Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (I.)

Fotó: a szerző felvétele

És, ahogy az az elbeszélésekben szokott lenni, hogyha látunk egy kis esélyt valaminek a bekövetkezésére, akkor annak okvetlen be is kell következnie: hát Ánya csakhamar kinyitotta kalitkáját, és úgy kisuhant az ablakon, hogy Varvaráéknak felocsúdni sem volt idejük.

Bővebben ...
Költészet

Bordás Máté versei

Fotó: A szerző archívuma.

Ami visszaveri / a fényt, az nem önmaga, hanem az, / amit a fény el tud róla árulni

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Krupp József a Litmusz Műhelyben

Fotó: Litmusz Műhely

Vendégünk volt Krupp József irodalomtudós, klasszika-filológus, kritikus, az ELTE BTK Latin Tanszékének oktatója, aki szerint az irodalom az, ami az olvasás során a saját horizuntonkon megképződik.

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

„Mert ezek itt mind / köréd pakolt trópusi / idézőjelek.” – irodalmi folyóiratok szemléje 2024 tavaszán

Montázs: SZIFONline

A felkérés örömén felmarkoltam pár áprilisi, majd májusi lapot, hogy ezúttal nem a könyvtári lapozóban, nem is a boltban helyben fogom olvasni – ünnep, hogy haza is hozhattam mindegyiket. Aztán a felismerés, hogy rosszul emlékeztem, öt helyett hármat szokás szemlézni. Ez kevesebb megírandó szöveget, mégis több fejtörést jelent. Sebaj, kivételesen időben neki is láttam. Az egynapos csúszást persze már csak illemből is el szokás követni mint az „akadémiai viertel”-t. Hát így.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Didaktikus áthallások (fiktív kritika)

Fotó: Litmusz Műhely

Sörény Elek második kötete: csalódás. Ezt az első kötet fényében is megállapíthatjuk, amely még valamelyest reménykeltőnek volt mondható. Bár valóban mondani nem mondta senki, ugyanis nem olvasták sokan.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

mert a szükség nagy úr nagy hajlító hajlítók közt is a legnagyobb

Bővebben ...
Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (II. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

Az ajtó előtt elegáns hölgy állt. Kozák pézsmakucsmát viselt, és vállára csúsztatott afgán bundát, nyakában földöntúli lángok, éles csillanások, a szemérmetlen gazdagság gyémántkövei. A menekülő kis híján meghajolt előtte, de tudta, mert megérezte, hogy ez itt és most valami miatt, amit nem ért, de tud, nem lenne helyénvaló. A hajnalnak sem volt könnyű súlya, friss lehelete, szőke illata. Itt csak megtörtént, megtörtént vele, mint egy háború. 

Bővebben ...
Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (I. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

– A gépezeteket ebben az őrült világban jobban elismerjük, mint az embereket. Ők az igazi hőseink.

– Hagyjál ezzel a tárgyfetisizmussal! Engem a szellem nagyszerűsége érdekel.

Bővebben ...
Költészet

Mechiat Zina versei

Fotó: Kállai Márta / Scolar

Úgy nézel ki, mint Cillian Murphy, / csak a magasságod, a cipőméreted, / és a fogsorod más.

Bővebben ...
Költészet

Ferencz-Nagy Zoltán versei

Fotó: Tordai Alexa

Sohasem érkeztünk meg, / pedig folyton hajnalodott.

Bővebben ...
Montázs: SZIFONline

Lapszámok egy elképzelt nyaralásra

Amikor megkaptam a megtisztelő felkérést az e havi folyóiratszemle megírására, először zavarban voltam, hisz a műfaj nehézsége mellett az is az eszembe jutott, hogy miként lehet áttekinteni egy ennyire színes és szerencsére még virágzó(nak tűnő) palettát.

Egyszerű választás lett volna a „klasszikusokhoz” nyúlni: Alföld, Jelenkor, Tiszatáj ‒ az abc-sorrendet szigorúan betartva ‒, esetleg a rovat egy-egy ugyancsak állandónak tekinthető szereplőjére lecserélve egyiket-másikat. Végül egy másik kliséhez fordultam, és ellátogattam a folyóiratszemlék számtalanszor megénekelt seregszemléinek mitikus helyére, az Írók Boltjába, ahol a bőséges választékból hamar kirajzolódott egy lehetséges irányvonal: az egyre nagyobb számban jelenlévő tematikus számok közül azokat válogattam ki, amelyeket szívesen vinnék magammal nyaralásra (amely nekem – egyéb teendőim miatt – őszre csúszott, így a nyaralás éppoly képzeletbeli sajnos, mint a lapszámok által kínált utazás).

