Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...
Montázs: SZIFONline

Rejtett kincsek nyara, avagy három folyóirat nyomában

Amikor eljutott hozzám a megtisztelő felkérés, miszerint, szabadon választva a mai magyar folyóiratlistáról, legalább három lapot szubjektíven szemlézzek, nem gondoltam volna, hogy ennyire megnehezítem majd a saját dolgomat. Mégpedig azzal, hogy egy soha véget nem érő történetbe fogok bele.

A Forrás és a Kortárs júniusi, illetve a Korunk júliusi lapszáma annyi továbbgondolásra érdemes irodalom- és eszmetörténeti aspektust tartalmaz, hogy akár hónapokat is el tudnék tölteni könyvtárakban, pusztán az olvasás során készült jegyzetekből kiindulva. Éppen ezért most csak rövid ajánlót és áttekintést szeretnék adni abból a megszerzett ismeretanyagból, amihez a három periodika alapján hozzájutottam.

A szemlét a kecskeméti Forrás folyóirattal kezdem, amely az elmúlt időszakban úgy újította meg magát mind forma, mind tartalom szempontjából, hogy egyúttal meg is őrizte klasszikus értékeit. Nagy öröm, hogy ez egy többgenerációs szerzői kört eredményez, akik kijelölt tematikus ív nélkül is képesek termékeny diskurzusba lépni egymással, akár egy számon belül is, vagy éppen hasonló szerzői szándékok merülhetnek fel adott életmű vonatkozásában. Így történhetett, hogy Juhász Tibortól Tóth Krisztinán vagy Szilasi Lászlón át Ferdinandy Györgyig adott írások az „előkészületek egy-egy ígéretes műhöz” megjegyzést kapták tőlem. Míg előbbi két említett szerző esetében a megélt élményvilág szublimáltan, óvatos távolságtartással és a szociális aspektus ellenére is elsősorban alkotásmódszertani szándékkal van jelen, utóbbi két szerzőnél éppen az önéletrajzi vonatkozás leplezetlen megnyilvánulása lehet vonzó, olykor már nyomasztóan személyes. Szilasi Saját élet ciklusának (mely Nádas Péter Saját halálát is rögtön felidézheti) alcímei is erőteljesen provokálják az olvasót (pl. Apám fasza, Vatta a segglyukban).

Kiemelném a szépirodalmi blokkból Géczi János két versét is, előbbi az antik görög kozmológiát valamiképp ötvözi a zsidó-keresztény teremtéstörténet egyes mozzanataival, valóban lírai húrokat megpendítve („Mindegyikben / a ligetben épült templomban örökké lobogó fény lángol. / Mindegyikben ott a világ köldöke. Mintha Homérosz beléjük írta volna Apollón-himnuszát. / Az öröklét lenne mindez, / amely megmutatja magát a múló pillanatban?”), utóbbinál a versbeszélő bevonja a saját test tapasztalatát is a kontemplatív mozzanatba: „Számít rám a sajgás a vádlimban.”

Balázs Imre József és Mohácsi Balázs az avantgárdra jellemző gondolatritmus formai hömpölygését és szubverzióját bár nagyon más tartalmi aspektusokkal töltik meg, a befelé és kifelé figyelő (intenzív és extenzív) szubjektumok egyaránt erőteljes metareflexív gesztusokkal érnek el rokon hatást. Ezt a tömböt viszonylagosan megbontja Varga Zoltán remekbe szabott prózája, mely az értelmiségi lét kiúttalanságát, és legfőképpen az egyetemi katedrán való munkavállalás lehetetlenségét egy a monomániáig ismétlődő, végtelen narratív szerkezetben – ismétlődő és folyton bővülő e-mail szövegek, melynek címzettje a sosem válaszoló Dékán Úr – építi fel, ezáltal keltve egyszerre humoros és bosszantó hatást az olvasóban. Ehhez képest Simonfy József kvázi a líraszekciót záró, impresszonista miniatűrjei a végleges elhallgatás felé tett érzékeny kísérletek, kevéssé találóan „alkonyi lírá”-nak neveztem magamban ezt a verstípust: „hogy nyikorognak ihlettelen napjaim / legeltetem tücskeimet mennyi / levél hull bennem zajtalanul”.

