátalján történt fontosabb tudományos elismeréseket, rendezvényeket, megjelent és megjelenésre váró könyveket. Érzékelhető, hogy a folyóirat törekszik a szépirodalom kidomborítására, mégis inkább a húsbavágó történelmi típusú tanulmányok képesek megragadni a befogadó figyelmét és különlegessé tenni az Együtt olvasásélményét.

A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karához a Szkholion című lap kötődik. A folyóirat egy évben kétszer jelenik meg, címét pedig egy, a belívben rendszeresen szereplő Michel Foucault idézet szolgáltatja. A citátum úgy mutatja meg a tudást, hogy az nem valami megkérdőjelezhetetlen magánbeszédként jön létre, hanem a kommentálás, a kritikai gondolkodás diskurzusában formálódik. (Különösen izgalmas a kortárs egyetempolitikai eseményekkel összevetni mindezt, hiszen az értintettnek számító DE-nek mintha szögesen eltérne a tudás-felfogása a Szkholion szellemiségétől.) Foucault ráadásul nemcsak a Szkholion mottóját adja, hanem a lapstruktúrát is meghatározza boncasztal-metaforájával, hiszen a különböző rovatok a Kórterem (előszó), Mű-tét (szépirodalom), Nagyvizit (interjú, kritika) és Boncasztal (tanulmány) címeket viselik, így a szövegek egy orvosi műhiba miatt bekövetkező haláleset narratívájába ágyazódnak. A szike alatt most a boncmester fekszik: vegyük szemügyre a Szkholion 2021-ben megjelent első számát.

A szépirodalom ezúttal nem lett a Szkholion legsikerültebb része. Mindössze két próza olvasható benne, mindkettő Oláh Péter tollából, ezenkívül pedig versek Hajdu Ildikótól, Szegedi Esztertől, Gyarmati Dominiktól, Gulisio Tímeától, Szabó Dáriótól, végül pedig Benkő Imola Orsolya Kávé című szövege. A kevésbé sikerültség nem annyira a Mű-tét tematikus céltalanságából fakad, hiszen ezt akár sokszínűségnek is hívhatjuk, csupán annyiról van szó, hogy a szövegek kevés maradandó sorral kecsegtetnek, nem annyira nyújtanak alkalmat a velük való elidőzésre.

