„Hogy nyomjam a srácok fejét a görög vázába?” ‒ benyomások két friss folyóiratszámról

Részletek

Írta: Fehér Tamara

Mi sem jelzi jobban a nyomtatott folyóiratokkal kapcsolatos tapasztalatlanságomat, mint a tény, hogy amikor megkaptam e megtisztelő felkérést, először (naivan!) arra gondoltam, legfőbb vizsgálati szempontként a humort, a nyelvi leleményt, az anekdotikus elbeszélésmódot jelölöm meg.

Kár tagadni, tévedés volt. Jókora! Effélét ne keressen, ne áhítson az avatatlan szem a kortárs hangok rengetegében! De mégis, mire számíthat? Következzék tehát egy meglehetősen szubjektív szemle (sütés).

A Tempevölgy első negyedéves száma fekete-fehér borítójával visszakacsintani látszik a 2017 előtt megjelent elődeire. A papír minősége, a betűméret, és -típus, az egyértelmű lapszámozás mind-mind esztétikussá, és jól olvashatóvá teszik a lapot. Légies tördelés, kellemes fogás ‒ nyomdai szempontból professzionális termékről van szó.

No, de a belcsín...! Először is kiemelkedően izgalmas a Szentkuthy Miklósnak szentelt (mini-) rovat két darabja Lakatos-Fleisz Katalin és Veréb Árnika tollából. Csakhogy, mire az olvasó eljut e remek írásokig (ráadásul ha nem is sorrendben halad), kénytelen végigélni az Ember és természetben, amint egy beduin kisfiú megátkozza az imént általa elfogott és megölt sárgarigó párját, amiért az elkerüli hálóját (Fodor Péter: Hősből pária?); az Avantgárd zene részben szembesülhet vele, hogy „Wilhelm Busch ’62-es szerzeményében szétvertek egy versenyzongorát” (Triceps – Tohuvabohu dúrban – Fluxus-zene); majd ugyanezen fejezet végén egy Harry Partch darabról is tudomást szerezhet, amely a boszorkányüldözésekből merít inspirációt, s ennek kapcsán olvashatunk két szabadversszerű leírást Gergely Edittől (bár a koncepció, hogy verses kritikáról van-e szó, vagy egyszerű inspirációs forrásról, nem vált számomra egyértelművé).

Ezen a ponton pedig a ‒ már nem is annyira ‒ eltökélt és lelkes szemléző elgondolkodik, hogy ha nyitható volna ama repülőgép ablaka, amely őt éppen gondtalan görögországi nyaralásának helyszínére repíti, vajon kihajítaná-e rajta a siralmas részletekkel nem fukarkodó oldalakat. Egyáltalán, mégis ki lehet olyan naiv, hogy megelőlegezi e lapoknak, hogy nyaralásra valók?

E sorok írója méltán vádolható azzal, hogy gyenge idegzete és válogatóssága nem teszi irodalmi mindenevővé, és azzal is tisztában van, hogy ‒ valóságunkra reflektálva ‒ nyilván az irodalom sem volt sosem mentes az erőszak ábrázolásától, de ennyi brutalitást csak hírműsorokban, híroldalakon lehet ilyen mennyiségben tetten érni! Valóban szükséges ez? Ez volna a trend? Biztos, hogy erre van igénye a kortárs olvasóközönségnek?

Ami viszont abszolút nívót képvisel, az a már korábban említett, két Szentkuthy-értekezés. Lakatos-Fleisz Katalin „Mindent drámaian igyekeztem előadni” című esszéjében a Kossuth-díjas író tanári működésének részleteit világítja meg, anekdotikus elemekkel téve szemléletessé, lendületessé az írást, amely kedvcsinálónak sem utolsó azok számára, akik eddig nem mélyedtek el a gazdag életműben. Ez elmondható Veréb Árnika Kivonatolni a nem létezőt című munkájáról is, amely A történetírás narratív aspektusairól értekezik Szentkuthy Miklós Eszkoriál című regényében.

Bár ez terjedelemre is nagyobb falat, roppant izgalmas azokról a fiktív hivatkozásokról és nyelvemlékekről olvasni, amelyeket a regényben szereplő Szent Orpheus Breviáriuma tartalmaz.