Lengyel András folytatásos esszéprózája második részében a kezdeti ’70-es évek Szegedének értelmiségi miliőjét, ismert-ismeretlen figuráit eleveníti meg, a politikai és az irodalmi szférát egyaránt szcenírozva, az önvizsgálat során pedig azokat a jeleket figyelve, amelyek az ország általános helyzetével voltak összefüggésbe hozhatók, és saját, némiképp marginális helyzetére is rámutatnak azzal együtt, hogy ezidőben párttagsága mellett a JATE Központi Könyvtárában sikerült elhelyezkednie a Békéscsabáról elszármazott, későbbi kiváló kutató-muzeológusnak.

Gyönyörködtettek Soproni András Puskin-műfordításai, az életmű egyéb részei elől a levegőt elszívó Anyegin mellett revelatív élmény volt találkozni az orosz szerző helyzetlíra jellegű költeményeivel: „Szabadság árva magvetője, / Midőn még alig pirkadott, / Kimentem én a rab mezőre, / Hogy hintsek éltető magot”.

A klasszikus és kortárs fősodorhoz tartozó szerzők előkészületben lévő vagy új megvilágításba helyező alkotásait követően most jöjjenek azok az irodalmi periférián elhelyezkedő szerzők, akiknek izgalmas életművére egy-egy értő elemzés/tanulmány világított rá a lapszám második felében. Tolnai Lajost mint a 19. század jelentős szerzői figuráját és egyéb, Arany Jánossal is összefüggésbe hozható filológiai érdekességet Buday Bálint alapos elemzéséből ismerhetünk meg, egy konkrét ballada, A mostoha leány című, modern narrációelméletet sem nélkülöző elemzésén keresztül. Murzsa Tímea a Pap Károly-életműben elmélyülő, a közeli jövőben remélhetőleg monográfiaigénnyel fellépő ismerőjeként ezúttal a szerző A nyolcadik stáció című regényét veszi górcső alá, azt a jézusi szenvedés egyfajta parafrázisaként értelmezve, melynek főszereplője festőként különös felelősséggel bír a bibliai történet alkotás által megvalósítandó újraalkotásában, illetve annak lehetetlenségében.

A vizualitás mezsgyéjén továbbhaladva Fodor Barbara, a Békéscsabáról származó, jelenleg Szegeden élő és alkotó képzőművész 2021 októberében megnyílt kiállításáról (tizenhat alkotást a folyóirat lapjain is láthatunk) Borbíró Aletta közöl kritikát, mely a testiség, nőiség, szexualitás és hatalom egymáshoz való viszonya felől közelíti meg mind a formák, mind a színek alkotta, valóban erőteljes és intenzivitásában, szuggesztivitásában felkavaró képi világot.

Bevallom őszintén, ezen a ponton éreztem volna lezárhatónak a lapszámot, annyira informatív és karakteres anyagokkal volt dolgom az eddigiekben. Ugyanakkor még három markánsan eltérő beszédmódot képviselő kritika része a Forrás 2022. júniusi anyagának. A lapszámban korábban szereplő Géczi János összegyűjtött verseit rövidebben Bence Erika, Závada Péter legutóbbi lírakötetét Owaimer Oliver részletekbe bocsátkozóan, a fenomenológiai gondolati apparátust is elemzői szemponttá téve tekinti át. Mindezek után, kissé meghökkentő módon következik egy hosszabb elemzés Papp István tollából, népiség és kommunizmus egymáshoz való viszonyáról a huszadik század Erdélyében, mindezt Főcze János tavaly megjelenő, a Romániai Magyar Dolgozók Szövetségéről szóló historiográfiai, eszmetörténeti monográfiájának apropóján. Biztos vagyok abban, hogy egy ekkora jelentőségű munkához fűződő áttekintésnek nem a lapszám végére kellett volna kerülnie, de ha már így alakult, örüljünk magának a szándéknak, hogy egy fontos témában diskurzusra nyílik lehetőség.

