Értjük-e egymás helyzetét? – (nem csak) februári lapok

Részletek

Írta: Borcsa Imola

Ha nem tévedek, Markó Béla egyik esszéjében olvastam pár évvel ezelőtt, hogy egy (talán) felvidéki útja kapcsán rá kellett jönnie: a közös nyelv és kultúra, valamint a szintén komoly kapcsolódási pontot jelentő kisebbségi léthelyzet ellenére mi, különböző országokban élő határon túli magyarok mégsem ismerjük és értjük igazán egymás helyzetét.

Ez a gondolat villant be, amikor megkaptam a lapszemlére való felkérést, ezért úgy döntöttem, ha mély hiányokat nem is pótolok ezzel, írni egy erdélyi, egy felvidéki és egy vajdasági folyóiratról szeretnék. Így esett a választásom a Helikonra, az Irodalmi Szemlére és a Hídra.

Indítsunk hazai terepről, kezdem a Kolozsváron kiadott Helikonnal, annak is a második februári számával. Elsőként a Fehér Andrea történésszel készített interjúból ragad meg egy gondolat, miszerint „Ma már mindenhez hozzáférünk, s ezért egyfajta harácsolási lázban égünk. Mindent el szeretnénk olvasni, pontosabban beleolvasni, mert kezdem azt hinni, hogy képtelenek vagyunk már elmélyülni egy-egy szövegben”. Az előbbi mondatok a tudományos kutatás kapcsán hangoznak el, de a hétköznapokra is érvényesnek érzem őket, és számomra ‒ aki a digitális detox különböző fokozatainak sikertelen vagy félsikerrel végződő kísérletei közt vergődik folyton ‒ megerősítés, hogy a próbálkozásaim mégiscsak szükségesek.

Vida Gábor Senkiháza című regényrészlete magát megtévesztő módon (megtévesztésről egyébként esik szó a lapszámban másutt is, jelesül Száraz Miklós György Cervantesről írt esszéjében) erdélyi lektűrként határozza meg, s habár sodró erejű, rejtéllyel fűszerezett olvasmány, nem marad el a mélyfúrás sem, képet kapunk a két háború közti romániai „csavaros világról”, ahol „ha valaki álcázza magát, az nagy valószínűséggel kommunista, mert a zöld inges vasgárdások hencegnek magukkal, pedig ők is be vannak tiltva, csak másképpen. Őket sokan szeretik azok közül, akiknek az volna a dolguk, hogy betiltsák, de legalább keresztények, nem mint a bolsevikiek”.

A Pavilon 420 rovat ‒ mely pályakezdőknek biztosít megjelenési lehetőséget ‒ felhozatalából Herbert Fruzsina Jurij Gagarin című, gyerekperspektívából megírt karcolata jelentett nekem maradandó élményt. Tömör, jól felépített szöveg, amely okosan és finoman juttatja el az olvasót az ártatlannak vélt gyerekvilágból a narrátor tragédiájának felismeréséig.

A Kinematográf rovatban Mărcuțiu-Rácz Dóra ír kritikát a rá jellemző humorral, éleslátással két, nemrégiben mozikba került, nézettségi rekordokat döntő román vígjátékról. A Teambuilding és a Mirciulică is YouTube-erek és humoristák által rendezett, vagy inkább koordinált film, amelyeken a szerző leginkább az egyoldalú ábrázolásmódot, az amerikai vígjátékokból importált klisék reflektálatlanságát kéri számon.

Következőnek egy kis csalásról is le kell rántanom a leplet. A Híd folyóiratnak ugyanis idén még nem jelent meg száma, ezért ‒ hogy eredeti koncepciómhoz tartani tudjam magam ‒ a 2022-es októberi számot szemlézem. Még mielőtt belemennék a részletekbe, mindenképp meg kell említenem, hogy feltűnően szép az egymás után helyezett szövegek íve, azok szervesen kapcsolódnak egymáshoz.

A szépirodalmi rész elejéről Jódal Kálmán novelláit emelném ki, amelyekről akkor még nem tudom, hogy könnyedségükkel ellenpontozzák az utánuk következő szövegeket. Lazán felskiccelt, üdítően őrült történetek ezek, mintha az emberiség nagy mítoszai, és emblematikus irodalmi művek lennének egy szeszélyesen működő turmixgépbe téve, amelyikből időnként kifröccsen az anyag: a narrátor hol Káinnal sörözik, és Opheliától kap Messenger üzenetet, hol Minotauruszt és Médeát látja vendégül a lakásában. Azonban egyáltalán nem üres könnyedség ez, a narrátor folyamatosan reflektál az őt körülvevő zűrzavarra, ráadásul a harmadik novella, amelyben a narrátor a szabadság mibenlétén, egyáltalán lehetőségén töpreng, kulcsot is kínál az értelmezéshez.

