Lélektérdig irodalomban
- Részletek
- Írta: Demény Péter
Egykor azt hittük, a világirodalmat felépíthetjük magunkban: téglánként magunkba rakjuk. Később rájöttünk, hogy ez egyszerűen képtelenség, bármennyire is segítenének a fordításokat bevezető alapos és érzékletes esszék. Mindig van, amiben elmélyülni és elmélyedni, és noha mindenben és egészen lehetetlen, legalább lélektérdig megéri.
Ha meghalok, remélem, Márton László fog nekrológot írni rólam. Vagy Visky András. Vagy Fekete Vince.
A morbid szellemeskedésen túl van azért ebben komoly vágy és lehetetlenség egyaránt. Különféle okok miatt Márton Lászlóval nem kerültünk olyan viszonyba, hogy erről egyáltalán álmodhatnék. Bármilyen relatív az idő, revelatívnak is kell lennie: fel kell tárulnia annyira, hogy megmutassa, milyen a barátod, hogy megfürödhess abban, ami ő, megmoshasd benne az arcod.
Márton László Balassa Péterről írt búcsúztatója, amely a Jelenkorban látott napvilágot (Katharzis helyett tudomásulvétel, 2003/9), ennek a szomorú műfajnak a legjobbjai közé tartozik: személyes, mégis elfogulatlanságra tör, tárgyilagos szeretet lüktet benne és szép barátság.
Ugyanez érzékelhető a Szemközt című esszében, mely a folyóirat idei márciusi számában jelent meg, és Wilheim András halálára íródott. A mediterrán ízlésű gourmet éppúgy benne van, mint a reneszánsz műveltségű ember, aki nem kizárólag a zenével foglalkozik, amellett sok más is érdekli; akivel a 39-es buszon barátkoztak össze, és végül egymással szemben laktak. A 2014-ben született barátság jóval rövidebb volt, mint az, amely Mártont Balassával fűzte össze, így hát az írás is rövidebb, és Balassa vagy ellentmondásosabb személyiség volt, mint Wilheim, vagy pedig Mártont kevésbé érintette az utóbbi ellentmondásossága. Mégis olvashatunk azonban olyan szép bekezdéseket, melyek miatt szinte megirigyeljük azt, aki elhajózott: „Allergiája miatt le kellett mondania a hús és a legtöbb tejtermék fogyasztásáról. Így a közös vacsoráknak a hal és a zöldség, amit ehetett, mediterrán jelleget adott. Ehhez járult az is, hogy nem vetette meg a jó bort, és szerette összekapcsolni az ítélkező ízlést a fiziológiai jellegű ízleléssel. Könnyű volt megörvendeztetni őszi kirándulásból hozott gombával, többnyire nagy őzlábbal és vargányával, néha csiperke is becsúszott. Ezekből, ha találtam, annyit szedtem, hogy neki adhassam a felét. Jorge Luis Borges rövid írásait többre becsülte, mint Gabriel García Marquez regényeit. Előbbi volt a vargánya, utóbbi a nagy őzláb, a csiperke mindig más-más szerző volt.”
Ha már a hátsó traktusban kezdtem, folytatom is ott. Jó a Mészöly-blokk, mely három írást tartalmaz. Krasznahorkai László, Szörényi László és Danyi Zoltán szövegei Adorjáni Endre Mészöly-szobrának leleplezésekor hangzottak el Szekszárdon. Mindhárom személyes, de a két író mintha szégyellné azt a szeretetet, amely Mészölyhöz fűzte vagy fűzte volna őket, színvonalasan menekülnek előle. „Mert ahogyan beszélt, az csodálatosan egyszerű volt, ahogyan írt, az csodálatosan bonyolult” – mondja Krasznahorkai.
Ahogy haladunk előre, Vajna Ádám szárazan szép verseibe botlunk. „a szél / földhöz vág / egy sárga / napernyőt. // az öltözőkabinban / valaki / röfögve / nevet. // nagyanyád / mögött / nem várt / méretűre / duzzadt / hullám.” [nagyanyád a riviérán (1937, utólag színezett)]. Bizonyos értelemben Visky, Jász Attila és Fekete versei is mintha képleírások lennének, Viskynél még a cím is támogatja ezt az olvasatot: Fényinstallációk Hervay-mondatokra. A harminc éve öngyilkos lett költő megrázó szövegeket kap ajándékba: „nem kaparta el őket senki sem, sem Isten, sem az arra járó bundás / állatok, vasszerszámokkal a kezükben hulltak el, fölfelé fénylő fogsorok / szegélyezik a szélfújta ösvényt…”
Fekete Vince Halálgyakorlatok-ciklusa is megrendítő: „Nem fázott, mert takarták, simogatták / a sűrű, csergés gyökerek, melengették / a föld gyomrából fölszálló, mofettákból / kiáramló melegítő áramlatok. Mellén / apró göröngyű, könnyű föld. Háta / alatt simuló füvek, kristályok, csomók.”
