Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Simon Bettina a Litmusz Műhelyben

Fotó: Simon Bettina

Vendégünk volt Simon Bettina író, költő, művészettörténész, aki szerint a „mi az irodalom?” kérdés maga az irodalom.

Bővebben ...
Költészet

Farkas Arnold Levente versei

Fotó: A szerző archívuma.

hallottalak sírni uram / de a könnyed bizonytal / an bizonytalan minden

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Simon Bettina - Kerber Balázs - Körtesi Márton: Az éjszaka fényszíve

Fotó: Litmusz Műhely

Ömlik belőlem / a malőr, idegesen bámulom a csillárt, / a hátam mögött érzem a fintorgást, / és megtölti az éjszaka kezemben a poharat.

Bővebben ...
Költészet

Szabó Gergely versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

bárcsaknénik és bezzegbácsik ökoszivárványos szatyraiba / szorult mákszemként hallgatunk 

Bővebben ...
Próza

Palotai Péter: Limbó Hintó

Fotó: Fejes Márton

Most, hogy járműtulajdonossá válok, eldöntöttem, hogy vállalkozni fogok – haladjunk a korral –, és Pityuval közösen csapatjuk majd az utakon. Szóval, modernizálunk. Megyünk az úri negyedbe, szekérrel. Nem is hinné el senki, mi mindent kidobnak a naccságák. Mi meg begyűjtjük, de most már majd ipari mértékben, nem csak úgy kicsiben. A hasznos limlom megy a zsibire, eladjuk. 

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

Ideje a megbecsülésnek - Lapszemle irodalmi folyóiratok december és januári lapszámaiból

Montázs: SZIFONline

Talán senki nem vitatja, hogy a magyar irodalmi folyóiratok minősége messze túlszárnyalja azt, amit egyre szűkösebb anyagi támogatottságuk megengedne. Emiatt lapszemlém vélhetően akkor járna el helyesen, ha minden egyes december-januári megjelenést végigvenne. Ez azonban egy jótékony, ám voltaképp megúszós írást eredményezne. Merthogy miután befutott a felkérés e feladat elvégzésére, – hogy a lapszemle ne ,,csak” lapszemle legyen – zsigerből egészen más gondolatok is elkezdtek kavarogni bennem, melyeknek közös pontjaként tűnt fel a talán folyóiratszemlébe nem illő illetlen kérdés, hogy mi az, ami hiányzik?

Bővebben ...
Költészet

Szűcs Anna Emília: a körmök rossz sorrendben nőnek

Fotó: Ladányi Jancsó Jákob

azt hajtogatod, a rosszul megválasztott szavak ölnek, / de szerintünk a jól megválasztottak is

Bővebben ...
Költészet

Majláth Ákos versei

Fotó: Gyéresi Orsolya

A többi mag jó földbe esett. / Szárba szökkent ott a szégyen, / burjánzottak az önvádlás sötétzöld / levelei. Később termést hoztak: / gyomorgörcsöt, értelmetlen alázatot. / Egyik harmincszorost, / másik hatvanszorost, / sőt, volt amelyik százszorost.

Bővebben ...
Montázs: SZIFONline

Ideje a megbecsülésnek - Lapszemle irodalmi folyóiratok december és januári lapszámaiból

Talán senki nem vitatja, hogy a magyar irodalmi folyóiratok minősége messze túlszárnyalja azt, amit egyre szűkösebb anyagi támogatottságuk megengedne. Emiatt lapszemlém vélhetően akkor járna el helyesen, ha minden egyes december-januári megjelenést végigvenne. Ez azonban egy jótékony, ám voltaképp megúszós írást eredményezne. Merthogy miután befutott a felkérés e feladat elvégzésére, – hogy a lapszemle ne ,,csak” lapszemle legyen – zsigerből egészen más gondolatok is elkezdtek kavarogni bennem, melyeknek közös pontjaként tűnt fel a talán folyóiratszemlébe nem illő illetlen kérdés, hogy mi az, ami hiányzik?

 