Második választásom a Korunk júliusi, úgynevezett „macskás” számára esett. Bennem a kutyák és macskák iránti szimpátia nem okoz konfliktust, számomra ez nem egy vagy-vagy jellegű, mindenáron eldöntendő kérdés, hiszen míg az egyik házi kedvencnél a lojalitást, a hűséget és a ragaszkodást értékelem, a másiknál a titokzatosság, könnyedség és a pozitív értelemben vett öntörvényűség azok a tulajdonságok, amelyek csodálattal töltenek el. Előítéletmentesen vágtam hát neki a szövegeknek, és a Korunk tematikus számait rendszeresen követve azt is sejtettem, hogy a szerkesztők ízlésében nem kell csalódnom ezúttal sem. Egyed Emese felvezető szövege – hasonlóan Tóth Krisztina Forrás-versének kaspójához, azzal a különbséggel, hogy amaz az állatival szemben a növényi létezést pásztázta – rögtön segített a ráhangolódásban. Az Összefogás a Bajai Cicákért egyesület titkárával, Sándor Boglárka Ágnessel folytatott interjú ezt követően megadta a macskák emberekkel való együttélését gyakorlati szempontból is érintő, illúzióktól mentes olvasatát. Kérchy Anna szellemes és széles kulturális spektrumú tanulmányában próbát tesz Lewis Carroll Alice Csodaországban című klasszikusa különös státuszú és identitású állatfiguráinak szerepminták felőli interpretációjára. Ízelítőként hadd idézzek egy bekezdésnyi részt, a tanulmány beszédmódjának szemléltetéséül: „A vigyorgó cheshire-i macska tehát a nonszenszre jellemző, többszörös jelentéstranszformációt hoz játékba. A kultúrtörténeti valósság egy konkrét referenciapontjában eredeztethető absztrahált idióma ismét konkrét testet ölt, jóllehet csak a fiktív univerzumban tapintható formában. Az elillanó, s csak vigyorát hátrahagyó macska a lacani értelemben vett »elcsúszó jelölt« és »lebegő jelölő« relatív viszonyára, az interpretációs tevékenységben rejlő értelemelbizonytalanodásra, a költői nyelv és álommunka (jelentéstúlburjánoztatást és jelentéskiüresedést paradox módon ötvöző) jelentésrobbanására reflektáló metaszemiotikai szimbólum. A Vigyorkandúr mögött fordított sorrendben felsejlő szereplő-szólásmondás-fogyasztói cikk-cégrajz jelölőlánc (Cheshire Cat -˃„grin like a Cheshire Cat” -˃ Cheshire megyei sajt -˃ Cheshire megyei fogadó céhjelvénye) a nyelvi játék mélyrétegében képi humort rejt, a verbális és vizuális jelentéstorzulás elválaszthatatlanságát modellálva.” Miklós Ágnes Kata a krimi zsánere felől ragadja meg a macskák szerepeltetésének irodalmi lehetőségeit, bár kissé hevenyészett módon, szívesen olvasnék erről egy átfogóbb elemzést a szerzőtől.

Florin Bican román műfordító már nem az elemzői, hanem inkább az alkotói oldalt képviseli, amikor a közel harminc évig tartó, az angolról román nyelvre ültetendő T. S. Eliot-opus (magyarul: Macskák könyve címmel) fordítói dilemmájáról számol be nagy őszinteséggel, majd a bizonyos kultúrák közötti, eltüntethetetlen különbségekre derítve fényt mégiscsak a célnyelv elsődlegessége mellett teszi le a voksát: a szöveg tartalmi része megváltozhat az adott kulturális kontextus irányában, ha a hitelesség úgy követeli meg.

Szabó R. Ádám és Beretvás Gábor színházi darabokon, musicaleken és a televíziós adaptációk példáin keresztül ad történeti mélységet a macska mint nonhumán entitás kulturális reprezentációjának. Amellett, hogy Bálint Ágnes író és dramaturg neve megkerülhetetlenül felmerül, több munkafolyamat ötletgazdájának és kivitelezőjének szerepében, arra is fény derül, hogy a Kádár-korszakban az állatábrázolásoknak – köztük változó intenzitással, de par excellence a macskáknak is – népnevelői, politikai vonatkozásai is bőven voltak, gyerekkorom népszerű mozijával, a Macskafogóval bezárólag: „Azonkívül, hogy megvolt a politikai áthallásossága, a hidegháborúra való utalás, még ha ez egy romanticizált kémtörténetbe is építve, a Macskafogó sajátossága, hogy backgroundjában árult egy Nyugat-képet is. Felhõkarcoló, nagy iroda, luxusvilla úszómedencével, széles benzinfaló jármûvek, ez mind a szocializmus valóságából kiszakító vágyálom képsoraként is értelmezhetõ. Azzal együtt, hogy a Macskafogó egy gazdaságilag fejlett diktatórikus társadalmat mutat be.”

