Az emlékezés határai ‒ folyóiratszemle ’23 február és március

Részletek

Írta: Szirmai Panni

Előzetes koncepció nélkül léptem be az Írók Boltjába, hogy kiválasszam a megfelelő folyóiratokat a szemléhez. Nem volt dédelgetett kedvencem a lapok között. Végül – a véletlennek köszönhetően – alakult ki a szubjektív toplistám.

Abban a reményben választottam a Korunk 2023 márciusi, Határ/helyzet/jelentés címmel megjelent számát és a Helikon Irodalom- és Kultúratudományi Szemle 2022/3-as, Transzkulturális emlékezetkutatás című száma mellé a Jelenkor februári lapszámát, hogy kitapintható lesz majd a mindhármon finoman végigvonuló vezérfonal, ami – kanyargósan akár – elvezet majd Szűcs Teri Visszatért hozzám az emlékezet címmel (a Jelenkorban) megjelenő naplórészleteihez.

Ez a számomra személyesen és irodalmi szempontból is sokat jelentő szöveg az emlékezés nehézségeiről, a demencia mélységeiről szólva az elszalasztott, elfelejtett pillanatokról is mesél. Az emlékezés általában körkörös, és megannyi formája önkényes, sőt, véletlenszerű. Nem arra emlékezünk, amire szeretnénk, hanem sokszor jelentéktelen(nek tűnő) apróságokra, az pedig pláne nem jut eszünkbe, amire jó lenne visszaemlékezni. Ellenben ott vannak a fejünkben bizonyos kitörölhetetlen képek, szavak, érzetek és hangulatok. Az emlékek nyomán érzelmeket kiváltó mechanizmus – amelybe beletartozik az irodalomtörténetben kimeríthetetlen referenciaként újra és újra feltűnő „Proust-jelenség” is – mellett a tudományos diskurzusban élénken vizsgált téma a történelmi emlékezet, újabban akár pszichológiai, akár kulturális vonatkozásban.

A három kiválasztott folyóiratszám az emlékezés határait járja körül a maga módján, feltérképezi annak belső tájait, és kirándul a jelenséget érintő tudományos kutatás területére is. Akár a közelmúlt traumatikus eseményeire (a covid járványra, vagy a ma is tartó orosz-ukrán háborúra) gondolunk, akár a távolabbi történelem súlyos örökségére, az emlékezés elválaszthatatlan a traumaemlékezettől. A mához közelebbi jelenségekkel elsősorban a Korunk márciusi számában találkozunk, míg a történeti távlatban vizsgált emlékezetkutatást a Helikon vizsgált száma állítja a fókuszba. A három, jellegében eltérő lap közül a Helikon jelenti talán a legnagyobb léptékbeli kitérőt, hiszen a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetének folyóirata negyedévente jelenik meg, ebből fakadóan tematikus, tudományos kutatásokból építkező kiadvány, szemben a havi irodalmi és kulturális folyóiratok szűkebb merítésével. Jablonczay Tímea, a Transzkulturális emlékezetkutatás lapszám szerkesztője a téma aktuális kérdéseit a hosszútávú kutatások kontextusában, nemzetközi mezőben mutatja be.

Az emlékezetkutatás egy közösség (ország, nemzet, kisebbségi csoport) múltjának rögzített töredékeit vizsgálja, de egyéni tapasztalatokból táplálkozik, sokféle, akár disszonáns emlékezettel dolgozik egyszerre. Az utóbbi évtizedekben átalakult a kutatás fókusza és módszertana, a vaskos Helikon-szám a transzkulturális fordulatként hivatkozott változás irányát és jelentőségét tekinti át.

„Az emlékezetkutatásban lezajlott változások egyik mérföldköve, hogy elmozdult a módszertani nacionalizmustól, majd a normatív múltszemlélet rögzítettségétől is, a kutatásokban a kollektív helyett a kulturális összetevőre, az emlékezeti gyakorlatokra jellemző transznacionális mozgásokra (utazásra) és transzkulturális cserékre, a sokrétűen rétegzett múltak értelmezésére vonatkozó kulturális emlékezeti stratégiák tekintetében a többszörös kulturális tagság kérdésére, a traumatörténetek közvetítettségére, a (re)medializáció és a transzmedialitás szerepének tudatosítására helyeződött a hangsúly” – írja Jablonczay Tímea, akinek az alapos és fogalomtisztázó bevezető tanulmánya után (innen származik az idézett részlet is) a transzkulturális megközelítéshez különböző szempontrendszerekkel kapcsolódó elméleteket ismerhetünk meg jelentős külföldi (Michael Rothberg, Marianne Hirsch, Max Silverman) és magyar (Magdalena Roguska-Németh, Kisantal Tamás, Vilmos Eszter, Agárdi Izabella) kutatók tollából. A nyolcvanas évek óta rögzült „etikai imperatívusznak” megfelelően a társadalmaknak tudatosan emlékezniük és emlékeztetniük kell polgáriakat a holokauszt felfoghatatlan traumájára, az elmélet szerint csak ezen a módon kerülhető el a rettenet újrateremtése.[1]

A szerzők a holokausztemlékezet komplex összefüggésrendszerében érvényes, sajátos transzkulturális szempontok szerint vizsgálódnak, kiterjesztik a hagyományos értelmezési keretet. A módszernek köszönhetően akár eddig kevésbé ismert, távolabbi történelmi mozzanatok is párhuzamba állíthatók, új összefüggésekre derülhet fény.

