A sötétség lakói ‒ folyóiratszemle fényhiányos időben

Részletek

Írta: B. Kiss Mátyás

Fényhiányos, depresszív időkben menedék az olvasás. Ideiglenes persze, nem is lehet más, egy-két óra lopott idő. Ilyenkor kell folyóiratokat keresgélni, böngészni az Írók Boltja kínálatát.

Erdélyi lapokról szerettem volna írni, így esett választásom a Látó decemberi és a Helikon Drakula-számára, harmadiknak mégis egy magyarországi megjelenés, a 2000 negyedik száma került a kosárba. Az Oktogonon hurcolva zsákmányomat, fogalmam sem volt, mit tartogat a tél. Sejthettem volna pedig: gomolygást, sötétet, jó mondatokat. Kevés örömöt. Ám a fényhiány megszokható: „a sötétség évről évre barátságosabb lett / és nem hagyta elküldeni magát” – szól Robert Șerban verse.

Az örvény és a gazdaságtan (2000, 2022/4)

Utólag jövök rá, a 2000 egész tavalyi évfolyamáról kellett volna írnom. A nehéz helyzetbe került folyóirat ugyanis, a 2021-es évhez hasonlóan, négy őszi számmal jelentkezett (a ’22-es Őszikék sorozat szerencsére jól fogy az Írók Boltjában). Aktuális témával indulunk: depresszív körkép az oktatás, a magyartanítás helyzetéről. Friss magyartanárként (pontosabban: oktatóként) nem a már ismert problémák sorolása vág mellbe, hanem a reménytelenség. A körkérdésre válaszoló magyartanárok között alig akad, aki bízna a tiltakozások sikerében – legfeljebb a „problématudatosítás” lehet rövid távú, reális cél.

Elena Ferrante Örvény című esszéjében egy régi nápolyi kifejezés, a frantumaglia (gomolygás) válik egy „megfoghatatlan, másként nem definiálható rossz közérzet” kifejezőjévé. Fontos és szép esszéjében a női szerepekről, anyák és lányok viszonyáról, a Ferrante-regények világáról beszél. Az Örvény Ambrus Judit, Horváth Florencia és Szlukovényi Katalin verseinek olvasásához is produktív szempontokat kínál: Ambrus és Horváth talányos szövegei – részben – hasonló problémák (anya–lány viszony) körül építkeznek. Szlukovényi Katalin négy verse közül három súlytalannak érződik, ám a Petefészekrák egyenesen gyomron vágott: „Ne aggódj, kivágják belőled / azt a túlburjánzó sejtcsomót, / hogy megmentsék az egész testet, / amelyet ugyan épp ezzel kivágnak / az emberiség történetéből, / az evolúciós zsákutca, aki vagy, / nem szaporítja a nemzet testét, / […] / minden egészséges szervezet / végül majd csak megóvja magát / a halandó hibától, aki vagy.”

A szám férfi szerzőire inkább az ironikus beszédmód jellemző, Vörös István Petőfi-parafrázisára (A nyitott tetejű limuzin), de Tatár Sándor versére is (Rajtam aztán nem múlik!). Márton László regényrészlete (Bemutató nem történik) szarkasztikus körkép a magyar színházi és kulturális életről, Nyerges Gábor Ádám novellája (Giacomo, a tökkelütött) pedig egy szerencsétlen bölcsészkutató bukdácsolását mutatja be az olasz fronton. A kifinomult, intellektuális humorhoz kiadós altesti poénkodás társul, jócskán feszegetve az olvasó határait. De ha valaki ízléstelennek találná – nem volt-e ízléstelen és durva a front, a sáros latrina?