Demény Péter éles látású versét Bence Erika éles látású elemzése követi. Beöthy László A kék macskához című regényét helyezi fókuszába, a lokalitásokban, elnevezésekben (kocsmanevek, bordélyházak stb.) megjelenő macskás elemeket és a szórakoztató irodalom műfaji lehetőségeit (krimi, bűnregény stb.), ezek potenciális összefüggéseit exponálva. Kicsit sajnáltam, hogy Horváth Csaba Sokféle macska él című áttekintése csak rövidebb terjedelemben jelent meg, nagyon izgalmasnak tartom, ahogy a 20. századi magyar szépirodalmi szcéna macskareprezentációit vizsgálni kezdi nem kisebb nevek, mint Örkény, Esterházy, Spiró, Konrád, Mészöly vagy épp Hajnóczy Péter szövegeiben. A cikknek rövid terjedelme ellenére is velős megállapításai vannak: „A macskának mindig is a kiismerhetetlenség volt a legfontosabb tulajdonsága. Amikor az elmúlt évszázad szövegeiben elbizonytalanodik a jelentés, majd megjelenik a nagy narratívák iránti kétely, a macska alapvető jellemzője összekapcsolódott a szövegek és a világ értelmezésével, illetve az értelmezhetőség hiányával. A macska átbucskázott a fején, és állatból értelmezési móddá lényegült át.” Zólya Andrea Csilla a gyermekirodalomból mazsolázgatva mutatja fel a macskák (talán itt helyénvalóbb lenne a puhábban hangzó és ható cicák kifejezés) más állatok és emberek iránti ambivalens viszonyulását: „Egyszerre nagyon közeli társai az embernek, ahogy gyöngéd szeretetükkel tüntetik ki és kényeztetik gazdájukat, ugyanakkor pedig nem is kicsit öntörvényűek, hiszen előszeretettel őrzik meg a szabad akaratukat, és sokszor szemlélik távolságtartással az embert.” Ezeket a viszonyulásokat írják tovább – termékeny diskurzusba lépve a korábbiakkal – Simona Popescu román költő versei, akinek a szintén román költőhöz, a szürrealista Gellu Naumhoz szóló esszéjében a Naumhoz fűződő személyes története mellett valahogy az alkotóművész macskák iránti szimpátiáját is próbálja megragadni: „Gellu Naum imádta a macskákat és a róluk és mindarról szóló történeteket, amit a civilizáció során képviseltek (az istennőtől a démoni állatig, akit a boszorkányokkal együtt égettek meg).”

Ez az hommage jellegű írás méltó lezárása ennek a könnyedséget és mélységeket egyaránt tartalmazó, a macskák mint a Föld velünk egyenrangú élőlényei iránti feltétlen tiszteletet tükröző Korunk-lapszámnak.

Nagy fába vágtam a fejszémet, amikor a Kortárs júniusi számát jelöltem ki harmadik folyóiratként szemlére. A 106 oldalnyi tömény és sűrű tartalom, a műfaji-műnembeli sokszínűség, ráadásul tematikus ív hiányában, lelassította és megnehezítette az olvasást, így itt sajnálatos módon el kell tekintenem a bemutatás teljességének igényétől, és leginkább csak idézetek nélküli áttekintésre szorítkozom. A versek közül ismételten lenyűgözött Marno János költői professzionalitása. Ahogyan hosszú évek-évtizedek óta egy-egy lírai darabjába tudja úgy sűríteni a világot, hogy a figurális és referenciális síkok közti illeszkedés hézagmentes legyen, sőt olyan morális többlettel tölti meg a legbanálisabb életszituációkat is, hogy az egyéni sorstragédia mindig markánsabban domborodik ki, mint a versbeszélő mögött meghúzódó nárcisztikus magamutogatása, ezáltal ahelyett, hogy ellenszenvessé válna a kirajzolódó figura, a legmélyebb együttérzést vagyok kénytelen tanúsítani iránta. A lenyűgöző helyett talán lefegyverzőt kellett volna írnom az elején.

Balázs Attila a mohácsi csata történetének magyar krónikásán, Brodarics István megidézésén keresztül kísérletet tesz a magyar történelem egyik leggyalázatosabb eseményének újragondolására.