A lapszám további részében a női témák kerülnek túlsúlyba, és valóban súlyos, nyomasztó szövegek ezek, legalábbis a szépirodalmi blokk utolsó két szövege, Sándor Andrea Vér című regényrészlete, és Monika Herceg Apa csak viccel című drámája, amely Rajsli Emese fordításában olvasható. Mindkettő brutálisan bántalmazott nők története. Az elsőben egy terhessége alatt férje által megvert, magzatát elvesztő nőt ismerünk meg, és bár a szöveg utolsó mondata, hogy „Nincs baj”, ezek egyrészt az érzéketlen külvilág, másrészt a külvilágra érzéketlenné váló, az orvostól hallott mondatot gépiesen ismételgető nő szavai. Baj nagyon is van, feloldozás viszont nincs.

Monika Herceg drámája lassan bomlik ki, egy gyerekeihez beszélő, értük aggódó nő monológját halljuk, melyről idővel kezdjük megsejteni, hogy valójában egy halott nő monológja, aztán a dráma második részében a sejtés igazolást nyer. Megrendítő szöveg, nem is maradnak hozzá szavaim.

Következőnek Silvia Federici Caliban és a boszorkány című könyvéből olvashatunk részleteket Básthy Ágnes és Taskovics Viktória fordításában. Federici ebben feminista szempontból veti alá kimerítő elemzésnek a kapitalizmus kialakulásának időszakát, rávilágít a női test kizsákmányolásának akkor kialakuló módozataira, valamint az összefüggésekre, melyek ezt „szükségessé tették”.

Érdekes még Maróy Krisztina Soha nem vagy elégedett semmivel? Nem vagy egyedül című esszéje, mely Gernot Böhme német filozófus Critique of Aesthetic Capitalism című könyvét mutatja be, melyben a szerző az esztétizált gazdaság kritikáját fogalmazza meg, amely szerinte a kapitalizmus egy fejlődési stádiuma, és amelyben a vágyak fokozása az alapja egy új, korlátok nélküli kizsákmányolásnak.

A lapszám utolsó szövege, Varga Emese Gyökerek az agyagban című esszéje megadja a kulcsot a képi világ értelmezéséhez is, mert addig kissé furcsának tűnt a festmények, valamint a domboldalról, meg apró, színes porokat tartalmazó üvegcsékről készült fotók egymás mellé helyezése ‒ a képzőművész anyaghasználatról is szóló szövege azonban tisztázza a felmerült kérdéseket.

Az Irodalmi Szemle februári számának felütése mintha a Híd emlegetett számára felelne. A lap ugyanis Áfra János Borda Rékának címzett versével nyit, mely Borda Égig érő csalán című, gyerekkori abúzust feldolgozó regényével kíván párbeszédbe lépni, ahogyan azt a cím (Találkozás a csalánosnál) is sugallja. Az André Ferenc fordításában megjelent román blokk (Teona Galgoțiu és Marian Mihai több szövege szerepel itt) szövegei közül az utóbbi szerző R utca, H utca. Negatív című verse az egyik kedvencem.

Ivana Dobraková regényrészlete ‒ amely György Norbert fordításában jelent meg ‒ felnövéstörténetet ígér, amelyhez különös helyszínt választott a szerző. Egy Bellevue nevű mozgássérülteket gondozó otthont, ahol luxuskörülmények közt (innen, Romániából nézve legalábbis a központhoz tartozó medence erre enged következtetni) telnek a bentlakók, és a világ minden tájáról érkező gondozók mindennapjai. A történetben van konfliktus, támogató társ, kamaszos hangulatingadozások, a narrátor megfigyelései néhol klisések, máskor viszont kegyetlenül pontosak.

Három tanulmány következik avantgárd nőírók témakörben, ezek közül Balogh Magdolnáé kelti fel különösen az érdeklődésemet, mely Stanisława Przybyszewska hol feledésbe merülő, hol növekvő érdeklődéssel kutatott életművére hívja fel a figyelmet. Przybyszewskának magyarul csupán egyetlen műve (vagyis annak is csupán rövidített változata), a Danton-ügy olvasható.

Az utolsó prózablokkból Janković Nóra Sáros napraforgók és Juhász Tibor Behúzás II – Görögszőlő című szövegeit emelném ki. Előbbinek a háború elől menekülők elkeseredettségét, nehézségeit, a mardosó bizonytalanságérzetet sikerül jól megfognia, utóbbi izgalmasan alakítja a szegénység szimbólumává a címben is feltűnő növényt.

Borcsa Imola 1990-ben született Kézdivásárhelyen, Kolozsváron végezte a gyógyszerészeti egyetemet. 2019-ben a Napkút és az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában jelent meg az első kötete Magnebéhat címmel, amelyért megkapta a Romániai Írók Szövetségének debütdíját és az Írók Boltja Könyvösztöndíját.