Vándorló könyvespolc 8.

Részletek

Kovács András Ferenc: Egerek könyve, Szalma Edit illusztrációival, Magvető, Budapest, 2015

(Gáspárik Attila fotójának felhasználásával)

Mauzológiai mélyfúrások

„Versek kicsiknek, nagyoknak”, olvastuk annak idején a Vásárhelyi vásár és a Víg toportyán kötetek alcímében, a legújabb opus pedig „nagycsaládi egerészeti verseskönyv”-ként nevezi meg magát. Sokat tehát nem kell izgulnunk azon, való-e nekünk a könyv, legyünk bár 5, 10, 30 vagy 50 évesek. Való. Kovács András Ferenc úgy írja meg ezeket a könyveket, hogy ki-ki megtalálhassa benne a maga számára vonzó elemeket, legyen az bár a ritmus és a hangsor mámora, a jelentésrétegek gyönyöre, a kulturális távlat deleje vagy a jelenlét közvetlen bizsergése. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy minden vers ugyanúgy szólna „kicsinek és nagynak”: bár a költemények alapvetően az ütemek, a zeneiség és a hangzósság potenciálját aknázzák ki, a költészeti hagyomány különböző szegmenseit megszólító szövegek eltérő módon hidalják át a befogadási stratégiák és szokások közötti távolságokat, s funkcionálnak kompként, közvetítőként olvasói világok között.

Az első ciklus címe szerint „Minden egér a világon!”, s valóban: a régi és új egériádákból összeállított könyv olyan fontos történeti dokumentum, amelyből megtudhatjuk, hogy a földi civilizáció kialakulásában az egérkultúra mennyire jelentős szereppel bírt, és bír máig. Ha kardfoggal is, de ott voltak ők már a prehisztorikus világban („Barlangok festett képein / Gyapjas orrszarvúk közt”), futkároztak az egyiptomi piramisok kőtömbjein, az antik római romok réseiben (macskák szeme előtt), végigrágtak „tonnányi” betűt ódon könyvtárak polcain, s befészkelték magukat a ruhásszekrények mögé. Néhány bátor északi egér (Szervác, Pongrác, Bonifác) felfedezéseket tett Afrika vadonjaiban, s ha a kalandok elől vissza is tértek hazájukba, magukkal hoztak a tarisznyában egy bűbájos afrikai bölcsődalt (nem csak) kisegereknek: „Tentijj, csupasz gyerekecske, / Egerecske, csíja-csíja, / Elefánt is kicsi borját / A csordába visszahívja!” Kovács András Ferenc egértani kutakodásai azért különösen izgalmasak, mert a különböző kulturális közegekben fölléptetett egérfigurák lírai megjelenítésében az adott közeghez adekvát módon kapcsolódó nyelv és költészeti forma játszik meghatározó szerepet. Nyelv és világ szoros összefonódása már az elmés-játékos nevekben is megmutatkozik (Al-Bugri Ibn Fudri Badarán, Marczipáni Marcell, Cin Cao és Cung Ce stb.), a költészeti anyag pedig hangsúlyosan ennek jegyében formálódik. Bár a limerick a leggyakrabban felbukkanó versforma a kötetben, ezen túl számos grammatikai és poétikai varázsolással, stílusjátékkal találkozunk. Ráré, a fáraók titkára például úgy „imádkozik” Rához-Réhez, hogy az istenség nevei egyben hol névutóként, hol ragként is érvényesülnek a mondatban. A Pinduritaligala-dal a (magyar nyelvén leginkább Weöres Sándor átültetésein keresztül megismerhető) szanszkszrit versformában íródott fülbemászó dal, amely a Srí Lanka-i magashegység nevére játszik rá, megidézve az állatok paradicsomának faunáját is. A Szegény egér nótája a kesergő népdalok stílusában írt parodisztikus busongó (no hiszen, paródia, mondhatná a csillagokról álmodó búsképű egér az illusztráción, itt véresen komoly dolgokról van szó!): „Ragyog a hold, hideg égbolt sajtja! / Szegény egér fejét búra hajtja: / Odahaza más számára abálja / Szalonnáját az ő szürke babája!” Futokoda Cukijó, a japán csodaegér történetét pedig az alábbi pörgő ritmusban halljuk, humorosan rájátszva a keleties hangzású szavakra (s a vers remekül működik nyelvtörőként is): „Nincs kocatoka, / Szusi, tofu, fugu – rág, / Ropog a foga, // Rág Notebuta, / Hisz a kicsi Cukijó / Eliramoda…” A vershez kapcsolódó minimál-illusztráció remekül kontráz rá a szövegre, amennyiben miként a vers pattogó lábakból és rövid sorokból építkezik, úgy a kép is apró (rizs?)szemekből áll – kalligrafikusan – össze.