Hasonlóan érdemes elolvasni Császár Irma Tímea Permanens kettősség egy kulturális metszéspontként értett képregénysorozatban című elemzését. A képregény-részletekkel gazdagon illusztrált értekezésben elénk tárul, miként jelenik meg a Vízitündér, illetve A Vízitündér lánya című művekben a misztikus természet és a szláv mitológiából kölcsönvett Vízitündér alakja, és miként hat a képregény világára a metamorfózis mint rendező elv.

Nem volnék igazságos, ha nem említeném meg Katona Alexandrát, aki a Természetvédelem szolgálatában című írásában két kortárs gyerekkrimit vesz górcső alá, amelyekben állatok és gyerekek közösen nyomoznak, erős természetvédelmi érzékenyítő funkciót látva el ezzel.

Emellett a Tempevölgy tartalmaz még interjút, avantgárd zenei értekezést, regényrészletet, sőt képverset is, szóval széles a paletta műfajok tekintetében. Azok, akiknek ez még mindig nem volna elég, a folyóiratban találnak egy Varró Dániel – Agócs Írisz plakátmellékletet, amelyen Varró Nem, nem, hanem című versét olvashatjuk ‒ ha nem tévedek ‒ angol, német, cseh, szlovák és természetesen eredeti nyelven, illusztrálva.

Ezt a kavalkádot, ízlése szerint, ki-ki értékelheti üdítő sokszínűségként, vagy éppen eklektikus összevisszaságként.

A másik kezembe (majd a bevásárlókosaramba) kerülő lap a Bárka folyóirat 2023/3. száma volt. Praktikus, hogy az írások felett/mellett egyértelműen feltüntetik a szerző nevét, legfontosabb életrajzi adatait. A szerkesztés ügyesen használja ki az emberi agy bizonyos törvényszerűségeit: mivel a szöveghez kép is kapcsolódik, ha egy-egy írás elnyeri a tetszésünket, vagy épp nagyon ellenszenves, könnyebben emlékszünk rá vissza a fotó segítségével. Igaz, e képek fekete-fehérségükben kissé olyan hatást keltenek, mintha az adott szerző már nem élne, de ki tudja, bizonyos fiatal művészeknek, ez a hatás akár még kedvére, hasznára is lehet. A Bárka terjedelmével sem kell, hogy szégyenkezzen, kicsit több, mint 100 oldalával testesebb olvasmány, mindez mégsem megy a minőség rovására.

Már a tartalomjegyzékben is egyértelmű és logikus a „stáblista”, ami külön tetszett, hogy itt a műfajt is megjelölik. Érthető, melyik rovat miről szól, kiket szólaltat meg, mire számíthatunk.

A kezdőhangot Kemény István adja meg, ráadásul versét kézírással közölték, ami számomra akkora pirospont, és olyan kellemes meglepetés volt, hogy ki kell emelnem ezt a szót. Le is írom még egyszer: kézírás! Meggyőződésem ugyanis, hogy a digitalizációval olyan értékes, élettani és kulturális szempontból egyaránt fontos szokásoktól, mozgásformáktól esünk el, amelyekről nem szabadna lemondanunk, vagy ha már lemondtunk, vissza kell őket csempésznünk a mindennapjainkba! Erre hívja fel a figyelmet ez a príma megoldás. Bár a legkevésbé sem tartom szerencsés ötletnek, hogy a költő portréját még egyszer a vers mellé, a jobb alsó sarokba nyomtatták (ráadásul szellemszerű, áttetsző aurával!), engem ezzel az ötlettel azonnal megvettek! Arról nem is beszélve, hogy kézírásunkat felvállalni egyáltalán nem csekélység. Szinte illetlen közelségbe kerülünk így a szöveggel: olyan, mintha a szerző válla fölött olvasnánk a De című verset; vagy még tovább menve: mintha egyenesen nekünk írná, mi kapnánk meg levélben, papír szélén, képeslapon. Bámulatos, mennyire más a viszonyulásunk egy kézzel írott szöveghez, hogy kiemelkedik ez a vers a nyomtatott glédák jólfésültségéből!

Megnyugtatásul hadd jegyezzem meg: a következő oldalon természetesen nyomtatva is olvasható a vers.