Legnagyobb érdeklődéssel mégsem a szépirodalmi blokkot, hanem Hites Sándor a világirodalom gazdaságtanát vizsgáló, széles nemzetközi perspektívát átfogó tanulmányát olvastam (Világirodalom és gazdaság: Öt modell a 19. századból). A világirodalom gazdaságtana sokkal bonyolultabb, mint a közkézen forgó magyarázatok, vagy épp saját ideologikus berögződéseink felől gondolhatnánk. (Pavlovi reflexekből sajnos a kapitalizmuskritikus oldalon is akad jó pár – pedig, ha valami, hát a kritikai szemlélet teszi megengedhetetlenné a túlegyszerűsítést.) Hites napjainkban is érvényes következtetéseket von le Goethe, Carlyle, Fichte, Marx (és más szerzők) alapján. Világkereskedelem és kulturális párbeszéd; a nemzeti kultúra protekcionista szemlélete; a szerzői jogok és kalózkiadások; az irodalmi mű mint „közös használatban lévő magántulajdon” – egyre aktuálisabb kérdések. A Weltliteratur fogalmi újraértelmezése ugyanis, ahogy Hites rámutat, általában a globális hatalmi átrendeződések idején merül fel. A gondolatmenet Goethével – ki mással! – indul, és Marxhoz jut el, aki a Kommunista Kiáltványban a világirodalom kialakulását is újszerű történelmi perspektívába helyezte. Egyetlen apróbb hiányérzet maradt csak: a vizsgálat kizárólag a fiatal Marx írásaira fókuszál – de vajon milyen új szempontokat kínálna későbbi műveinek bevonása a világirodalom gazdaságtanának (s e gazdasági rendszer belső ellentmondásainak) vizsgálatához?

Szivárványpoéma (Látó, 2022/12)

A marosvásárhelyi folyóirat kimondottan erős prózai felhozatallal zárta az évet. Jó szerkesztői döntés volt egymás mellé állítani Gueth Péter (A templom egere) és Szabó K. Attila (Cseppkőbarlang) gyermek- és kiskamaszkorról szóló novelláit. A templom egere narrációja Borbély Szilárdra emlékeztet, a Cseppkőbarlang tekervényes burjánzása, a kegyetlenség és szexualitás témái sokféle asszociációt nyithatnak ki Bodor Ádámtól a mágikus realizmusig vagy akár Csáthig. Vérbő, életerős próza – egyedül a széttartó szerkezet lehet gyengeség (független eseménysorok, melyeket egyedül az elbeszélő személye kapcsol össze). Legalább ilyen emlékezetes Szabó Róbert Csaba Pokoltó és Vida Gábor Senkiháza című, a romániai magyar történelmi múltból merítő regényrészlete (előbbi az 1976-os bukaresti földrengés alatt, utóbbi 1939-ben játszódik). S ha már az epikánál tartunk, Vörös István eposzrészlete (Harc az egyetemért, 6. ének) ismét hozza a szerzőtől várható eleganciát. Szórakoztató anekdotát dolgoz föl a középkor alkonyáról, egy – talán nem is annyira – ártatlan diákcsíny felől vonva a felvilágosodáson át napjainkig történelmi ívet. Ember kontra ördög, tudomány kontra babona, középkor kontra modernitás, hagyomány kontra lázadás, a csíny felforgató ereje mint forradalmi potenciál ‒ mi kellhet még? Némi Villon- és Goethe-párhuzam, néha örkényi, néha rabelais-i ízekkel.

A – viszonylag szűkebb – lírai anyagból Markó Béla Aki teremtett című verse mellett Robert Șerban Szivárványpoémája (románból fordította Demény Péter) ütött meg igazán. Hosszú áramszünetekről, nyomasztó hétköznapokról, Ceaușescu-viccekről, iskolai szorongásról, felnőtté és költővé válásról olvashatunk ebben a költeményében. Vagány, könnyed és látszólag (!) egyszerű versbeszéd. Talányos cím: a sötétséget bontja színekre. A világítatlan éjszakák tanítják látni a lírai ént. A sötét meghitt, barátságos és megnyugtató, télen fagyos, máskor nyomasztó, de mindig régi ismerősként érkezik. Ez a vers volt számomra a legemlékezetesebb a három lapszám teljes anyagából. Néhány részlet:

„télen a sötétség nem egyedül érkezett
valószínűleg félt egy kicsit
és azért követte szorosan
 a fagy
mindketten olyan este 6 körül érkeztek
s olykor a sötétség 11-kor sem távozott

[…]

s a konnektorba pedig a konnektorba
néhányan drótot dugtak
és örökre megszabadultak
a fagytól

akkoriban hosszabb volt az élet
mert a sötétség dróton rángatta az időt”

[…]

„a sötétben látsz a legjobban nézd
néhányszor a halál is megjelent
egyes emberek húsában és csontjában
akiket szerettem vagy ismertem
sőt tetszett neki Nero is
a kutya akit még gyerekkoromban loptam
[…]

nézd csak
egyre gyakrabban jön majd meg kell szoknod
én meg összehúztam a szemem hogy jobban lássam
hogy megpillantsam és távol tartsam
[…]

a halál olyan művész, akit csak a saját művei érdekelnek
egyetlen pillantást sem vetne mindarra amit más csinál
akkoriban nem a haláltól féltem én nem nem nem
hanem a második felvételitől
és a matektől”

