Adrenalin és elevenség
- Részletek
- Írta: Kántor Zsolt
Nagyon izgalmas, ahogy asszociációk csíráznak ki az impresszió-sejtmagból. Mert struktúra és kompozíció a szöveg is, mint a prelűd vagy a szimfónia. Az én eltávolodik önmagától, amikor szépprózát vagy verset ír, közben maga a személy is alkotódik, válik valamivé, nem marad ugyanaz.
Korunk népszerű filozófusa, Byung-Chul Han mondja, hogy a kiégés legelső jele paradox módon az eufória. Feldobottan állunk neki dolgozni. A végén pedig előtörhet belőlünk az összeomlás. Ha túlcsordul a fáradság. A lelkesedés hamar lekonyul, ha a kontextus nyomott. Az élet is olyan, mint egy vers. Végig ki kell tartani az emelt hangot, nem lankadhat az inspiráció. Ezért jó, ha a háttérben szól a muzsika. Haydn. Mozart. Leoncavallo. Minden sejtünk egy hangszer, praktikus lehet ebből a szempontból, ha ráhangolódunk most a hangokra.
A munkamánia, a hiperaktivitás visszadobja a labdát az ölünkbe. Le kell passzolni valahová, különben odaég. Át kell adni magunkat a szemlélődésnek, az intuíciót be kell engedni az ablakon, a méhekkel, lepkékkel és a madárcsicsergéssel együtt. A tradícióval pedig műveleteket kell végezni, játékba hozni a múltunk, hogy izgalmas fejlemények teremtődjenek a nyelv és a gondolkodás által.
Mi is az intuíció lényege? Egy váratlan következtetés, belátás. Gyors megoldás, segítség fentről, ahonnan nem is számítottunk rá. Ajándék. Belső hang, ráérzés. Nem feltétlenül ötlet, ahogy a szótári definíció aposztrofálja. Hanem? Lehet bizsergő érzés, szellemi megnyugvás, az által, hogy a jövőben megvalósuló álmaink, terveink ki lehetnek pipálva. Tehát bizalom a jövőben. Jó állapot. Ez kell ahhoz, hogy ne omoljunk össze.
A munkarutin és a komfortzóna olykor megrázkódik, kimegy a dolgok éle, beköszönt az elkedvetlenedés, a kiégés réme. De nincs nagy baj, ez nem a hosszú hanyatlás tünete, hanem próba, hogy fel tudjunk emelkedni. Azután a szemlélődő alámerülés a pálya, mert csak azzal a témával tudunk boldogulni, ami leköt, felemel minket. A szabad akaratunkat kell használni.
Nagyon izgalmas láncolat, ahogy asszociációk csíráznak ki az impresszió-sejtmagból. Mert struktúra és kompozíció a szöveg is, mint a prelűd vagy a szimfónia. Az én eltávolodik önmagától, amikor szépprózát vagy verset ír, közben maga a személy is alkotódik, válik valamivé, nem marad ugyanaz. Én a kritikaolvasás őszinte híve vagyok, szerintem, ha valaki jó költő/író akar lenni, feltétlenül kell, nemcsak olvasni, de szeretni is a recenzió műfaját, mert a megértés ezen keresztül alakul ki.
Hadd ajánljak ehhez adalékot. Malina János Revizor-béli, Jót s jól című kritikája kitűnő példa. Briliáns szöveg, malíciával fűszerezett, tiszta nyelv, argumentatív beszéd.
„Nem titok, hogy Haydn semmiféle fuvolanégyest nem komponált, s persze a lemez kísérőfüzetéből is megtudjuk, hogy a lemezen felhangzó két Haydn-kompozíció egy-egy vonósnégyes Győri Noémitől származó átirata. Mármost a probléma ott kezdődik, hogy a Mozart-oeuvre legkönnyedebb, leginkább pusztán szórakoztató funkciójú rétegéhez tartozó fuvolanégyesek és a 18. századi európai zene legmegrázóbb, csak Bach és Mozart által megközelített pillanatait létrehozó Erdődy-kvartettek akkor is tökéletesen idétlenül hatnának egymás mellett, ha eltekintenénk az átiratkészítéssel kapcsolatos, az alábbiakban részletezett problémáktól. Akkor is igaz ez, ha Mozart divertimento-hangja persze a legmagasabb rendű invencióval és mesterségbeli tudással párosul. Itt ugyanis merőben eltérő funkciójú műfajokról van szó: olyan ez a lemez, mintha egy cirkuszi produkcióban a remek bohóc-, zsonglőr- és állatidomár-számok Berzsenyi Dániel és József Attila verseinek ihletett tolmácsolásával váltakoznának.” (A kritika tárgya Győri Noémi és kamarapartnereinek „Haydn és Mozart fuvolanégyeseit” tartalmazó, a Hungaroton gondozásában megjelent hanglemeze.)
