Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (I.)

Fotó: a szerző felvétele

És, ahogy az az elbeszélésekben szokott lenni, hogyha látunk egy kis esélyt valaminek a bekövetkezésére, akkor annak okvetlen be is kell következnie: hát Ánya csakhamar kinyitotta kalitkáját, és úgy kisuhant az ablakon, hogy Varvaráéknak felocsúdni sem volt idejük.

Bővebben ...
Költészet

Bordás Máté versei

Fotó: A szerző archívuma.

Ami visszaveri / a fényt, az nem önmaga, hanem az, / amit a fény el tud róla árulni

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Krupp József a Litmusz Műhelyben

Fotó: Litmusz Műhely

Vendégünk volt Krupp József irodalomtudós, klasszika-filológus, kritikus, az ELTE BTK Latin Tanszékének oktatója, aki szerint az irodalom az, ami az olvasás során a saját horizuntonkon megképződik.

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

„Mert ezek itt mind / köréd pakolt trópusi / idézőjelek.” – irodalmi folyóiratok szemléje 2024 tavaszán

Montázs: SZIFONline

A felkérés örömén felmarkoltam pár áprilisi, majd májusi lapot, hogy ezúttal nem a könyvtári lapozóban, nem is a boltban helyben fogom olvasni – ünnep, hogy haza is hozhattam mindegyiket. Aztán a felismerés, hogy rosszul emlékeztem, öt helyett hármat szokás szemlézni. Ez kevesebb megírandó szöveget, mégis több fejtörést jelent. Sebaj, kivételesen időben neki is láttam. Az egynapos csúszást persze már csak illemből is el szokás követni mint az „akadémiai viertel”-t. Hát így.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Didaktikus áthallások (fiktív kritika)

Fotó: Litmusz Műhely

Sörény Elek második kötete: csalódás. Ezt az első kötet fényében is megállapíthatjuk, amely még valamelyest reménykeltőnek volt mondható. Bár valóban mondani nem mondta senki, ugyanis nem olvasták sokan.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

mert a szükség nagy úr nagy hajlító hajlítók közt is a legnagyobb

Bővebben ...
Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (II. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

Az ajtó előtt elegáns hölgy állt. Kozák pézsmakucsmát viselt, és vállára csúsztatott afgán bundát, nyakában földöntúli lángok, éles csillanások, a szemérmetlen gazdagság gyémántkövei. A menekülő kis híján meghajolt előtte, de tudta, mert megérezte, hogy ez itt és most valami miatt, amit nem ért, de tud, nem lenne helyénvaló. A hajnalnak sem volt könnyű súlya, friss lehelete, szőke illata. Itt csak megtörtént, megtörtént vele, mint egy háború. 

Bővebben ...
Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (I. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

– A gépezeteket ebben az őrült világban jobban elismerjük, mint az embereket. Ők az igazi hőseink.

– Hagyjál ezzel a tárgyfetisizmussal! Engem a szellem nagyszerűsége érdekel.

Bővebben ...
Költészet

Mechiat Zina versei

Fotó: Kállai Márta / Scolar

Úgy nézel ki, mint Cillian Murphy, / csak a magasságod, a cipőméreted, / és a fogsorod más.

Bővebben ...
Költészet

Ferencz-Nagy Zoltán versei

Fotó: Tordai Alexa

Sohasem érkeztünk meg, / pedig folyton hajnalodott.

Bővebben ...

Négy törött tojás a gyönyörök kertjében”, avagy „a négy rothadóművész” története

Ősbemutató az Ódryn. A IV. éves zenés-színész osztály Novák Eszter rendezésében vitte színre Szilágyi Eszter Anna A Nyíregyháza utca című színdarabját.
Csak a negyedik visszatapsoláskor jelent meg a hallgatók arcán egy-egy félmosoly. Mindvégig a markában tartja a nézőt az előadás, hol akkorát szorít rajta, hogy belesajdul a szíve – például Lulu monológjai alatt, – olykor pedig enged a szorításon. A tapsrend után sem múlik ez az érzés. Mint amikor – régen – a nők levették a túl szoros szoknya-abroncsaikat, és még hosszú órákig a testükön érezték a súlyát.

 

Állandó problémája a magyar színházi szakmának, hogy a színházak kevés kortárs magyar drámát játszanak, és – túlnyomórészt – a színpadokon is csak klasszikusokat látni. Szilágyi Eszter Anna szövege minden ízében kortárs. Egy nagyon is jelen lévő problémakört mozgat; azokról a fiatal roma lányokról ír, akiket a keleti régióból – mint élvezeti cikket – Hollandiába „exportálnak”. Hosszú évek óta elő-elő kerül egy-egy hír, hogy van Amsterdamban egy utca, ahol kifejezetten a magyar prostituáltak árulják magukat kirakatokban, pontosabban árulják őket. Hollandia legborzasztóbb utcája.