A második, Égi és földi egerek ciklusban több olyan költeményt találunk, amely közvetlenebb módon lép párbeszédbe az irodalmi hagyomány valamely előszövegével (legtöbb esetben úgy, hogy a szövegköziség részleges vagy akár nulla fokú észlelése esetén is marad annyi rétege a szövegnek, hogy szórakozhassunk rajta). A versek zöme egy történelmi egérfigurát állít a középpontba: megismerhetjük például a bajnok egér-gladiátor Cincius Mus Musculust öndicsőítő disztichonjaiból, vagy a dicső angol kalózegér Sir Walter Ráglét, a galád hispán macskakirály, Második Fülöp nemezisét (az oldalon láthatjuk is a hajó farában álló, csalódott arcú hispán kandúrt). Számomra azonban a legizgalmasabb az Alvinczy Nárcisz, a költészet egere című mű, amely T. S. Eliot (karikírozott) figurája és szöveguniverzuma felé intéz nagyszerű kihívást. Az már-már magától értetődő, hogy a Macskák könyve nem marad ki, ám a leggyönyörűbb az a részlet, amelyben költőegerünk szállásadója „fura partira megy”, s amely a J. Alfred Prufrock szerelmes éneke című költemény azon (magyarul leginkább Kálnoky László fordításában ismert) passzusára játszik rá, amely a várost a macska-képzeteken keresztül jeleníti meg. S ahogyan T. S. Eliot életében, úgy a versben is egyként fontos miliő lesz London és Ámerika, a hozzájuk tapadó ikonokkal s kulturális szövegekkel együtt a babitsi Mozgófényképtől Miki egéren át Tom és Jerryig.

Az egerészeti versenciklopédia ugyanakkor háromlábú jószág volna csak Szalma Edit kiugróan magas színvonalú képi világa nélkül. Már a borítófestmény is olyannyira vonzó (sötét)korall színvilágával, hogy szinte megrágcsálná az „ember”, de a kötet belsejének illusztrációi is játékosak, szeretnivalóak, szépek, szellemdúsak. A jópofa macskák legalább annyira, mint az egérábrázolások, amelyek bár ikonográfiai szempontból egészen szorosan tapadnak a versek világához, mégis annyira ötletesek és gazdagok (vizuális elemeik, színviláguk terén csakúgy, mint asszociatív jellegükben), hogy sokáig marasztalják a szemet. Ekképp lesz a könyv egyszerre irodalmi és vizuális kaland, minőségi szórakozás, lelkesítő élmény.

Lapis József

Jelentés egy egérről

Mikor válsz felnőtté? Mikor válsz gyerekből, kamaszból, fiatalból visszavonhatatlanul az, ami nem voltál? Mikor léped át észrevétlenül azt az észrevétlen vonalat?

Ha nem pattanásos az arcod? Ha nem kérik el az igazolványt a tabakban? Ha gyereket nemzel, szülsz és szülnek neked? Ha eltemetted apádat, anyádat? Ha többet beszélsz a cocotte-ban hatvan fokon kínos lassúsággal sütött, villával tépett, pecsenyeszafttal átitatott malaccsülökről, amit coleslaw-val és álmoshegyi bikatorral tálalsz, mint egy jó menetről?

Nem.

Ha megölted az első saját egeret.

Ó, nem úgy. A gyerek önként, kéjjel öl, nemcsak parancsra, olyik egeret is, nyilván. Öltem én már szöcskét, fecskét, legyet, szúnyogot gyerekkoromban, egeret is, nyilván.