Bár a nyári duplaszámokat a legtöbb folyóiratnál különféle témák köré szervezik, végül mégis három olyan lapot választottam ki, amelyeknél ez nem a nyári ügymenet részét képezi, hanem minden számuknak vállaltan valamilyen téma adja a fókuszát: a Hévízt, amelynek mostani témája az AI, a Prae-t, amely a szépemlékű Delfin-könyvekről szól, valamint az Irodalmi Magazint, amely Kassákkal foglalkozik.

Ha az utóbbi időszakban volt olyan hívószó, amire mindenki azonnal ugrott, akkor az az AI. A tavasz folyamán számtalan beszélgetést, kerekasztalt és tanácskozást ültem végig ebben a témában, a tízmillió virológusból lett külpolitikai szakértő mintha hirtelen robotpszichológussá és big data expertté képezte volna át magát, épp ezért tűnt érdekesnek, hogy kifejezetten az irodalom területén mit lehetséges kihozni a témából. Furcsa rétegzettséget éreztem a számban, mert a versek egyáltalán nem érintették a mesterséges intelligenciát, a szépprózák esetében összemosódott az általános jövőképpel, a tanulmányok-esszék pedig úgy közeledtek hozzá, hogy nemegyszer megkerülték a voltaképpeni tematikát. Szerencsére nem így tett Kappanyos András lapszámindító esszéje, amely az AI műfordításokban (szűkebben: szonettfordításokban) betöltött szerepéről értekezik, leszögezve, hogy még jó darabig nem fenyeget minket a gépi műfordítás réme, ugyanakkor a nyersfordítás elkészítésében már most is hasznos eszköz lehet.

Szirmai Panni írásai remekül éreztetik, hogy az AI egyelőre a disztópikus jövőképekhez, a megfigyelő államhoz és a belsővé tett nagytestvérhez kapcsolódik elsősorban. Öröm, hogy az utóbbi időben ezzel foglalkozó írások megszaporodtak, elég, ha Mécs Anna Kapcsolati hiba című kötetére gondolunk, ám Markovics Botond (Brandon Hackett néven sikeresen sci-fi szerző) klasszikusabb, a zsánerirodalomból ismert nézőpontból közelít a kérdéshez, ami egyelőre még jobban is áll a témának, a Mi dolga még? tipikusan az az írás, amit a vízparton, árnyékban szívesen olvas végig az ember, lassan, figyelmesen, végiggondolva a benne foglaltakat.

A tanulmányblokk elsőre különösen érdekesnek tűnt, de egy alaposabb átolvasás után ismét az elkésettség érzése kerít hatalmába. Szalai Erzsébet írása, bár lendületes felütésével esszének tűnik, végül csak hangos vitairattá tud válni, amely régi, luddita sallangokat visszhangoz, miközben arra a kérdésre, hogy tud-e vajon az AI regényt írni, csupán azt tudja válaszolni, hogy az ilyen módon született alkotások semmiképpen nem tudnak katarzist okozni ‒ ám azzal már nem akar szembenézni, hogy vajon a ma emberének szüksége van-e a katarzisra, vagy pedig csak fogyasztható méretben adagolt kikapcsolódást keres. Kőszeghy Ferenc központi kérdése ‒ azaz, hogy milyen irodalommal álmodnak az algoritmusok ‒ már izgalmasabb, és konklúziója is reményteljesebb, amennyiben nemcsak az algoritmusok kritikai vizsgálatára szólít fel, hanem az irodalom és a művészet szerepét is egyértelműen kijelöli mint olyan területeket, melyeknek folyamatosan újra kell gondolniuk magukat a gép ellen folytatott fegyverkezési versenyben, és ahol végső soron a kreativitás és az intelligencia máig nem tisztázott (ön)defíníciós tevékenységei végbemehetnek. Tulajdonképpen az irodalom változó szerepére és az új környezetben történő definiálására tesz kísérletet Bordás Máté írása is, amelybe gegszerűen ékelődnek bináris szövegrészek (a 1000101 1110011 1110011 1111010 11101001 cím feloldása például egyszerűen csak Esszé), ám sokkal technopozitivistábban áll a kérdéshez. Az esszék végigolvasása után realizálódik bennem, hogy mi okozta az egész szám kapcsán az elkésettségérzetet: olyan viták írásos nyomai, melyek időközben már lezajlottak ugyan, de az írásos összegzéseik még nem érettek meg. Az AI itt van a nyakunkon, de a zsongás picit elült körülötte, a hosszú távú hatásait pedig még nem tudjuk felmérni.

