Vándorló könyvespolc 3.

Részletek

Smid Róbert 1986-ban született. Kultúratudós, tudományos segédmunkatárs (MTA-ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport), a FISZ tagja.

Ha pedig így áll a dolog, a harmadik kötet már valós téttel kell bírjon. Nincs ez máshogy az általam választott fiatal szerzők esetében sem. Műveik ugyanis eltérő módon, de mind arra reflektálnak, hogyan válhat elbeszélhetővé valaminek az elvesztése, amiről maguk sem tudják teljes mértékben, micsoda, csak a hiányából keletkező nihilt érzékelik. Vagyis egy ambivalencia fogalmazódik meg azzal, hogy veszteségükre retrospektíve próbálnak reflektálni egy olyan jelenben, melyet mindazonáltal a már nem jelenlévő érzelmek, életállapotok, tárgyak vagy emlékek sajátos maradványa, hátrahagyottsága határoz meg. Ez a maradék nyom köszön vissza valamennyi szövegben ragacsos és bomló törmelékként vagy hordalékként, ami alapjaiban határozza meg a már távol lévő kimondhatóságát a poétikai kellékek szintjén.

Karcol

Vélhetőleg nem én vagyok az egyetlen, akinek a novelláskötetek terén a 2013-as könyvhét legkellemesebb meglepetésével a Nappá lett lámpafény szolgált. (Hasonló volt a helyzet 2011-ben – Potozky Áradás című novelláskötete megjelenésének évében – Veres István Galvánelemek és akkumulátorokjával; ők ketten a rövidprózaírók fiatal nemzedékének nyelvileg talán legkoncepciózusabb képviselői.) Potozky esetében a novelláknál már kiforrott prózanyelv most regényanyagként érvényesül az Élesben. Az mindenesetre elkerülhetetlennek látszik, hogy az ilyesféle átmenet ne feltétlenül zökkenőmentesen valósuljon meg, így a regény egészén érződik az elaprózottság, a novellaszerkesztés rutinjának parazitizmusa. Ez legszembetűnőbb módon természetesen a fejezetek rövidségével jelentkezik, azonban a szerző eddigi elbeszélői praxisa nem kizárólag így értett formai jegyekben őrződött meg. Sajnos az egyes epizódok klimaxai kevésbé kitartottak, ez pedig különösen erős hiányérzetet hagy például a félholtra vert kuncsaft vagy a magát Katjéra erőltetető „cucliszájú” rendőr jeleneteiben. Amennyire jól működött a tragikum a Nappá lett lámpafény címadó darabjában vagy a szintén a kötet erősségeként számon tartható Az akvárium lakóiban, az Élesben annyival kevésbé sikerül az olvasóra gyakorolt hatást megőrizni. Ennek egyik lehetséges oka pedig mindenképp a novellisztika regénybe ültetése: alig találunk olyan fejezetet, mely után ne következne időbeli cezúra, így hiába szembesülünk a tettek következményeivel, az okként szolgáló szituációk feszültsége feloldódik a beiktatott szüneteknek köszönhetően. A regényben tehát túlzottan könnyen halad tovább a cselekmény, nem ad időt az olvasónak a leülepedésre, ennek elkerülése érdekében lehetett volna kicsit jobban kidolgozni, nagyobb teret engedni, hangsúlyosabbá tenni az olyan fordulatokat, mint hogy amikor a lépre csalt ügyfélnél nincs elég pénz, az kizárólag a szándékos nemi erőszak jeleként értelmeződhet; nem a főszereplő-elbeszélő és annak barátnője követtek volna el így bűncselekményt, hanem rajtuk csattant volna az ostor.