Alföld 

Ha van folyóirat, ami magát a hagyományt képviseli a fejemben, akkor az az Alföld. A debreceni lap a már beérkezett gondolatok gyülekező helye, az a fajta ,,nagyöreg”, akire mindig érdemes odafigyelni. Decemberi, a 2023-as Alföld-díjasok (Bednanics Gábor, Bodrogi Ferenc Máté, Győrffy Ákos) laudációját is tartalmazó száma elsősorban gondolatébresztő írásaival és – nem tagadom – impozáns névsorával hívta fel magára a figyelmet. Szépirodalmi rovatában kevésbé a tematikus, vagy a stílusbeli kapcsolódás, mint inkább a minőségi mérce dominál. Rögtön az elején Kőrizs Imre költeményeinek néhol zavarbaejtően egyszerű, mégis érzékletes versbeszédének meghökkentő hatását Takács Boglárka útkeresésből fakadó kérdései és élményei követik, melyeket Pál Sándor Attila rapszövegeket idéző, stílusimitációnak is felfogható oda-odamondogató versei oldanak fel. Majd újból mélyrepülés következik Háy János roppant hatásos, fájóan humoros, erősen társadalomkritikai felütésű prózaszövegével, melynek potenciálisan bármelyikünket érintő problémáit Jenei Gyula életképekből összeálló ,,jegyzetverse” is pedzegeti. Ezután Izsó Zita elgondolkodtató sorsokat és maradandó traumákat leíró művei következnek, és mintha ezekre kontráznának rá Szegedi Eszter írásai az egyre redukálódó nyelvi kifejezésmódjukkal. Csobánka Zsuzsa Emese rövid novellája egy visszaemlékező elbeszélői szólam fordulópontot bemutató élethelyzetét írja le, mely szinte párbeszédben áll Beck Tamás csodaváró, gyermekies vágyódásról szóló szövegével. Kilóg a sorból Kerber Balázs prózaverse dialogicitásba oltott ritmikussságával és különös gondolattobzódásával, amit Petőcz András hasonlóan gazdag, de formakövető, az elmúlás terhével megnyilatkozó írása követ. A rovatot Halmai Tibor biblikus motívumokkal, szereplőkkel és alaptörténettel átszőtt, előbb elhallgató, majd sugalmazó, az olvasót rendkívüli értelmezői aktivitásra kényszerítő alig pár szavas versszakokból álló kompozíciója zárja.

Egy hullámvasút az egész, ahol az élmény nem mindig letaglózó, mégis jó cáfolata annak, – ami bevallom, mostanság egyre inkább zavart – hogy vannak még önmagukban állva is jó szövegek, nemcsak ciklus és/vagy teljes kötetkontextusokba ágyazva.

A szám Kilátó rovatában ezúttal két írás szerepel: Melhardt Gergő Térey János Köztisztaság tér című versének beethoveni vonatkozását tárgyalja, míg Szöllősi Mátyás Darvasi Lászlóval beszélget irodalomról, a fővárosi létbe való beilleszkedésről és Mándy Iván életművének értelmezői feldolgozását érintő terveiről.

Számomra különösen fontos szövegek kerültek a Tanulmány rovatba, melyből kiemelném Bollobás Enikő Szőcs Géza nyelvi egyediségeiről szóló, illetve Mezei Gábor Borbély Szilárd Hosszú nap el című verse kapcsán ugyancsak szövegközpontú, érzékenyen elemzői olvasatát. Mindkét írás a számomra is oly feszítő gondolategyüttesekkel foglalkozik, amelyben a nyelv anyagiságának kiemeléséből eredő technikákból a kivételes tartalmi-formai közléseken és azok szubverzivitásán túl azzal a lehetetlen – és mégis lehetséges – küldetéssel szembesítenek, ami implicit módon nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy a nyelv által képezzen meg olyan egyedi jelentéshalmazokat, amit épp a nyelv működésmódja lehetetlenít el. Bár az előző két szöveg közelebb áll témájában hozzám, azonban ez nem jelenti azt, hogy a rovatban szereplő további írások kevésbé lennének fontosak a maguk területén, hiszen hiánypótló szöveg mind Berényi Klára Varró Dániel nonszenszével, mind pedig Bakó Endre Tóth Árpád és Nagy Zoltán baráti kapcsolatával foglalkozó tanulmánya.

A Szemle rovat három kritikát tartalmaz: Bedecs László Tasnády Attila 1989-ben már megjelent, de most új, Süllyedő vér címmel kiadott kötetéről szóló szövegét, Kiss Georgina Pál Sándor Attila Daloskönyvéről írt cikkét, mely a megszólítottság okán kritikusi szempontból vélhetően igencsak nehéz feladat lehetett, valamint Owaimer Oliver írását, aki Bodrogi Ferenc Máté irodalomtudományi tárgyú, ám sok szempontból az abból következő szabályrendszert áthágó tanulmány- és kritikagyűjteményét recenzálja. Mindhárom kritika más-más hangon szólva és alapállásból kiindulva, de érezhetően jól kidolgozott és alaposan átgondolt állításokat tartalmaz, amelyek nem szűkölködnek a vizsgált köteteket illetően sem dicséretben, sem pedig éles bírálatban.