Egy képzeletbeli úszás után kézbe veszem a Prae legfrissebb, a tematikus blokkot a Delfin-könyveknek szentelő számát. Bár nincsenek közvetlen emlékeim a sorozatról, a tipikus borító és a sorozatcím is rémlik, de nem tudnám megmondani, olvastam-e az itt megjelent könyveket. Így hát egy olyan jövőből, ami reméljük, sose jön el, egy olyan (közel)múltba ugrok, amit sosem tapasztaltam meg. A Delfin-könyvekkel foglalkozó írások jó érzékkel vegyítik a személyes visszaemlékezéseket, valamint a kor (irodalom)szociológiai taglalását. Pintér Tibor a felvezető, Emlékezés a delfinekre című írásának rögtön az elején felvet egy érdekes sejtést, miszerint a könyvsorozat nem a vízben élő állatról, hanem a delfinológiáról, a cenzúrázás tudományáról kapta a nevét, ám azt, hogy a könyveket mennyire szerkesztették át, csak sejteti az „ifjúság számára átdolgozott” címke felmelegítésével, hiszen hozott példája, a Robinson Crusoe ‒ bár a története nem mentes az átdolgozásoktól ‒, nem ebben a sorozatban jelent meg. Mindenképpen ki kell még emelni az Adam Bahdaj A fekete esernyőjéről szóló írást, amelyet Széchenyi Ágnes jegyez, és amelyben a regény két olvasatát, pontosabban olvasását veti össze – az első 1969-ben, a másik 2023-ban történt. Nem feltétlenül elemző olvasásról van itt szó, hanem a gyerekkor egyik kedvelt regényének újraolvasása közben felidéződő emlékek taglalására, valamint a regény által az akkori élet megelevenedő momentumainak leírására vállalkozik az írás, egyrészt bemutatva, hogy akkoriban az új könyvek híre hogyan jutott el az olvasókhoz, másrészt fel-felvillantva, hogy az értelmezői kereteken hogyan szűrődik át valami sokkal élénkebb, elemibb élmény az első, elragadtatott olvasásból.

A Prae tartalomjegyzékét átfutva megakad a szemem H. Nagy Péter Sárkányok házáról szóló esszéjén (kommentárján? eszmefuttatásán?), amely a sorozatot egyrészt összeveti az alapjául szolgáló könyvvel (amely közel sem annyira triviális feladat, mint a Trónok harca esetén, hiszen a Tűz és vér egy, a világon belüli krónika, valamint épp a sorozat eseményei több, egymásnak néhol határozottan ellentmondó elbeszélésből rajzolódnak ki), valamint a kortárs kultúra(tudományok) néhány párhuzamos példájával, a politikai viszályhoz Kuroszava Ran című filme felől, míg a későbbi évadokban (talán) szerepet kapó nemváltás témaköréhez az HBO egy másik sorozatának alapjául szolgáló Lovecraft Country irányából közelít. Bár még nem tudjuk, mikor jön a következő évad, kellemes volt feleleveníteni az elsőt – ezt az írást pedig mindenképp érdemes lesz elővenni a második előtt.

Az egyébként is roppant tartalmas számból ‒ lehet csak a nyári, kilazult életritmus miatt ‒ a novellák kötnek le jobban, pedig a versblokkra sem lehet panasz, elég ha a lapszámot indító, Björk és Sjón által közösen írt és Gerevich András fordításában megjelent szövegekre gondolunk. Viszont a kisprózák közül Balajthy Boglárka és Orbán Krisztina írásaiban ismét az elmúlt években szerencsére tematizálódott, traumatikus vagy kevésbé traumatikus, de tipikus női problémák, élethelyzetek jelennek meg, amelyek akarva akaratlanul, de ellenpontozzák Schillinger Gyöngyvér írását, amely a férfiak kapuzárási pánikját viszi színre. Ám, hogy ne csak a női hangokat emeljem ki, Bódi Péter Bulking című novellájában szintén különböző férfi szerephelyzetek tipizálása zajlik, önkéntelenül egy újabb, az egész lapszámon végigvonuló blokkot hozva létre.