Nagyon gazdag ez a szám: Miłosz-, Abdulrazak Gurnah- és Tocqueville-fordítások éppúgy vannak benne (Csordás Gábor, Tábor Sára és Ádám Péter az „elkövetők”), mint Garaczi-, Darvasi-, Szeifert Natália- és Nótáros Lajos-prózák, Képes Júlia tanulmánya a legnagyobb trobairitzről – hogy még a hölgyek is trubadúrtak! –, és kritikák: ebben a műfajban leginkább Margócsy István Milbacher Róbert Legendahántás című kötetéről szóló írása érintett meg.
A Parnasszus idei első száma személyes motívumok miatt az Egyszemélyes fordítói műhelyek című egységgel ragadott magával. Horváth Viktor, Soproni András, Győrei Zsolt, Károlyi Orsolya, Szonda Szabolcs, Csehy Zoltán, Szőllőssy Balázs, Gyukics Gábor, Csuday Csaba, Kemény István, Somló Ágnes új világokat fedeznek vagy inkább tárnak fel a magyar olvasó számára, és még azt is meglepik, aki bizonyos tájékozottságot mondhat magának, s a román irodalom kapcsán egyenesen tájékozott. „Én mindig a sivatag levét ittam” – írja például Guillame Métayer Kemény magyar hangján. „Nézz magadra / tele vagy karmolással” – ez már Juan Andrés García Román Csuday Csaba fordításában. „Bensőmben száraz köhögés a gyász” – nyüszít Adnan Özer Szőllőssy Balázs tolmácsolásában. „Fél férfi ül szemben / egy szép reggelen / egy fél nővel…” – zengi Florin Iaru Szonda Szabolcs révén. „Elnémulni nem. Semmi módon. / Rossz versem van temérdek. / Sok gondolatom nyögve hordom, / mint hű cselédek.” Ez a Cvetajevára emlékeztető futam Joachim Ringelnatzé Győrei Zsolt átültetésében. „A bátyám, fejében nyüzsgő árnyak, / fogak és agyarak világította csont hajótest, / magasra emeli bárkáját a levegőben.” – árad Natalie Diaz Gyukics Gábor közvetítésével.
Ijesztően gazdag a világirodalom – és hol vannak még Puskin malac versei, Milan Adamčiak, „a szlovák neoavantgárd konceptualizmus önműködő mikrokozmosza”, ahogy Csehy Zoltán nevezi, Nakahara Csúja siratói. És ne feledjük John Milton Elveszett Paradicsomát Horváth Viktor magyar munkájával.
Egykor azt hittük, a világirodalmat felépíthetjük magunkban: téglánként magunkba rakjuk. Később rájöttünk, hogy ez egyszerűen képtelenség, bármennyire is segítenének a fordításokat bevezető alapos és érzékletes esszék. Mindig van, amiben elmélyülni és elmélyedni, és noha mindenben és egészen lehetetlen, legalább lélektérdig megéri. (A szám belső borítóin Eperjesi Noémi szecessziósan mai grafikái láthatók.)
Itt van például Vajna Ádám. A Jelenkor után az Újváradban is rálapozhatunk. „hiányzik a hónaljszagod. ha kinyitom az ablakot, / egymásra dőlnek szemben a házak. / fáradt, koratéli laptopfényben / halott írónők fürdőruhás képeit nézem.” (krimi) A versszerűséget a váratlan kapcsolások adják: nem mindegy, téli-e vagy nyári a laptopfény? Hát még az, hogy „koratéli”-e vagy sem? A költőnek nem mindegy, és így az olvasónak sem.
Úgy értem, még a magyar költőkben is el kell merülni, nem elég a hagyomány ismerete vagy a kortársak feltérképezése. Egy költő mindig ő, az egyetlen, a kiismerhetetlen vagy nehezen kiismerhető. Szövegvilága, ritmusformálása, képalkotása rokon lehet bármivel, azonos sohasem. Holott Vajna esetében még arra sem kell gyanakodnunk, hogy a fordító esetleg hűtlenkedett. Mellesleg: a fordító mindig hűtlenkedik, egyszerűen azért, mert az idegen nyelv egész mezejét és mezőjét, jelentéssugarait nem hozhatja át a magyar kultúrába.
„…vér szivárgott egy lakásban a parketták közül, / de hiába szedték fel a parkettát, nem találtak / emberi maradványokat. Most képzeljem el, / csóválja ilyenkor a fejét még egy ideig az írnok, / aztán fogja az újságját, és elmegy. Hát igen, / úgy tűnik, rengeteg furcsa dolog van a világon.” Ez Szijj Ferenc Rejtélyes ügyek című verse: a Szijjre jellemző szikárság úgy ad elő egy nevetséges várakozást, mint a legszokványosabb dolgot. A „rejtélyes ügyek”-ben egyáltalán semmi rejtélyes nincs, az azonban végül is borzasztó, hogy a felszedett parketta alatt rögtön hullára várunk. Ám a vers nem ítélkezik és nem háborodik fel: Szijj beszélője soha nem világmegváltó, csak világfigyelő.