Íme egy kritika, amely behozza a szobánkba a zenét. A malícia rendkívül finom nüánszok, apró emlékeztetések, precíz kulturális asszociációk révén érvényesül. Ez az írás a zenei tradíció bővebb ismeretét ugyanúgy megköveteli befogadójától, mint az irodalmi kánonét. Mégis, aki nem hallotta a koncertet, abban az olvasóban is megszólal a muzsika, hirtelen ott találja magát a történetben. A szöveg „viszi el”, ami már nemcsak beszéd, szó, hanem élet. A mű és a róla elkészült „emlékeztetés” egybeforr. Ez a recepció csodája. Közvetve.
Hans-Georg Gadamer írja az Igazság és módszerben: „Megfejtése és megértése során csoda történik: valami idegen és élettelen teljesen jelenlegivé és ismertté változik át.” Ezt persze általában az artefaktumra érti. A művel, legyen az akár vers, etűd vagy egy vízfestmény, dialógusba kell lépni, így hatolhatunk a lényegébe. És ez mindig csoda. Mert nem természetes.
„Az új 3T időszakát éljük, mondja Bednanics; ezek most a technika, a test és a tér” – olvassuk Dúll Katának a JAK 2016-os műfordító táboráról írt beszámolójában. „És persze ott a kérdés, hogy mit kezdjünk a versbeszéddel?” Emlékszünk még a Kádár-kori 3T kategóriáira? Tűrés, tiltás és támogatás. Ehhez képest a szabadság adott, de kizárólag az invenciózus pillanatok viszik előre a személyiség önmegértését.
Ausztria egyik legfontosabb élő zeneszerzője Georg Friedrich Haas. Egy koncertjéről szóló beszámoló ragadta meg figyelmemet a ((( 0_0))) Zeneblogon, és sokat tanultam belőle. Ebből valók az alábbi citátumok.
„Az estet a négykezes tizenhatod fokú zongorára írt darab a flow and friction. kleine Studie (2001) nyitotta meg. A tizenhatod fokú zongora célja a mikro tonalitás megváltoztatása, hogy megtörje a fél és egész hangokon alapuló zenei közhelyeket. A zongorának 88 helyett 97 billentyűje van, de mindössze egyetlen oktávot fog át. Haas-t izgatja a matematika és több művében ismert dallamok jelennek meg a felismerhetetlenségig áttranszformálva.”
„A de terra fine (2001) szóló hegedűre egy memoriter, Haas barátnőjének telefonszámára komponált darab. A mű címe Hölderlintől származik, a jelentése »a világ végéről«. A de terra fine-ben nincs semmi a népzenéből, lassan, nagyon lassan kezdődik, mint egy nehéz intonációs tanulmány, amely a zenésztől komoly koncentrációt vár el. A mű végül egy gyors glisszandóként zárul. Reinhard Kager osztrák zenekritikus szerint a zenét a hiábavalóság érzése tölti be, elsiratja két ember harmonikus együttélésének lehetetlenségét.”
Ezekben a szöveg-, és tudatterekben nem csordul túl a fáradtság. A művészet esélyt teremt az életkedv és a lelkierő megújításához. Hajrá! Hallgassunk zenét. Olvassunk verseket. Kimozdítja elménk a megszokott szövegkörnyezetből.
Kántor Zsolt 1958-ban született Debrecenben. Ügynök múltját 2005-ben tárta fel az ÉS + a Hetek hasábjain, Kukorelly Endre bátorítására, akit megfigyelt. Volt a Tevan Könyvkiadó igazgatója, Békéscsabán, a Bárka folyóirat alapító főszerkesztője. A Szent Pál Akadémián 2006-ban kapott teológusi diplomát. Legutóbbi kötete: Jézus Krisztus Szarvason (2019).