Mégis más, ha már saját jogon. Ha már te vagy az, akinek rá kell kötöznie a kolbászt, a sajtot, a diót a billenőre, akinek rá kell kennie a ragasztót a kartonra.

Ha már neked kell elbánni azzal a gombostűszemű kis kényelmetlenséggel, amelyik az őszi vadszőlőn fölosont a sterilizált otthon családillatába. Azzal a fürge kis élettel, amelyik egyik pillanatban még a kamrában, a másikban a dívány alatt, a harmadikban meg már ott iramlik a hűtő rácsán fölfele, aztán mindjárt lefele is, cikázva.

Se kolbász, se sajt, se dió nem használ a billenőn, a méreg pedig szóba se jöhet a gyerekek miatt. Mégse élhettek együtt egy egérrel, főként, hogy már hetek óta úgy, és ezt a mégse-t most már végképp neked kell megoldanod. A kartonlapra felkent ragasztó pedig gyors és szakszerűen megoldást ígér.

[Megj.: A ragasztó óta a Jelentés öt egérről-t is másképp olvasom. Sokáig úgy (mindent úgy olvasok, hogy látom közben, mozizom a szöveget, de valahogy másként), hogy a szülői házba kapaszkodnak föl a fáskamrából a konyhaablakig az egerek, holott ott nem nyúlnak föl odáig indák, mint valami izomrostpreparáció, sőt, vadszőlő sincs otthon a falon. Azóta viszont úgy, hogy itt nálunk, a Juhász Gyula utcában (itt lett öngyilkos Juhász Gyula pár házzal arrébb, ezt mindig el kell mondani, hivalkodón, megvillantani, mint valami érdemrendet), kapaszkodnak fölfele a pincéből az előtér szépen osztott ablakáig, onnan osonnak a bejárati ajtón át a kamrába, kapaszkodnak fölfele a vadszőlőn, bár itt sincs vadszőlő, de legalább szőlő és magyar lonc fut fölfele a másik ablakig, így már majdnem olyan, legalább is hihetőbb.]

A kartonlapra felkent ragasztónak van egy előre nem feltétlenül látható mellékhatása. Az egér sikít, amikor rácuppan, és ami még rosszabb, piheg.  Odaragadva föl és alá jár mellének kasa, amikor döglik megfele. Bármily furcsa, százszorta rosszabb a pihegés. A sikítást gyorsan abbahagyja, belefárad, megtörik, de pihegni muszáj, amíg él (dum spiro), így azt műveli meglehetősen hosszan, jóval tovább, mint ameddig szeretnéd, persze semeddig se szeretnéd. Mikor dobod kifele a kukába, még akkor is.

Az összelapított egér sima ügy. Egyrészt meg van dögölve, másrészt a lapításnak köszönhetően elviselhetően kevés köze van az eredetihez. A kalitka még simább lenne, mert jónak lenni jó, mert általa megajándékozhatod magad egy élettel. Nem vagy vadállat, naná, hogy azzal kezded az egészet. Belepottyantod a diót, a sajtot, a kolbászt, és csak vársz, és vársz, és vársz, akár egy faragott szent a hídon. De mit lehet tenni, ha az a kurva egér nem akarja, hogy jó legyél, ha egy istennek se akar rámozdulni a kalitkára. Se dióra, se sajtra, se kolbászra. Holott a szakirodalom, a Tom és Jerry szerint azzal él.

Kartonlapra ragadt, élő, pihegő egeret kukába dobni nem jó.

Itt jegyzőkönyvezem, hogy Jerryt mindig is rühelltem, mert egy nagyképű, nyegle selyemfiú, ma lenne egy jól kereső állása egy hivatalban vagy egy minisztériumban. Ellenben Speedy Gonzalest nagyon bírtam, ő egy igazi heero. Kovács András Ferenc könyvébe való, de nem valószínű, hogy ismeritek, mert ő Radio Televizija Beograd Prvi Program-on lakott.