A Nagyvizitet Juhász Tibor költészete nyitja meg. Először egy interjút olvashatunk Avramucz Tamás tollából, majd egy kritikát Tusz Ilonától. Mindkét szöveg Juhász új verseskötetét veszi górcső alá, míg előbbi a külső nézőpont és a személyes tapasztalat együttes színreviteléről és az ezzel szorosan összefüggő képviselet dilemmájáról, valamint a posztmodern nyelvszemléletről kérdezi az alkotót, addig a kritika tárgyává leginkább az első kötettel való összehasonlítás válik. Juhász Tibor jó interjúalany abban az értelemben, hogy a kérdezőnek nem kell komfortzónájából kimozdítania a költőt, mert Juhász ezt tulajdonképpen magától is műveli, ugyanis válaszaiban sem válaszol, hanem közösen gondolkodik, problematizál. A szerző beszámol arról, hogy elmozdulást vélt felfedezni a képviselet lehetőségeivel kapcsolatos nézőpontjában, mert míg első kötete írásakor hitt a megszólaltatás erejében, addig új könyve elkészítése alatt már sokkal inkább a képviselt és a képviselő közti szakadék foglalkoztatta. A képviseleti lírába vetett bizalom megrendülését a Tusz-féle kritika is beazonosítja, hiszen éppen azt mutatja ki az Ez nem az a környék és az Amire telik legnagyobb különbségeként, hogy utóbbiban megsokasodnak a nézőpontváltások és a megszólalók kilétéhez köthető bizonytalanság válik a kötet alaptónusává. Ezután két olyan szöveg következik a lapszámban, amely a transzmedialitás lehetőségeit méri fel Áfra János és Szegedi-Varga Zsuzsanna, valamint a 2020-as Textúra alkotásain keresztül. Vincze Richárd a Termékeny félreértés / Productive misreadings című kötetben olyan bonyolult mediális határsértéseket vizsgál, amely az angol és a magyar nyelvű szövegben, a borító és a kötetcím, a képek és a versek között, továbbá a versek nyelvi-poétikai eljárásaiban érthetők tetten. Bár a cím alapján (Egy kaotikus éjszaka a múzeumban – a 2020-as Textúra online közvetített előadásáról) tudósítás várható Hidi Boglárkától, mégis inkább kritikusi szemlélet érvényesül szövegében. Hidi hosszan kitér a színház és a film közti különbségekre, ami azért szükséges, mert a 2020-as Textúrát rendhagyó módon online rendezték meg. Míg az előző években a befogadó önként választhatta ki, hogy melyik alkotást milyen sorrendben szemléli, addig az online tér miatt ezúttal lineárisan fogyasztható filmet látott. Bár a kritika több üdítő pontot is kiemel a Székely Kriszta által rendezett előadásból, összességében mégis sikertelen kísérletnek látja a film médiumának beemelését a képzőművészet, a színház és az irodalom korábbi „túrákon” jól működő kevert formanyelvéhez. Nagy Hilda a Tamás Zsuzsa-életműben korábban már felbukkant szövegek Tövismozaikban való jelenlétét elemzi. Kritikájában továbbá arra is rámutat, hogy a sokszor felbukkanó hármas szám egy olyan befogadási irányt kínál a regényhez, amelyben az a krisztusi szenvedéstörténet profanizálódott változataként is értelmezhető lesz. Nagy Hilda ráadásul mindezek kapcsán a Tamás-szöveg nőiséggel kapcsolatos problémafelvetéseire is rávilágít. Biró Krisztián debütkötetében a lírai beszélő versről versre haladva szedi össze identitása szilánkjait. Ezt a tapasztalatot az utazás által viszi színre a kötet, azonban Császár Tímea szerint az út nem az önkeresés irányába tett lépésként értelmezhető, hanem egy bizonytalan, szorongó utazásként, hiszen „A környezet intenzív érzékelése a versekben fokozatosan erősödik mindaddig, ameddig bizonyos terek szinte önállóan létezve próbálják uralni a benne lévőket” (48). A kritika amellett érvel, hogy a sziszüphoszi értelemben vett egzisztencialista szorongás fedezhető fel a Biró-féle versnyelvben, amelyet a folyamatos újrakezdés, pontosabban a lírai én törésvonalaiba való újra és újra belebotlás hoz létre. Egy másik első könyvről írt Goda Regina, aki a családon belüli öröklés testi és tárgyi reprezentációjáról, valamint a választott kapcsolatok (például férfi-női viszonyok) megjelenítése mentén olvasta Harag Anita művét. Az Évszakhoz képest hűvösebb című novelláskönyvről Goda szerint azért érdemes ilyen felosztásban beszélni, mert az egyes szövegek megszegik a novella műfaji megkötéseit, így az alkotás elsősorban a generációs azonosulás lehetőségét ébresztheti fel az olvasóban. A Nagyvizit két tanulmánykötetet recenzálásával zárul. Gács Anna A vágy, hogy meghatódjunk című könyvét azért tartja fontos szövegek tárhelyének Asztalos Veronika Örsike, mert az nemcsak őszinte személyességgel, de mégis szakmaian nyúl tárgyához, vagyis Gács nem értékeli az önéletrajzi kultúrát, nem előítéletes azzal szemben, hanem tudományos igényességgel dolgozza fel, hogy milyen hatása van a kultúrában az „intim nyilvánosságnak”, a személyes és a nyilvános tér közötti határ elmosódásának. Trembeczki István A történelem végének filozófiája című könyv szerzője szerint történelmi korszakhatárhoz érkeztünk, az emberiségnek szembe kell néznie és tanulnia az elmúlt évezredekből, azonban a geopolitikai események nem ebbe az irányba mutatnak, elég a klímakatasztrófa már most is jelenlévő hatásaira gondolni. Biró Ákos recenziójában kiemeli, hogy a könyv számos ponton aktualizál és olyan előrejelzéseket tesz, amik megjelenése óta beigazolódni látszanak, erre példa lehet az épp a napokban is bőrünkön, pénztárcánkon érezhető kőolajkészlet csökkenése. Biró szerint a könyv nemcsak azért hiánypótló munka, mert összeegyeztethetően illeszti egymáshoz a legkülönfélébb filozófiai koncepciókat, hanem azért is, mert ebből olyan érvelésrendszert hoz létre, amely valódi megoldást kínál. Trembeczki az elit réteg motiválására emlékeztet a környezeti válság megállítása érdekében, amit mielőbb jobb lenne elkezdeni a pánikszerű, radikális lépéseket megelőzve.