A kritikarovatban Ozsváth Zsuzsa a nemrég elhunyt Szkárosi Endre „régi és új hangkölteményeket” tartalmazó Égzsák című kötetéről ír, Codău Annamária pedig Antal Balázs Súly és könnyűség című válogatásáról. „A kötet sajátosan egyszerre szinkrón és diakrón metszet: a tanulmányok két-három nagyobb ugrással jutnak el a 20. század első felétől, Karácsony Benőnek mint a domináns transzilvanista hangtól eltérő erdélyi írónak a novelláitól; állomásoznak a 60-70-es évek sajátos közép-kelet-európai abszurdjának az erdélyi magyar irodalomban még sajátosabb vegyületének tárgyalásánál (Páskándi Géza, Sigmond István, Bálint Tibor, Bodor Ádám, Vári Attila művei kapcsán); hogy aztán főként a prózafordulat után született nagyobb ívű, a posztmodern kérdésfelvetéseit tanulságként beépítő, de a realizmus valamilyen módon újraértett formájához (vissza)térő, a valóságábrázolásra, a valóságra, az elbeszélhetőségre és ezzel együtt az identitásra és a térre irányuló kérdéseket más fénytörésben felvonultató művekig jusson el (Láng, Tompa, Vida, Oravecz).” – olvasható az alapos recenzióban.
Immár az Irodalmi Szemle márciusi számát lapozgatom. „…az előtt a jobb időket tán sose látott, / ammóniapárában bóbiskoló, rozoga csehó / előtt is el kell haladnom, ahol fodros szélű, / sörfoltos fehér köténykében, vörösesbe / hajló barna hajadba tűzött szabványos / műcsipke fityulában felszolgálsz, állva a / nádszálderekadon s márvány tomporodon / matató mocskos munkásmancsok / göcsörtös araszolgatását, és ahol / galambszürke szemedből folyton / szivárgó könnyeid estére mindig / lemossák az olcsó fekete szemceruza / vastag rajzolatát, és a feloldódott / sötétség kusza erekben kanyarog / szeplős arcodon szelíd álladig s tovább / őzgida nyakad megtört ívén, málnás melleid / zihálva párálló horhosán, tétován bolyongva / hamvas hasadon, utat törve dús rőt fanszőr- / zeted ősvadonán át párnás combodig, lezúgva inas lábszáradon s lebugyogva láb- / ujjaid között az epés köpetekkel pöttyözött / olajos deszkapadlóra, kitöltve eresztékeit, / hasadékait, pórusait, hogy onnan estére / szökőárként buzogva fel, elárassza az olcsó / dohány szemkaparó füstjében tántorgó termet, / majd háborgó, sós tavakká, tajtékos tengerekké / szaporodva az egész épített / és teremtett világot, a voltat…” Ez az ária Hizsnyai Zoltán A saját Egész című poémájának második részletéből való, mely az Ódára emlékeztet, de láthatóan jóval naturalisztikusabb környezetben játszódik: míg József Attila thomasmanneszk viviszekciója éppen azért himnikus, mert az, akiről a beszélő áradozik, a Szinva-patak habjai és kövei között látszik, Hizsnyai verse egy csehóba ránt, s a részlet azzal fejeződik be: „…és én nem értem, / meg sohase értem, miért nem szeretek beléd.” Ez is József Attila-i: „beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.”
Király Csenge Katica sprőd szerelmes versei is jók, azt mutatják meg, hogyan küzd egy nemzedék a kiábrándultság és a csalódottság korszakában a testinél több szerelemért; a szerelemért, amely nem merül ki a testiségben. „Attól féltem, hogy a szokatlan mosolyára / szánalommal tekintek majd. De nem jött, / csak időszakonként ez a háziállat. / Szégyent is alig éreztem. Siker!” (Imre)
Érdekes még Silvester Lavrík Az utolsó k.u.k. bárónő című, Czóbel Margitról szóló dokumentumregénye Mészáros Tünde fordításában és Petres Csizmadia Gabriella tanulmánya, a Nemi sztereotípiák a kortárs ikermeseregényekben címmel.
Az az igazság, hogy amíg ilyeneket olvashat az ember, addig várhatnak azok a nekrológírók.
Demény Péter 1972-ben született Kolozsváron. 2015-től Marosvásárhelyen él. A Látó esszérovatának szerkesztője. Író, költő, fordító. Magyar-román szakon végzett, Balla Zsófia költészetéből doktorált. Legutóbbi kötete: Villámvignetták (Ábel kiadó, Kolozsvár, 2021).