Kovács András Ferenc már nem gyerek. Ölt egeret, de teremtett is vagy százat, legalább is egy milliót helyette. Kovács András Ferenc verset ír. Gyerekverset is, ha van ilyen. Olyan verset, amiben van ritmus, meg rím. Nem azért mondom ezt, mert van olyan vers, amiben nincs ritmus, meg rím, hanem, mert ő úgy tekeri, hogy a többi gyerekvers költő a poros lába nyomába sem érhet. Náluk a ritmus valahogy megbicsaklik, a rím meg, jaj, ezt itt el kellett mondani, talán több egeret kellene ölniük. 

Mit kell még tudni Kovács András Ferencről?

Hogy a Maros-partján lakik, és ha ott ő beleköp a Marosba, akkor az itt torkollik nálunk, Szegeden. A gyerekeimnek ezt mindig elmondom, ha elénekeljük a Maros-hídja leszakadt című KAF-bácsi megaslágert. Ha például átmegyünk a Maros hídján Makóra semmit se csinálni. Igaz, nálunk minden híd a maros hídja, minden hídon énekeljük a slágert, mert minden folyó a Maros és minden folyó partján ott lakik a KAF-bácsi, és ha bármelyik folyóba beleköp, az ott torkollik nálunk.

Magáról a könyvről mit mondjak? Olvassuk esténként, kell ennél több?

Villőnek a Marczipáni cukrászat a kedvence, mert vicces, Álmosnak meg a Ráré, a fáraók titkára. Tetszik neki a rajz, látom, ezért bökött rá, különben is, hagyjam békén az olyan értelmetlen kérdésekkel, hogy melyik a. Kincsőnek meg jön a harmadik foga, kellemesen érdes a borító, megszerezte a dohányzóasztalon hagyott könyvet, kicsit megrágcsálta, mint egy egér, aki a vadszőlőn…

Kollár Árpád

Ötletek az Egerek könyve  eljövendő elemzői számára

Aligha túlzunk, ha azt állítjuk, KAF gyűjteményes gyerekverskötete, a Hajnali Csillag peremén mind a szövegek minőségét, mind az illusztrációk szépséget, ötletességét, bátorságát (mind pedig e két szféra párbeszédképességét) tekintve a kétezres évek gyerekkönyvkiadásának egyik kikezdhetetlen mesterműve. KAF és a kiadó kezdeményezőkészségét dicséri, hogy az Egerek könyve hangsúlyozottan nem a Hajnali csillag sikert hozó receptjét folytatja vagy írja tovább, inkább a szerző egyes újabb, „felnőtt” köteteinek azon (kockázatmentesnek éppen nem mondható) szerkesztési elvét látszik követni, amely a kötetek szövegeit néhány jól körülhatárolható, általában tematikusan is megragadható motívum vagy probléma köré szervezi.

Persze az Egerek könyve is igen szép kiállítású – és Szalma Edit által elhivatottan illusztrált – anyag, még akkor is, ha Takács Mari illusztrációi talán egy fokkal kezdeményezőbbnek, jobban mondva „kafosabbnak” tűntek. Első (mondjuk így: gyermeki) olvasatban a szöveg önfeledt, a nyelv játékosságára nagyban építő gyermeki bolondozásnak mutatkozik – bár a verszene csillogása most a megszokottnál valamivel tompább, a ritmus pedig helyenként kevésbé fülbemászó.  A gyakran narratív szövegek hősei megszemélyesített (vagy antropomorf?) egerek, akik tértől és időtől függetlenül, mintegy a véletlen szeszélye folytán sodródtak egymás mellé, hogy – hol sztereotipikusan egérszerű, hol nagyon is egérszerűtlen szituációkban ismerhessen bennük az olvasó valami emberire, vagyis végső soron saját magára.