 

Irodalmi Szemle

Nem tudom, hogy miért, talán Kassák Lajos, Márai Sándor, Mihályi Ödön, vagy Ujvári Erzsi rám gyakorolt jelentős hatása miatt, de a felvidéki irodalomra igyekeszem mindig figyelmet szentelni. Az Irodalmi Szemle határontúli székhelye miatt leginkább egyfajta külhoni menedékként tűnik fel a horizontomon, ahol ,,belhoniként” én is otthonosan tudom érezni magam. A lap decemberi száma már a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika tanszékén működő diáktársaság munkáit bemutató borítójával is kitűnik a folyóiratok közül. Az Irodalmi Szemle szépirodalmi rovatában André Ferenc verselve köszönti a nemrég 70. évét betöltő Parti Nagy Lajost, nem spórolva az intertextuális nyelvi játékok ünnepileg a költőelődöt idéző technikájával. A rovat azonban a későbbi műveket tekintve érdekes módon válik lüktetővé azáltal, hogy a Szászi Zoltántól, illetve Varga Imrétől származó költemények hasonló verstechnikai megoldásokkal élnek, viszont azok patetikus hanghordozása immár a háború tematikájába fordulva ironikus, abszurd, vagy épp parabolikus hatást kelt. Mindez némileg megszakad Varga Imre egy antológia összeállítására visszaemlékező írásával, azonban Molnár Dávid műveiben újból megélénkül, ám ellentétes irányból, véresen komoly, széteső, majd újraépülő szóművészete által.

A versek közé Urbán Andrea Fodor Ákosról szóló tanulmánya ékelődik be, melynek tétje nem kevesebb, minthogy szövegközpontú elemzésében összeegyeztesseaz erotikus és a szakrális motívumokat, így nemcsak a versek egymáshoz való viszonyát határozza meg, hanem akár e két fogalom újragondolásra is késztetheti az olvasót. Ezt követi Fellinger Károly két néhány soros, ám annál érzékletesebben működő verse a költői létről és az elmúlásról, amit Tóth László naplót idéző széljegyzeteinek kompozíciója váltja, mely egyfajta szövegmontázsként funkcionálva Varga Imre antológiás írásával lép párbeszédbe. A következőkben Gubis Éva N. Tóth Anikót kérdezi A szalamandra mosolya című regényének keletkezéséről, műhelytitkairól és koncepciójáról.

Kiváltképp fontos, nagyobb lélegzetvételű tanulmányt közöl Barna László Szabó Lőrinc eddig ismeretlen néhol könnyen olvasható, néhol gyorsírásos kéziratáról, amely érdekes adaléknak szolgálhat nemcsak a munkafolyamat megértéséhez és rekonstruálásához, hanem a költő műfordításhoz való viszonyához is. A folyóiratszám végéhez közeledve Juhász Tibor Behúzás című szociografikus szövegsorozatának újabb része olvasható, amelyet Pénzes Tímea Visky András Kitelepítéséről szóló kritikája, majd Baka L. Patrik recenziója követi Kiss Ottó új kötetéről.

 

Jelenkor

A Jelenkor januári számának első felét közrefogja a születés és a halál: rögtön a nyitószöveg az épp e hónapban 70. életévét betöltő Krasznahorkai Lászlótól származik, a következő blokk zárásaként pedig a nemrég elhunyt Kovács András Ferenc személyének állít emléket Takáts József a költő Bertók László-díjának immár nekrológként funkcionáló laudációjával. A két szöveg bár műfaját és alaphelyzetét tekintve egészen eltérő, mégis így, összeolvasva a nemlét terhét viselő figyelmeztetésként kiált. Előbbi a már-már abszurdként ható jelenkori aggodalmakat összegző, háborús fronton megmenekülést váró szereplő monológjaival, utóbbi pedig noha szövegszerűen nem, sajnálatos aktualitását tekintve viszont annál inkább valami hasonlót sugall. Mindkettőt összeköti a tehetetlenség. Az az érzés, hogy ha az élet is csak megtörténik velünk, akkor a halál esetében miért lenne ez másképp? Olga Balla orosz irodalomkritikus, esszéista is effélére utalhat, amikor Krasznahorkai Sátántangójában a lét és a nemlét közti megkülönböztethetetlenséget egyszerre a pokol körkörösségével érzi parallelnek, ahol ,,van minden, csak kiút nincs”.