Egy másfajta, kevésbé fagyos, kevésbé nyomasztó, mégis kilátástalannak tűnő kortárs sötétségről beszél Krusovszky Dénes, akivel Tamás Dénes készített interjút. Az önmagára zárult, levegőért kapkodó magyar kultúra történelmi távlatait feszegeti, de nemcsak erről esik szó a beszélgetésben: a műnemek közti átjárásról, a pszichéről, a világvége-irodalommal kapcsolatos kételyeiről, a történettudomány és szépirodalom közötti „féregjáratokról”, és mindenekelőtt az írásról. A magyar kultúra levegőhiányára a pezsgő kritikai élet, a vita, a művek beágyazása nyújthatna részleges megoldást, ám ettől sajnálatosan távol vagyunk: „Magyarországon művek vannak, de alig van utóéletük.” Kesereghetnénk, miért nincs élénk kritikai diskurzus idehaza – de felesleges. Közhelyesen siránkozó panaszkultúrára nincs szükség, önkritikára és helyesen átgondolt közéletiségre annál inkább, véli Krusovszky.

Más szemszögből közelít kulturális zártságunkhoz Markó Béla Európa-programok a magyar költészetben (Csokonai Vitéz Mihálytól József Attiláig) című esszéje, érzékenyen ragadva meg Európához fűződő viszonyunk kettősségét. Már a földrajzi névhez való viszonyunk is ellentmondásos: szótagolása, ritmizálása nagy költőinknél is problematikus. Kézenfekvőnek tűnne, hogy a magyar líra Európa-vágya egyenesen következik félperifériás helyzetünkből, ám a román költészetben nincs jelen ez a markáns Európa-keresés. Mintha speciálisan magyar sajátosság volna, hogy „nem Európán belül, hanem Európához képest pozicionáljuk magunkat.” Mégsem akadt egyetlen nagy költőnk, aki ne Európához csatlakozásunkban látta volna a célt – mutat rá Markó. Európa nem csak földrajzi – ideológiai, politikai és poétikai kérdés is. De vajon mit eredményezne, ha geopoétikai toposzainkra is kiterjesztenénk az ideológiakritikát, ha ide is bevonnánk a politikai ökonómia okkult szempontrendszerét? Mennyiben járulna hozzá Európa-toposzaink újragondolásához a világirodalom gazdaságtanának tágabb kontextusa?

A legnagyobb revelációt a 2022-ben elhunyt erdélyi szász íróval és költővel, Hans Bergellel készült beszélgetés (Széll Anita interjúja) jelentette számomra. Elképesztő intellektuális gazdagság, tiszta levegőt árasztó szellemi tágasság. Erdélyi kulturális régiója magától értetődő természetességgel íródik be az európai, sőt globális kontextusba: „Mindenekelőtt annak az európai magaskultúra történelmi tájképének a fináléjára nézek vissza, amelyből én is származom, és verseim ebből a visszatekintő hangulatból táplálkoznak. Valaki e kultúra történelmi sorsát európai figyelmeztetésként írta le.” Rezignált, fájdalmas, melankolikus nézőpont. Bergel mégis imponáló optimizmussal szemléli az irodalom jövőjét, hatóerejét, örök szükségletnek látja a művészetet és feleslegesnek a költészet „álintellektuális” temetését. Sorsszerű volna, hogy egy többszörösen börtönviselt, kisebbségi és kivándorló szerző nyitotta a legtágasabb horizontokat?

Vámpírok földjén (Helikon, 2022/23)

Közép-Európa vámpírok lakhelye, ezt mindenki tudja – akkor is, ha a vámpírföldrajz sokszor tévedéseken alapul. Vérszívó barátaink a nyugati képzeletben régóta Magyarország lakói, Stoker óta Erdélybe is beköltöztek (pedig a magyar néphit nem is ismeri a vámpírt). A kolozsvári Helikon december tizedikei Drakula-száma az irodalmi vámpírvadászoknak kedveskedett. A kéthetente megjelenő lap a bájos rémregény 125. évfordulóját ünnepelte, Drakula életre keltői, Bram Stoker és Lugosi Béla előtt is tisztelegve. A horrorisztikus témához remekül illik a vizuális anyag, remek választás volt Nicolae Romanițan hátborzongató képeit szerepeltetni.