A Boncasztal egyértelműen a Szkholion legkövetkezetesebbnek, legintenciózusabbnak mondható rovata, ugyanis a történelem szerepe mindegyik tanulmányban megkérdőjelezhetetlen, ráadásul különböző módon jelenik meg. Míg az első szövegben a történelem elbeszélhetősége kérdésként merül fel, addig a zárótanulmány egy nagyon is történelemtudományos értekezés Amerikáról a 2. világháború időszakában, de a két középső szöveg sem elhanyagolható ilyen szempontból, hiszen Szilágyi Szilvia egy adaptáció félresikerülésének okául épp a történelem mint referencia előrenyomulását diagnosztizálja, Kusnyír Krisztinánál pedig a múlt elfelejtése válik az elemzés központi kérdésévé, így a történelem tulajdonképpen olvasási stratégiája termékeny kontrollinstanciáját képezi. A történelem és a jelen ütköztetésére játszik rá a lapszámban felsorakozó szoborpark is. Az ábrázolt alkotásokhoz rózsaszín lufik vannak hozzáerősítve, ezáltal Végh Júlia festőművész munkái mintha a tanulmányrovat érdeklődését terjesztenék ki a lapszám egészére. Lássuk részletesen, miképpen követik a tanulmányok a történelem fonalát. Tóth Ramóna Mirtill írása E. L. Doctorow Ragtime című regényéről készít izgalmas látleletet. Tóth szerint a művet a posztmodern történelemfelfogás jellemzi, amit a fikcionális és a faktuális elemek viszonyrendszerében azonosíthat az olvasó. Mindezt a Kohlhaas Mihályhoz való hasonlítás, a többszólamú elbeszéléstechnika, a ragtime-metafora beépülése és a rizomatikus szerveződés révén mutatja ki. A tanulmány legnagyobb érdeme, hogy nem a posztmodern relativizáló erejére helyezi a hangsúlyt, hanem egy olyan komplex képet sikerül kiolvasnia a regényből, amely egyszerre viszi színre a többségi társadalom nyelvét, de polifonikusan megszólaltatja a kisebbséget is, egyszerre él sztereotípiákkal, de fel is függeszti azok beszédmódját, és egyszerre kínálja a történelem elbeszélhetőségét és elbeszélhetetlenségét. Szilágyi Szilvia több ponton is kapcsolódik a lapszámban már tárgyalt témákhoz, hiszen tanulmányában a transzmedialitás és a térképzés jelentésessége is fontos szerephez jut. Szilágyi ezt Bodor Ádám A részleg című művének filmes adaptációjában vizsgálja, amelynek lényegadó különbségeit a referencialitásra való támaszkodás mértékében látja és végül arra a következtetésre jut, hogy „A film nem csupán a novella sűrű képeit, elhallgatásaiban rejlő feszültségét, de a Bodor-szövegekre jellemző heteronóm jelentéspotenciált sem volt képes vászonra vinni.” (87) Kusnyír Krisztina a felejtés gyakorlatát és a terek deszakralizációját vizsgálja A boszorkány című horrorfilmben. Tanulmányából kiderül, hogy a film főszereplői, az új-angliai család tagjai nem képesek problémamentesen átmenteni identitásukat az óhazából, így az új földrész számukra nem a hódítás, hanem az ismeretlentől való félelem színhelyévé válik, melynek otthonossá tétele érdekében radikális döntésekre kényszerülnek. Kusnyír leginkább a család tagjainak vallásgyakorlására használt tereit elemzi. Lévai Dániel tanulmánya két Foreign Affairs cikket vizsgál, amelyek a 20. század első felének amerikai külpolitikájába, valamint az USA elit értelmiségének gondolkodásmódjába nyújtanak betekintést. Az alapos történelemtudományi tanulmány a Foregin Affairs-t forrásértékű és méltán reprezentatívnak tekintett folyóiratként mutatja be.

A folyóiratok végigolvasása után bizton állíthatjuk, hogy a fővárosi, a debreceni, és a határon túli lapok között nem annyira minőségükben, mint inkább érdeklődésükben fedezhető fel különbség. Míg a két egyetemi folyóirat közül az Apokrif szépirodalomban, a Szkholion az értekező prózában nő a másik fölé, addig az Együtt érthető módon a regionális, történeti problémák feldolgozásával tud kiemelkedni. Mindebből úgy tűnik, hogy nem pusztán lapok, hanem iskolák, nagyon különböző irodalomfelfogások versengenek egymással az intézményesült folyóirat-kultúrában.


Pinczési Botond (1998) a Károli Gáspár Református Egyetem magyar-média tanár szakos hallgatója. Az Alföld Stúdió tagja. A KULTer szépirodalom rovatának szerkesztője.