A rovatban helyet kapó költeményekben is néhol feltűnnek a halál ontológiai vetületének kiúttalanság-mintái, úgy mint Tóth Krisztina idillikusnak ható, viszont annál nyomasztóbb, otthonteremtést leíró versfüzére (,,Varjak csipkednek kint a parkban / egy döglött kacsát a nedves füvön. / Távolról nézem őket, összesöprök / Ha meg kelletik adni - dünnyögöm”), vagy Fekete Richárd börtönként működő, a jelenből való kiszakíthatatlanság szorongatását érzékeltető költeménye. Fekete Vince lírájával a szüntelenül visszhangzó taktusokkal aztán egyértelműsödik, hogy innen is ,,a halál süvöltésének néma szele csap ki, csap ki”, amit G. Szabó István jézusi történetének mai viszonyok közé parafrazálása terel transzcendens síkra. Innen repíti el az olvasót Demény Péter két önreflexív és Csordás Gábor zavarba ejtően őszinte, ellenben öncélúan szórakoztató költeménye. A blokkban egy rövidpróza szerepel Jászberényi Sándortól és egy regényrészlet Iulian Ciocantól, melyekben közös, hogy kevésbé újszerű és enigmatikus történetek, mint inkább ismerős és elgondolkodtató élethelyzetek és sorsok szenvtelen bemutatásai. Aztán Korpa Tamás tanulságos beszélgetése következik Balla Zsófiával a diktatórikus rendszerben való kibontakozás bizonytalanságairól, a hányattatásokról és a Ceaușescu-rezsim mindennapjairól, melyet Várady Szabolcs pályakezdésének mozaikszerűen illeszkedő darabjai követnek.

A Jelenkor következő szakaszát Várkonyi György a Breuer Marcell-emlékkiállítás megnyitószövegének közlése révén, valamint a pécsi holokauszt-emlékművek reprezentációs vonatkozását vizsgáló tanulmány okán a folyóiratnak is otthont adó város kultúrtörténete uralja. Breuer nemcsak a csővázas bútorok egyik atyjának, a funkcionalizmus megújítójának alakjaként tűnik fel, hanem a tradíció és innováció egymásba játszhatóságának lehetőségét kereső figurának, miközben a sajátosan 20. századi magyar sors afféle megtestesítőjének is beillik, aki a nemzetközi sikert végül nem tudta a magyar ugaron megismételni. Csondor Soma a pécsi vészkorszak emlékműveit elemző írása már csak példái nyomán is egészen különleges tanulságokkal szolgál a reprezentáció művészi és/vagy emlékezetpolitikai aspektusával kapcsolatban. Különösen figyelemre méltóak a korai, annál is inkább az emlékezés természetét is magában foglaló olyan műalkotások, mint a szerző által hozott ,,RIF” szappansír, melynek megnevezésében rejlő azóta megcáfolt legendák sokkal inkább érzékeltetik az emberi kegyetlenséget, mint azt a későbbi emlékművek egész sora teszi. Merthogy egybeolvasztják a valóságként átélt megélő-emlékező tudat tragikus és szürreális automatizmusát a képzelet tömegpszichózisban továbbműködő közvetítésével. Így a művészet képes egyszerre beszélni az elbeszélhetetlenről, miközben meghagyja azonosulhatatlannak az azonosulhatatlant.

Az utolsó blokk pedig természetesen a kritikáké. A sort Zelei Dávid Győrffy Miklós Egy emigráns vallomásairól írott inkább bemutató, mint értékelő írása nyitja meg, hogy aztán Owaimer Olivér Juhász Ferenc Más Petőfi az enyém antológiájáról szóló cikke a Petőfi-emlékév apropóján született kiadvánnyal kapcsolatos fenntartásainak ad hangot. Hasonlóan élesen kritizálható tendenciákat fedez fel Imreh András az új Allen Ginsberg-válogatáskötet körül, de teret kap Visy Beatrix írása folytán Földényi F. László ,,sétáló” könyvének elismerő bemutatása is.

Ahogy az jól látszik, az írásomban kiemelt folyóiratok különösen jelentősek a maguk területén, ezáltal pedig elfoglalják megkerülhetetlen helyüket a magyar irodalmi közegben, azzal együtt, hogy egyszersmind paradox módon jelenlétükkel megmutatják azt is, mi nincs, vagy másképp: mi az a formátum, szellemiség, aminek úgy látszik, ez a kor nem kedvez. Például a kísérleti folyóiratoknak. Olyanoknak, amelyek vállalják, hogy nem biztos, hogy a legmagasabb nívón művelik, terjesztik az irodalmat. Az összművészeti folyóiratoknak. Olyanoknak, amelyek könyvtárgyként is radikálisan szakítanak a hagyománnyal. Az elhaló próbálkozásoknak, a tévutaknak. A rossz döntéseknek és értékválasztásoknak. És mikor ezekre utalok, nem az innovatív különszámokra, tematikus megjelenésekre gondolok, hanem valami dühítően és erőszakosan másra, valamire, ami olyan szövegeket hív elő, amelyeket egyébként nem ismernénk, vagy soha el sem készülnének. Persze, az se baj, ha közben jók is. De talán nem az újért kell kiáltani, hanem azokat a folyóiratokat kellene megbecsülni, amelyek még ki tudnak tartani. Mert most ennek van itt az ideje.

 

Hocza-Szabó Marcell 1996-ban született Nyíregyházán. A Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskolájának PhD-hallgatója, a MODEM kurátorasszisztense. Kutatási területe a történeti magyar avantgárd irodalma, kritikákat főként kortárs lírakötetekről közöl.