Drakula hálás téma: halál, erotika, sárm, bizarrság, elegancia és egy csipet olcsó hatásvadászat. Félünk tőle, mégsem tudunk róla egy csipet irónia nélkül beszélni – ez a lapszám legfőbb tanulsága. Papp Attila Zsolt frappánsan foglalja össze ezt a faramuci helyzetet, Drakulát mint oximoront és metaforát mutatva föl, az emberi lét legsötétebb dimenzióinak jelölőjét. „Drakula nincs, Drakulák vannak” – írja. Mondata végső soron magára a regényszövegre is illik. Sajnos a szám egyik szövege sem tér ki a Drakulát szinte teljesen átíró svéd és izlandi fordításokra, és arra a lehetőségre, hogy a svéd fordítás egy korábbi szövegváltozatból készülhetett, esetleg Stoker kezdeményezésére.

Minden vámpír-összeállításban vannak kötelező körök, a közép-kelet-európai hiedelmektől kezdve Goete, Byron és John Polidori nevéig (utóbbi írta az első modern vámpírregényt, Drakula irodalmi elődjét), majd Lugosi Béláig és a Nosferatuig. Ez most sem úszható meg, ezúttal is be kell mutatni az előzményeket és filmklasszikusokat az újonnan érkezők számára. A „vámpírkontextualizáló” cikkek (H. Nagy Péter, Szántai János és Jakab-Benke Nándor írásai) ugyanakkor nem állnak meg itt, a vámpírrajongók számára is kínálnak újdonságokat.

A lapszám igazi tétje Drakula „visszaírása” a közép-európai (erdélyi és magyarországi) kontextusba. Ebben áll az izgalmas kísérlet: olyasmit venni vissza, amit sosem birtokoltunk. A vámpírtémához kapcsolódó szépirodalmi anyagból Antal Balázs Néne Verbéna fekete meséje című, Bodor Ádám- és Lovecraft-párhuzamokkal dolgozó novellája, valamint Benedek Szabolcs szövege (Sztrigoj a hálóban) volt igazán emlékezetes, valamivel vérszegényebbnek éreztem viszont Szabó Róbert Csaba írását (A vallomás). (A „vámpírmentes” szépirodalmi anyagból mindenekelőtt Mihai Marian verseit szeretném kiemelni).

Az „igazi” erdélyi/magyarországi Drakula-történet megismeréséhez nemcsak Lugosi Béla tartozik hozzá, de a Drakula halála című 1921-es film is, a filmtörténet legelső Drakula-feldolgozása, melyet egy Lajthay Károly nevű, marosvásárhelyi illetőségű rendező készített. A sajnálatos módon megsemmisült film a magyar filmtörténet egyik legnagyobb vesztesége, húzza alá Jakab Benke Nándor filmtörténeti írása. Csupán egy filmregény maradt fenn, szerencsére a Helikon ebből is közöl részletet. A magyar Drakula-történetnek természetesen a fordítástörténet is része. Nagy szerencse, hogy a klasszikus regény ma már nem Bartos Tibor csonkított és ponyvásított „magyarításában”, hanem Bartók Imre új, teljes fordításában kerül az olvasók elé. „[…] egyetlen fordított műhöz sem kerültem még olyan közel, mint a Drakulához” – állítja Bartók Papp Attila Zsolt interjújában. Külön szeretném kiemelni Borsodi L. László cikkét Baka István A kisfiú és a vámpírok című csodálatos kisregényéről, a magyar vámpírtörténet egyik legfontosabb fejezetéről: a vámpírjárvány a hatalomvággyal, az elfojtásokkal, az emberi lét démoni oldalával kapcsolódik össze – ilyen értelemben csakugyan „a vámpíroké a világ”.

***

A folyóiratok, könyvek, lemezek gyűjtése nem oszlatja el, legfeljebb elviselhetővé teszi a tartós fényhiányt. Nem árt megismerkedni a sötéttel, belakni, otthonossá változtatni, hagyni, hogy látni tanítson. Mert az az egy biztos: velünk marad a nagy közös-, és a sokféle magánsötét. Nem hagyja elküldeni magát.

B. Kiss Mátyás (1993), doktorandusz (ELTE BTK ITDI), középiskolai oktató.