A folyóirat valóban eleget tesz saját felhívásának: „...irodalmi és művészeti vizeink keresztül-kasul hajózása...olyan termékeny eklektika..., amely a különböző szemlélet- és beszédmódok, formaelvek szerint létrejött alkotásokat szükségszerűen dialóguskényszerbe hozza...”. A Műhely rovatban Szepes Erikától olvashatunk egy érdekes, cizellált tanulmányt, a korábbi oldalakon három vers erejéig helyet kapó Acsai Roland Góré című kötetéről.

Kritikából, kitekintésből és határmezsgyén-táncolásból sem lehet hiány: Major László (Hegedüs Vera: ostoba) és Szombat János (Légrádi Gergely: Alkalomadtán) könyvkritikái értő gonddal beszéltek le az elemzett regények elolvasásáról. Muth Ágota Gizella „Túl sok vagyok” című elemzése is kiváló, pontos Rőhrig Eszter Nem leszek elérhető, soha többé című regényéről, amely a 19. századi francia romantikus, Louise Colet költő fiktív memoárja, ez pedig felidézi bennem a Szentkuthy által alkalmazott ál-forrásokat és szövegemlékeket. Az egész lapszámot átíveli a Twist és Nails kollekció, amely „a hazánkban még a kevésbé ismert, amerikai eredetű ball culture és drag szubkulturális jelenségek és irányzatok gyökereiből táplálkozik”. Formabontóan izgalmas projekt, főleg, ha figyelemmel kísérjük Fazakas Réka ismertetőjét Lonovics Zoltán művészetéről. Egyrészről remek, hogy ezek a vizuális kuriózumok helyet kaphattak a folyóiratban mint afféle szolid „kóstoló”, másrészt ez a színes, pulzáló, elektromos zenével kísért, dinamikus kiállítótérbe-álmodott sorozat nyomtatásban csak néhány fekete-fehér köröm, rajtuk mintával. Kedvcsinálóként azonban működőképesek.

Darvasi László regényrészlete a maga remekül formált, Szilvási Lajost idéző stílusával, életigenlő lendületével végre egy olyan mű, amely érzésem szerint nem kapcsolódik a manapság oly’ divatos diskurzushoz, amely kimerül az egyéni-, vagy társadalmi szintű traumák taglalásában, sötét, lehetőleg kórházi történetekben, amelyek halállal végződnek, a női sorsok tragédiájának firtatásában, vagy épp a generációk közötti átjárhatatlanság fájlalásában.

Ezt az irodalmi katasztrófaturizmust a magam részéről, köszönöm, kihagyom.

Épp emiatt nagyra értékelek minden olyan szöveget és kezdeményezést, amely ezen túlmutatva, élettel teli és ‒ ha szerencsém van ‒ még humoros is, nem szenved hiányt remek ötletekben és nyelvileg is jól megmunkált. Ezért is örültem meg a Petőfi – Orlai Petrics 200 évfordulónak szentelt rovatnak, hiszen az ebben megszólaló szerzők majdnem egytől-egyik egészen egyedi módon közelítenek a Petőfi és „Petrics, Petrich Sámuel, Soma úrnak, akárhogy is nevezze magát” barátságához és történelmi-művészi emlékezetéhez. Fontosnak tartom megemlíteni a prózarovatot szerkesztő Szil Ágnes írását és Farkas-Wellmann Éva levél-versét „Hogy így vagy úgy, azt nem tudom, de azt jól:/ férfiembernek nem illő a könny, / segíts tehát hírrel vagy piktúrával / átszaggatni e kényszer-szült közönyt.”

Kiemelném még Vöröskéry Dóra okos, jó érzékkel kifaragott novelláját (Enyém, tiéd, miénk), amely számomra egy-két ponton ugyan iskolás, és a címadásával sem értek egyet, de a rövidke írás csattanója ‒ elsőként a szemlém során olvasott írások közül ‒ megkacagtatott! Köszönet érte.

Fehér Tamara 1997-ben született, 23 évesen. Mármint az anyukája volt 23 éves. Az ELTE BTK-n szlavisztikát hallgatott, de mióta elvégezte, többnyire csak hallgat. Mivel még nem jött rá, mi lesz, ha nagy lesz, pénzt keres: naphosszat számlákkal bíbelődik, de így legalább elismerően lehet bólintani a szövegeit olvasva: „hm, nem is rossz egy pénzügyestől".