Markó Béla elmúlt versesköteteivel bizonyította számomra, hogy a kortárs magyar líra legmagasabb polcán van a helye, nincs ez másként itt szereplő három versével sem, a dallamosságot és érzékiséget sem nélkülöző tételek egy végtelenül idealisztikus, ugyanakkor sosem bárgyún a távolba révedő lírai beszélő alakját rajzolják meg, akinek a keze alatt egyszerre robban fel és zuhan a némaságba egy-egy vers zárlata: „Csak a málnaszem tudja, ki vagyok. Csak az ujjaid, amelyek soha nem tépik el a pillangó szárnyát.”

Aki gondolkodott már el életében az örökbefogadáson mint szociokulturális aktuson és a hozzá kapcsolódó összes erkölcsi és érzelmi mozzanaton, azt biztosan megérinti majd Kontra Ferenc Hasonmás című mesterprózája is, ahol kegyetlenség és részvét kéz a kézben járnak. Hogy merre lyukad ki a novella, azt fedje jótékony homály, viszont az emóciók, vágyak és szándékok széles skáláját megmozgatva a szerző a feszültséget folyamatosan fenntartja és növeli az olvasóban.

Bedecs Lászlónak a kissé méltatlanul elfeledett Dobai Péterről (aki költői indulását követően forgatókönyvíróként, dramaturgként tett szert hírnévre a hetvenes évektől kezdve) szóló írása egy monográfia ígéretes előzménye, mely jó arányban osztja el az interpretációs elemeket és a filológiai adatokat, és elsősorban a pályakezdést pásztázza. Némiképp ebbe a sorba tartozik a korábbi folyóiratokban is rendre felbukkanó Bence Erika kritikusi tevékenysége is, ő a zentai Bogdán József életművét vizsgálja bátran, érzékletesen az identitás, többek között a pap költő cigány származása, ennek versben való megjelenése, a leplezettség és a kitárulkozás szempontjából.

A román-magyar interkulturális metszet vagy kapcsolódás a Kortárs ezen lapszámában szintén megjelenik: Ion Mureşan költőről két fordítója, Farkas Jenő és Zalán Tibor egyaránt értekezik, utóbbi talán kissé túl direkt módon fedez föl a román költővel alkati rokonságot és költészetben betöltött közös szerepet. Egy múzeumi műtárgy-értékesítésről Fehér Zsuzsanna és Merkl Márta írt négykezest, Tóth Erzsébet pedig a sikeres pályakezdését megszakító, elvesztegetett éveiről és az irodalmi szcénából való kiábrándulásáról vall keserűen, egy harminc évvel ezelőtti interjút is előcitálva annak a gondolatiságnak a megelevenítéséhez, amely karrierkudarcának látleletét adja.

Tóth László fájdalmasan aktuális verse a háború visszatérését tematizálja: „Hosszú idő után Európában is újból üzembe helyezték a háborút. / Leporolták, megolajozták, s hadrendbe állították az ólomkatonákat is. / Vakarja fejét a Történelem, hát ezzel most megint mit kezdjen? / Ezt is neki kell lenyelnie?”

Novotny Tihamér képzőművészeti szakértelemmel nyúl a lapszámot illusztráló Éltes Barna szobrász- és Horváth Levente festőművész alkotópáros közös etyeki kiállításához, csűrtechnikai megoldásainak elemzéséhez, melyben a tradíció és modernizmus összekapcsolódását látja megvalósulni. A Forrás képzőművészeti blokkjához hasonlóan itt is felüdülés a szövegirodalmat követően vizuális élményeket szerezni a megmunkált faanyagok, festmények és szobrászati alkotások színes világába merülve.

Talán nem véletlen, hogy a tradicionálisnak tekinthető, folklór irányultságú hazai képzőművészeti élményt követően rögtön messzire is tekinthetünk, Biernaczky Szilárd ugyanis a harmadik világ kiváló ismerőjeként elkalauzol minket az afrikai eposz műfaji meghatározhatóságának dilemmáihoz, amelyet közép-európai szemmel már csak részletgazdagsága miatt is érdekes olvasni, nemkülönben, hogy szövegfordítások mellett a magyarországi afrikai kutatások eddigi helyzetéről is összefoglalót nyújt a cikk – melyek elsősorban magához a szerzőhöz fűződnek. Mindenesetre a gazdag jegyzetapparátusért csak hálás lehet az az afrikai kultúrában gyakorlatlan olvasó, mint amilyen én is vagyok.