Milyen rokonság fedezhető fel a nyugati társadalmak antiszemita nézőpontja és a karibi térség gyarmatosítóinak elnyomó jelenléte között? Miként állítható párhuzamba a zsidó holokausztemlékezet és egy roma származású nő visszaemlékezése a roma holokauszt eseményeire? Hogyan jelennek meg az identitás kérdései a transzkulturális irodalomban? Milyen közös szempontok alapján elemezhetők az Észak-Amerikában született második és harmadik generációs holokausztregények és a Kelet-Európában íródott kortárs holokausztemlékezet regényei? Hogyan közelíthetünk a holokausztemlékezet szatirikus ábrázolásaihoz?

A Helikon-számban a transzkulturális emlékezetkutatás aktuális kérdései irodalmi és olykor filmes kontextusba kerülnek, így teszik közérthetőbbé, átélhetőbbé az esetenként bonyolult összefüggésrendszert. A lap mottója lehetne – a jelen folyóiratszemle szempontjából is kiemelésre érdemes gondolat: „(...) fontos szem előtt tartani azt a kérdést, hogy az emlékezet a jövőre nézve mit ígér számunkra”. (Jablonczay, 406)

A kolozsvári Korunk márciusi száma is tematikus válogatást kínál, a testes tanulmányokat az irodalmi/recenziós rovat hasonlóan fajsúlyos írásai egészítik ki. A Győrffy Gábor szerkesztette lapszám sokat sejtető címe Határ/Helyzet/Jelentés, amely, találó „ernyőfogalomként” egyaránt beszél a transzgenerációs sebezhetőségről a Z generációs influenszereken át a klímaváltozás szorongató valóságáról. A lapszámban erőteljes, bár nem zavaró túlsúlyba kerültek a tanulmányok, a pszichológia és a matematika területéről a történelem, a társadalomtudomány, vagy akár a médiatörténet kiemelt mozzanatairól is olvashatunk tudományos igénnyel megírt szövegeket. Számomra (bölcsészként) a legnagyobb élményt a nyitószöveg jelentette, Mérő László és Póka Tünde Tudásunk határai. A véletlen matematikája és pszichológiája című írása A matematika iránti, a közoktatás során belém nevelt stabil ellenérzésem ellenére megbirkóztam a szöveggel, mi több, élvezetes elemzést olvashattam a véletlen szerepéről a természettudományokban, valamint a pszichológia területén. Mérő László matematikus-pszichológus és Póka Tünde fiatal pszichológus négykezes írásában a közvetlen hangnem és a téma sokrétű megvilágítása nyomán kiderül: a véletlen hit kérdése. Aki hisz benne, annak működik. Ezzel szemben a tanulmány több példán keresztül teszi világossá, hogy a hittől független természettudományokban is van szerepe. A véletlen bizonyos esetekben hozzásegít, hogy a megfelelő kérdéseket tegyük fel.

A Határ/Helyzet/Jelentés lapszámban a pszichológiai érdeklődés több tanulmányban is érzékelhető, a szó legszorosabb értelmében vett kortárs problémák egyik érvényes megközelítési módjaként jelentkezik a népszerű tudományág. Kotta Ibolya tanulmányában (A klinikai kórképen túl: a bizonytalanságintolerancia mint transzdiagnosztikus sebezhetőség) a mostani, sokféle nehézséggel terhelt, és egyre gyorsabb ütemben változó helyzet egyik legjellemzőbb kérdését érinti: hogyan kezelhető az extrém bizonytalanság? A pszichológus szerző annak járt utána, mi mindentől érezhetjük magunkat bizonytalannak, és ez hogyan hat a (mentális) egészségünkre. Nem tudtam, hogy van mérhető értéke annak, mennyire elviselhető a bizonytalanság az egyén számára. A bizonytalanságintolerancia lehet a mai, szélsőségesen kiszámíthatatlan napjaink (éveink) kulcsfogalma. Megérthetjük, miért megy ez sokunknak különösen nehezen, miért érezzük magunkat olykor szinte képtelennek arra, hogy alkalmazkodjunk a folyamatosan változó állapotokhoz. Nem meglepő módon ennek is evolúciós oka van. A bizonytalanságérzetet fokozó tényezőkről a lapszámban is bőven találunk olvasnivalót. Győrffy Gábor Bartók Blanka éghajlatkutatóval beszélgetett a fenyegető jövőről, ami már elkezdődött a klímaváltozás felgyorsulásával. („Nem fenyeget a közeljövőben globális klímakatasztrófa, de valóban nagy a baj az éghajlatváltozás miatt”, 36).