Az Irodalmi Magazin nem hazudtolja meg a nevét, külsőleg teljes mértékben a többi magazinhoz hasonlít, igényesen megtervezett borító és gazdag képmelléklet csalogatja a gyanútlan olvasót, hogy magával vigye a lapot a strandra. Annak, hogy nem tökéletes kelléke a szellemileg aktív kikapcsolódásnak, az egyetlen oka, hogy a benne található tanulmányok igencsak fajsúlyosak, de az ezek mellett található interjúk, valamint a kortárs költők Kassák-reflexiói lágyítják az összképet, a korábban már említett igencsak gazdag képanyagról – melyben Kassák alkotásai mellett többek között Bak Imre, Victor Vasarely vagy épp Géczi János alkotásai is helyet kaptak – nem is beszélve, a lapszám olvasása közben nem egyszer azon kaptam magam, hogy percekre leragadtam egy-egy képnél.

A fő kérdés egy ilyen jellegű kiadvány esetén, hogy képes-e összefoglaló képet adni a bemutatni kívánt alkotóról, és Kassák esetében ‒ tekintve az életmű összetett voltát ‒ ez hatványozottan problematikus, viszont a lapszám ezt a feladatot is remekül teljesíti, a Kappanyos Andrással (aki így teljesen véletlenszerűen, még ha nem is indokolatlanul lett a lapszemle visszatérő szereplője) készített lapindító interjú gyorsan, de nem szájbarágósan mutatja be Kassákot, ezzel mintegy szintre hozva az őt kevéssé ismerő, de iránta érdeklődő olvasókat is. Innen, erről a stabil alapról indulva pedig nem csak az író Kassákot ismerhetjük meg, hiszen Tüskés Anna a festészetével foglalkozik. Igaz, már az írása bevezetőjében kiemeli, hogy ez nem elválasztható a költészetétől ‒ épp ezért ennek alapos, monografikus bemutatása szinte lehetetlen. A kötet (számomra) legizgalmasabb írása ugyanakkor Almássy Balázsé, és Kassák középiskolai taníthatóságáról szól, melynek szomorú tanulsága, hogy a mostani tendenciák alapján fokozatosan kiszorul a tantervből és tanmenetből, részben az egyre erősödő tesztkényszer miatt, másrészt pedig azért, mert a diákság számára már nehezen megfogható ez a költői attitűd. Hogy ezeket a problémákat milyen módszerekkel lehet legyűrni, a tanulmány nem tudja megválaszolni, csak az igényt villantja fel.

Érdekes pillanatfelvételeket jelentenek a kortárs alkotók Kassák-inspirációi, az alig egy oldalas szösszenetekben a Kassákhoz kapcsolódó személyes történetek, olvasmányélmények elevenednek meg, mint például Géczi Jánosé, vagy a közös érdeklődési körök mentén kirajzolódó hatásmechanizmusok válnak láthatóvá, mint Áfra János esetében. Külön kiemelendő ebből a kategóriából Aczél Géza írása, amelyben mind a művészi rokonságkeresés, mind a kutatói érdeklődés megjelenik ‒ majdnem szét is feszítve ezzel a rendelkezésre álló helyet.

Külön öröm, hogy az IM a tárgyalt verseket is a maguk teljességében közli, így nincs rászorulva az ember, hogy azokat az olvasást és a vakációt megszakítva, a telefonját elővéve bogarássza ki.

Nehéz egy ennyire tartalmas lapszámról épkézláb keretek közé szorított összefoglalót adni, és ez szerencsére mindhárom kiválasztott lapszámra igaz. Érdekes tapasztalat volt ugyanakkor, hogy az ebben a rovatban többször is megemlített, az egyes lapokban található írások között akaratlanul is kibontakozó kapcsolatok helyett kivételesen a szánt szándékkal jelenlévő, egy adott témát alaposabban körbejáró írásokra figyeltem. Egy folyóirat áttanulmányozása, amennyiben nem a szemezgetésre szorítkozik, nemegyszer hosszú napokra vagy akár hetekre elnyúló folyamat. A tematikus tömböknek ugyanakkor megvan az az előnye, hogy sodorják magukkal az embert, így fura módon sokkal pihentetőbb élmény volt megismerni a bemutatott lapokat, mintha a szerkesztői intenciók ismerete nélkül vetettem volna bele magam az olvasásukba.

Füzi Péter (1991) az Akadémiai Kiadó és a Forrás szerkesztője, az SZTE Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskola doktorjelöltje. Kutatási témája Tandori Dezső költészete, azon belül is az olvasó szerepére, részvételére rákérdező versei. Szabadidejében igyekszik a képzőművészet felé is tájékozódni, valamint minden sorozatából naprakész maradni.