Bármilyen részletgazdagnak tűnjék is az „egerek mint emberek”, azaz tulajdonképpen az állatmesék, fabulák szinte automatikusan „emberi valóságunkra” fordítható világa – amely világot a KAF-szöveg a lehető legaprólékosabban épít fel (gondosan ügyelve például a macska-egér oppozíció játékos kifordításában rejlő lehetőségek kiaknázására is) – számos szövegelem rendre megzavarja ezt a könnyelmű és önfeledt allegorizálást. A leghangsúlyosabb zavart minden bizonnyal a szövegeknek a név, különösen a személynév körüli kétségei okozzák – persze egyszersmind ezen zavarok nyitnak utat a „felnőttebb”, teoretikus, lírai: azaz a líraiság mibenlétére rákérdező olvasatok felé is.

Rögtön a kötet első szövege, Az egér neve szembesít antropomorfizmus, megszemélyesítés és kategorizáció önkényességének dilemmáival, amennyiben egy hosszadalmas, negatív, kizárásokra építő definíciós kísérletsor (nem rossz egér, nem elefánt, nem rossz kutya, nem patkány, nem kecskebéka, nem macskacápa) végére a névviselés képességével hozza összefüggésbe, mit is ért a „jó egér” kategóriája alatt: „A jó egér nevet visel”. Mivel azonban a névadás kívülről érkezik, és nem nélkülözi az önkényesség mozzanatait sem, a névadás még a „jó egér” számára sem jár annak bizonyosságával, hogy a „jó egérség” kategóriája (amelybe a névadás eredményeképpen került) bármit is elmondana a valóságról: „A jó egér csak jó egér / Lehet, ha ad nevére – / S magáról ő se tudja, hogy / Valóban jó egér-e?”

Noha KAF költészete korábban is előszeretettel használta ki a személy- vagy földrajzi nevek rímhelyzetbe hozásának lehetőségeit (főként a szöveg akusztikus hatáspotenciálját erősítve meg) a név, és ezzel párhuzamosan a megszemélyesítés problémája az Egerek könyvének esetében egyenesen konstrukciós elvnek tűnik. A szövegek jelentős része ugyanis már címében is jelzetten a tulajdonnévhez tartozó „személy”, „személyiség” szövegi megalkotását teszi feladatává; a névhez tartozó persona(?), prosopon(?) jellemvonásai pedig mintha legalább annyira magukból a nevekből következnének, mint megfordítva: (Cincius Mus Musculus – erős, Marczipáni Marcell – cukrász, Futokoda Cukijó – segítőkész stb.) Hasonlóképpen invenciózus és a teljes kötetet keretbefoglaló játék a gyereknyelv által egérhangként meghatározott „cin” szócska és általában a „ci” hangkapcsolat poétikai és akusztikai lehetőségeinek igen szórakoztató feltérképezése, amelyet a szöveg nem ritkán szintén a tulajdonnév problémájával együtt vizsgál (pl. Cincilla Prézli, XXX. Felicián, Alvinczy Nárcisz, Szőr Lőrinczy Jácint, Pucc Cini stb.)

Míg a kötet első ciklusában a tulajdonnevek jelzetten fiktív personákat hoznak létre, a kötet második részében mintha éppen ezen alakok fikcionalitása bizonytalanodna el. Ezen fikcionalitást elbizonytalanító effektusok pedig éppen azokon a pontokon rendelkeznek a legnagyobb (akár destruktív) potenciállal, ahol a szövegbeli egértulajdonneveknek a „reáliák világában” azonosítható párja nem egyszerűen egy „valódi személyt” jelölő név, hanem az attól minden tekintetben eltérően funkcionáló, a költészeti vagy akár zenei diskurzusok létezésmódjait meghatározó „szerzői név” (pl. Pessoa, Eliot, Pierre Abelard, Puccini stb.).

Bár jelen recenzióban még csak jelezni sem volt lehetőség azokat a problémákat, amelyek tulajdonnév, szerzői név, megszemélyesítés, antropomorfizmus viszonyrendszerét feszítik (és amely kétségek hátterében Nietzsche, de Man, Barbara Johnson, Foucault és Derrida árnyai magasodnak), aligha kétséges, hogy KAF „gyerekköltészetének” későbbi, alaposabb vizsgálói ezzel a problematikával is megkerülhetetlenül szembesülni kényszerülnek majd.

Mészáros Márton

(A DIA-képhez B-Tóth Alexandra felvételét használtuk)