Szigethy Gábor könnyed borászati esszéjét Halász Margit eszmefuttatása követi egy szerencsétlen vonatutazás történetének apropóján. Kiemelendő, hogy a szerzőről ugyanebben a lapszámban Imre László irodalomtörténész letaglózóan alapos és könnyed stílusú, nyelvileg is igényes elemzést ad, Halász prózapoétikáján keresztül a gyermekirodalmi funkciójú szövegeknek úgy általában apoteózist nyújtva: „Halász Margit írói kvalitásai közül az egyik legvonzóbb az, amelynek köszönhetően a valóságtükröző elbeszélés, valamint az irodalmi idézetekre és fonetikai trükkökre építő rájátszás dinamikus egyensúlyba kerül, s az olvasót nemcsak éber figyelemre, hanem újabb és újabb síkváltások funkciójának találgatására készteti. Lehet ezt egy páratlanul eredeti és gazdag tehetség bravúrjának tekinteni, de lehet benne valami olyasféle írói pozíciót látni, amely eme játékok révén nemcsak élethelyzetek és figurák originális megörökítéséhez vezet el, hanem valami »ősi« mechanizmust is szuggerál: úgy fogalmazni, hogy annak módja szüntelen oda-vissza játékra ösztönözzön.”

Perényi Roland szintén értékmentést hajt végre, amennyiben ráirányítja a figyelmet a huszadik századelőn épp kibontakozóban lévő riportirodalom egyik figyelemreméltó alakjára, az újságírásban és könyvkiadásban egyszerre érdekelt Tábori Kornélra, aki a szenzációhajhászás helyett elsősorban a budapesti nyomor szociográfiai igényű, hiteles megjelenítését tartotta életműve sarkalatos pontjának, és akinek útja Auschwitzcal ért tragikus véget. Nagyon hasonló irodalomtörténészi diszpozíció jelenik meg egy perifériára szoruló erdélyi szerző, Ligeti Ernő esetében is, akinek munkásságát, Trianon után a transzilvanizmus eszmeiségében betöltött szerepét Hegedűs Imre János újra kiadott regénye, a Föl a bakra recenziójában méltatja. Sajnos Ligeti élete is a nyilas terror következtében vett tragikus irányt. És még mindig a könyvkritikánál, illetőleg a romániai magyar irodalomnál maradva: Bonivárt Ágnes Molnár Vilmos rendhagyó legendáriumát recenzeálja, melynek főszereplője Kőrösi Csoma Sándor, akit fiktív karakterként és referenciálisan beazonosítható személyként egyaránt beleolvashatunk ezekbe a történetekbe. Nóvum, hogy Bonivárt az „innen” és az „onnan” dichotómiájával különbözteti meg, választja szét az olvasási módszereket, viszont egyöntetű következtetése, hogy bármelyik – azaz a fikciós vagy a dokumentarista – irányból is közelítsünk, egyaránt elevennek érezzük majd az olvasottakat. Amellett Bonivárt a legendárium mint műfaj igazán szép definícióját is megadja: „A csodálatos cselekedeteket elbeszélő, rendhagyó legendáriumnak mégis van létjogosultsága: egyszerre szórakoztat, idézi meg a mesét mint ősi elbeszélési műfajt, valamint a székely mesehagyományt is.”

A lapszám végéhez közelítve Szekeres Nikoletta irodalomtörténész Fábián Lászlóval, az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumának vezetőtanárával készített interjúja olvasható, amely vészjósló, ugyanakkor nem teljesen reménytelen képet fest a nyelvtan- és irodalomoktatás jelenlegi helyzetéről. Az untig ismert komor valóságba a tanárok egyéni kreativitása és elkötelezettsége vihet némi színt, és a szubszidiaritás elvén nyugvó, logikus és felelős munkamegosztással valamelyest ki lehet kerülni a struktúrában rejlő anomáliákat. Ez a korábbiakat összegző konklúzió gyanánt talán nem is kevés.

 

Tinkó Máté (1988, Békéscsaba), 2018-ban szerzett abszolutóriumot az ELTE BTK 1945 utáni magyar irodalom doktori képzésén. Fő kutatási területe Galgóczi Erzsébet életműve. A FISZ-nél 2014-ben jelent meg verseskötete, 2016 és 2019 között pedig a FISZ Könyvek sorozatszerkesztője volt. Jelenleg Gyöngyösön él és Budapesten dolgozik, a Ludovika Collegium kommunikációs programigazgató-helyetteseként.