A világpolitikai színtéren tavaly februárban bekövetkezett krízis, az orosz-ukrán háború ma is tart. Ennek a pusztító jelenségnek egyik aktuális aspektusára hívja fel a figyelmet Guld Ádám naprakész írásában, amely a „Te vagy a Z generációs Anna Frank”. Háborús influencerek, hírgyártás és hírfogyasztás alakzatai az orosz-ukrán háborúban címet viseli. Ez a háború az első – fejti ki Guld Ádám –, amit a polgári lakosság közvetíteni képes a személyes használatú infokommunikációs eszközein, ezáltal a médiagyártás szerepe és kultúrája alapjaiban változik meg. Nem kell többé a hírcsatornák információira hagyatkoznunk, a legfiatalabb generációtól testközelből értesülhetünk, miként zajlanak a harcok hátországában a mindennapok. Hátborzongató tapasztalat nézőként is.

Érdekesen összecseng a Helikon lapszám témájával – vagy inkább a sokat szereplő véletlen műve – hogy a Korunk is közöl egy tartalmas elemzést a romák kirekesztéséről (Fosztó László: Határtalan kirekesztés. A romák etnikai szegregációjának társadalmi és kulturális kontextusairól). Az emlékezetkutatás szempontja is megjelenik Vákár Zsanett tanulmányában (Áttelepítés vagy genocídium? Az örménykérdés végső megoldása az Oszmán Birodalomban), amelyben az örmény népirtás bizonyítékaival foglalkozó kutatások kapcsán megjegyzi: pozitív fejlemény, hogy mára több száz török értelmiségi is kiáll az igazság mellett, bár a hivatalos török állásfoglalás még várat magára. Ez is egy rétege a múltnak, példa a közösségek eltérő emlékezetére: amit évszázadokon át felülírhatatlannak tartottak, lassan talán megdőlni látszik.

A komor hangvételű, bár gondolatébresztő témákat feszegető tanulmányok után a napsárga Jelenkor vidítja kicsit a folyóiratszemle hangulatát. A lapszámot kifejezetten Szűcs Teri már emlegetett szövege miatt választottam, és nem csalódtam. A „Visszatért hozzám az emlékezet” a szerző demenciában szenvedő édesanyjának ápolása közben feljegyzett töredékes, de annál érzékenyebben rögzített észrevételeit tartalmazza. A naplórészletek rávilágítanak a személyes emlékezet jelentőségére. Az anya orosz származású, a lányával közös nyelve az orosz, de a demencia hatására a nyelv használata, érzékelése is megváltozik. Szimbolikussá válnak hétköznapi mondatok, a beszélt nyelv egy régi élet emlékének kelléke marad, nem tölti be többé eredeti funkcióját. Felrémlik viszont egy másik nyelv, a gesztusok, dallamok és mozdulatok nyelve, ami felidézi az időt, amikor az emlékezés még nem megtervezett cselekvés volt, hanem automatikus, ösztönös tett. Szűcs Teri írásaiban nemcsak a láthatatlan munka, a gondoskodás valósága (és válsága) válik érzékelhetővé, az anya-gyerek viszony megfordulásának drámai tapasztalata mellett a szerző a demencia különlegesen kegyetlen élményének is hangot ad. A megbízhatóan felépített napi gondozási rutin, a segítséggel megtett lépések biztonságérzetet adnak, de nem enyhíthetik az anyanyelv és vele az otthonosság érzésének fokozatos eltűnését. Az orosz-ukrán háború kitörésével a Szentpétervárról származó anya és az őt ápoló lánya számára is megváltozik az orosz dalok hangszíne.

A Jelenkor februári számában egyébként is erős az irodalmi válogatás, Seres Lili Hanna és Hangay Nikolett versei mellett Simon Márton Amíg a rizs megfő című szövegét emelném ki. Utóbbi záró soraiban mintha a határhelyzetek, a jelen és múlt súlyos emlékei sűrűsödnének össze:

„(...)
de belülről kapargatom ezt a végtelent,

amiből nincs szabadulás,
ahol fáradt arany vonalak kötnek össze

mindent mindennel,

földet az egével,
éjt a nappal,
engem a lélegzeteddel

örökre,
vagyis

pont amíg megfő a rizs.”

Szirmai Panni 1988-ban született Budapesten. Doktori kutatását az ELTE-n végezte kísérleti költészet témában. Érdeklődése kiterjed az alternatív kultúrával és experimentális művészettel kapcsolatos kérdésekre.

[1] „Arról a mára rendkívüli mértékben intézményesült elképzelésről van szó, hogy az emlékezet megőrzése és ápolása az átadott történeti tanulság révén a megbékéléshez, a politikai integrációhoz, a társadalmi kohézióhoz vezet el. E felejtés elleni küzdelem gyakorlatait nevezhetjük a lehető legtágabb értelemben emlékezetpolitikának, az emlékezet politika szolgálatába való állításának.”
Zombory Máté, Az emlékezetpolitika tanulságai, merce.hu, 2020. július 14.