 

Szeretjük homokba dugni a fejünket, és tudomást sem venni az ilyen „kellemetlen” témákról. Szilágyi Eszter Anna darabja arcon csap. Nem kertel, nem csomagol rózsaszín papírba, kiáll és azt mondja: Ez van! Lásd meg! Ám mégiscsak irodalmi műről beszélünk és annak színreviteléről, még ha a valóságos történésekkel olykor ekvivalens mozzanatokat is látunk a színpadon.

 

„…négy lett először kiválogatva a jutalomútra…” – Eszter (Ladányi Júlia), Aranka (Litauszky Lilla), Csilla (Bori Réka) és Gyöngyi (Nagy Bakonyi Boglárka) – „az első aki debilitás /a második akit eladtak / a harmadik szerelmes / a dzsóba, fuxos dzsóba / a negyedik pengének / képzeli magát átlát a / szitán átjut a tű fokán / nincs itt mit élvezni / elmenni ő fog és nem más / még idejében…”. A lányokat még a neveiktől is megfosztják, így születik meg Luna, Libertin, Lola és Lulu. Beleolvadnak az arctalan masszába, ahol a nő csak tárgy és még az sem számít, hogyha valaki „eltűnik”, mert azonnal pótolható.

 

Az Ódry Színpada elé előszínpadot emeltek, a nézőtér a negyedik sortól kezdődik. A nézők sokkal kisebb teret uralnak a tér egészéből, mint a játszók. A tér minden adottságát igyekszik kihasználni a rendező. A negyedik, láthatatlan falat áttörve lehozta színészeit a nézők közé. Beemelte a játékba a nézőteret; a szereplők ugyanott jöttek be a térbe, ahonnan a nézők is érkeznek, a színészhallgatók a színpad előtti üres sorokban ülnek, állnak; onnan másznak fel a színpadra: nem mások ők sem mint mi. Talán legközelebb rajtunk a sor.

 

HOL-NAP VE-LE-TEK BASZ-NAK KI !”

 

A rendezés nem dolgozik nagy díszletapparátussal. Letisztult színpadképet kapunk, minimális, de nem jelképes díszletezéssel. A Nyíregyháza utca lányai a magasból lelógatott plexilapok mögött ülnek bárszékeken, a plexilapok oldalra kihúzhatóak, ha az adott jelenetben nincs rájuk szükség. Mobilis díszletelem az a szobarészlet is, ahol a négy lány él. Semmi felesleges nincs a színpadon. Sokszor csak egy üres teret látunk, amit a nyolc lány jelenléte tölt meg. Kellékekből is csak a legfontosabbak kerülnek a színre. Így például a karitatív női szervezet szimbólumaként szolgáló mini virágoskertek: a kertvárosi nők metaforái, akik a házi teendőik után összeülnek és megpróbálják megváltani a világot. A virágszimbolika mint a nőiség és a női szexualitás régi attribútuma is jelen van. A nőszervezet szóvivője – a Túrórudis nő (Mentes Júlia) – rekvizituma: a hazai pöttyös. A túrórudival – férfi szimbólum? –, ezzel a „falatka otthonnal” próbálja szóra bírni és megnyerni a lányok bizalmát. Eltökélt szándéka, hogy megmenti, hazaviszi őket; ám aki nem hagyja, azt nem lehet.

 

Novák Eszter szélsőségeket visz színre. Ezek a szélsőségek előadás akusztikai terében – ami csak részben áll Szilágyi Eszter Anna szövegéből –, a szöveg által előhívott intertextusokban, az előadás ritmusában – zenés-színész osztály játssza az előadást –, a mozgásban és az énekben is jelen vannak.

 

Az előadás azonban mégsem „musicalesedik el”. A dalok összeválogatottságának eklektikája látszólag egyszerű vizsgafeladat, a hallgatók megmutathatják, mi mindenhez értenek: Majka rapszövegei ugyanúgy részei az előadásnak, akár Verdi Traviátájának cigánykórusa. Olykor el sem válnak egymástól, egymásba csúsznak, mint amikor egy lüktető dallam közben megszólal az A csitári hegyek alatt kezdetű népies műdal. Mégsem kelt disszonanciát ez a zenei montázs. A színdarab szövege is egyszerre idézi a „magas- és mélykultúra” nyelvi rétegeit. Szilágyi Eszter Annának láthatólag nem állt szándékában megkülönböztetni különböző nyelvi regiszterekkel a társadalom különböző rétegeit. Ahogyan a prostituáltak szájából elhangzik az hogy „Ó férfiak teje! / Hiába szívjuk-szopjuk, / Nem gömbölyödünk tőle, / Nem tápláltok, / csak feleslegesen csurog / Alá a fehér / szájunk ragacsos! Feszül a bőr az állon! Csurog alá / csurog az üres átok”, ugyanolyan természetességgel idéznek Adyt, Weöres Sándort, Pilinszkyt, Áprily Lajost vagy éppen Shakespeare-t. A bölcsész néző lubickol a szövegben, listát készíthet arról, hány író vagy költő egy-egy sorát sikerült beazonosítania. És a „mezei” néző? Csak elidegenítés, kizökkentés lenne a két pólus egymáshoz való közelítése? Az író hihetetlen érzékenységgel játssza egymásba az elütő szövegrészeket; amit felvezet egy Ady-sorral, azt egy alacsonyabb nyelvi szinten bontja ki. Vagy arra szolgál ez a „nyelvi játék”, hogy ne húzhassunk éles határokat a néző és az előadás, a szerep és a színész, a nem látható valóság és a látható színpadi fikció közé, semmilyen szempontból sem? Az idegenül ható idézetek akár lehetnek a honvágy verbális reprezentációi is:

 

van-e ott folyó s földje jó / mi izgatottan rángatjuk a függönyszárnyainkat / pláne hogy egyikünknél / fedett szoswörker löki / a rizsát, és dugdossa a névjegyét a melltartónkba…”

 

Az előadás ritmusát a felgyorsuló majd lelassuló tempók és a szélsőséges hangulatváltások egymásutánisága rendezi. Egy-egy monológot – monológok uralják a szöveget, alig vannak párbeszédek – mindig egy dinamikus jelenet követ. Az előadás folyamatát sokszor – talán indokolatlanul sokszor – megakasztják a lányok vonulásai a kifutón. Aletta van der Maet –,a Túrórudis nő – rendkívül hosszú monológjai túlontúl lefékezik az előadás ritmusát és ezek után a jelenetek után nem mindig sikerül visszanyerni az elveszített lendületet.

 

A hallgatók színpadi teljesítménye lenyűgöző. Láthatóan fárasztó, sőt sokszor fizikai fájdalmakat okozó mozgássorozatok közben monologizálnak és énekelnek, miközben meztelen lélekkel játsszák szerepüket. A rendezés nem engedi, hogy azonosulni tudjunk a szereplőkkel, állandó szerepváltásokkal operál. Mind a nyolcan játszanak prostituáltakat és polgárasszonyokat, és néha férfiakat is. Az előadás egyik legerősebb jelenete, amikor a férfiak fejtegetik az ősi mesterséget űzőkhöz fűződő viszonyaikat: „fogdossa / ujjazza / szoptatja / megbassza / ürítkezik / ennyi / a férfi dolga”. Brutálisan naturális és nyers.

 

A félelem és a kiszolgáltatottság az, ami a lányok mindennapjává válik. Félnek attól, hogy mi lesz, ha nem lesz meg a kuncsaft-limit, ki kapja a verést, kinek a kirakatát törik be legközelebb, vagy éppen melyik fertőzésbe fognak belehalni. Egy olyan országban dolgoznak, amelynek nyelvét nem beszélik, egyedül Fuxos Joe és Mariska M (Józsa Bettina) – a futtatók – a biztos pont nekik, ők azok akikben „megbízhatnak”. Így válnak a zsarnokok és az elnyomók bálványokká. Majd mikor a lányokból már csak roncs marad, mégis megkísérlik a szökést, akkor is, ha az életükbe is kerülhet. Már semmi sem számít. Csak el innét. De a hajó végül hol köt ki?

 

Az előadás a klasszikus színész-néző viszonyt is megbolygatja. Hogy lehet elfogadni és azonosulni azzal, ami taszít? Nem engedi Novák Eszter, hogy hozzászokjunk a nyers és taszító világhoz és egy idő után „passzívan” nézzük az előadást. Olyan pontosan felépített, feszített dramaturgiája van az előadásnak, hogy minden, a nyugalom, a szituációk stabilitása felé mutató színpadi történést kíméletlenül leural a látvány és a nyelv brutalitása. Ezt a darabnak való kiszolgáltatottságot a színészi oldalról sem lehet egyszerű megoldani. A hallgatók nem kívülről tekintettek a szerepükre, hanem benne éltek és ez láthatóan fájdalmas munka. Novák Eszter rendezése testileg és lelkileg is igénybe veszi őket. A tapsrend alatt érezhető volt a feszültség, mind a nézők, mind a színészek részéről. Csak a negyedik visszatapsoláskor jelent meg a hallgatók arcán egy-egy félmosoly.

 

Mindvégig a markában tartja a nézőt az előadás, hol akkorát szorít rajta, hogy belesajdul a szíve – például Lulu monológjai alatt, – olykor pedig enged a szorításon. A tapsrend után sem múlik ez az érzés. Mint amikor – régen – a nők levették a túl szoros szoknya-abroncsaikat, és még hosszú órákig a testükön érezték a súlyát.

 

Szekeres Vanda