Ugyanakkor az Éles mindent megtesz annak érdekében, hogy hatásos legyen. Érzékletesen vázolja fel a helyszíneket, melyek, annak ellenére, hogy egyénítettek, mégiscsak homogén regénytérré állnak össze, legmeghatározóbb jellemzőjük tudniillik a konstans rothadás, mállás, elhagyatottság. Az épületek csak szegélyezik a szereplők útját, de funkciójukat vesztették: a palacsintázó bezárt, a Szoptató kocsma törzsközönsége is öregekből áll, akik viszont már nem a környezet, hanem az azt benépesítő emberek szintjén is hozzájárulnak az elmúlás szüntelen napirenden tartásához a szövegben. Ez utóbbi az elbeszélő saját életének is meghatározó faktora. Miközben az idő eltelik felette és körülötte, képtelen marad a felejtésre és megbocsájtásra, ami némiképp felszínessé teszi. E felszínességének figurája vésődik bele csíkjaiba, melyek nem túl mély voltát többször is hangsúlyozza a szöveg. Az elbeszélő – a vágások által – mindazonáltal traumákként írja bele saját bőrébe az olyan eseményeket is, melyeken látszólag könnyen túl lehetne lépni, például hogy egyik haverja belelökte a pocsolyába. Ennyiben ténylegesen nemzedéki regénnyé válhatna az Éles, karikírozva a főszereplő mesterkélt vergődését, annak köszönhetően, hogy problémáit hajlamos túlzottan felfújni.

A regény azonban nem ezt az utat választja, és az igazi tragikumot a főszereplő és annak barátnője kapcsolatában kezdi el nagy dózisokban adagolni. Az elbeszélő és Katje közös légterében utóbbi szólama szüntelenül felülíródik mind retorikailag, mind pedig a megszólalás perspektívájának szempontjából. Párkapcsolatuk története tulajdonképpen azon fázisok egymásutánjaként értelmezhető, hogy az elbeszélő megakasztja a lány életét és egy másfajta életvitelt, rutint, cselekvést próbál ráerőltetni, ami kivétel nélkül katasztrofális következményekkel jár mindkettejük számára. Az elbeszélő E/1. által is biztosított egoizmusa katalizálja, hogy ő mindent magára vesz, ezzel párhuzamosan viszont mindenki más felé érzéketlen marad. Például Katje őrszobai kihallgatásánál a „végigmennek rajta a fiúk” (140) kijelentés kétértelműsége szülte saját sértettség idézi elő, hogy lényegében megismételi magát a szituációt, melyen a lány keresztülment, hiszen ki akarja csikarni belőle, mi történt az őrsön. Önfelmentéseiben pedig nem marad más választása, mint felfüggeszteni a kauzalitást, „Nem egyik napról a másikra, gondoltam. Az én egyik szemétségemről a másikra” (206), ennélfogva ismétlődő körkörösségként teszi utólagosan hozzáférhetővé a regényben történteket. E ciklikusság ott szakad meg, amikor az utolsó nagy mesterterv, a negyedszerre költözés Katje távozása miatt meghiúsul. Ekkor változik meg magának az elbeszélőnek is a diszpozíciója: nem újabb alanyt keres az alávetettségre, hanem egy mestert, Mircset. Ez azonban aligha (jellem)fejlődésként, hovatovább megoldásként értelmezhető zárlat, inkább az ismétlés megtörése csupán, ami ugyanakkor semmifajta hatással nem bír az elbeszélőre.

A gomolygás vagy sokkal inkább áradás, amelynek formájában a cselekmény halad az Élesben, azonban nem rendelkezik azzal a lefojtott szólammal, mely Potozky novelláit jellemzi, és ami igazán élessé tette az ő kompozíciós elveinek manifesztációját a rövidprózában. A regényben mindez inkább a mocsok látszólag szenvtelen artikulációjával helyettesítődik, a tabukat nem ismerő nyelvezet lép a szépen kimunkált és egyszersmind sokat elleplező megnyilatkozások helyébe. E diszkurzív váltás viszont még nem rendelkezik olyan kifutással az életműben, hogy eldönthető legyen, előnyére válik-e Potozky epikájának – nyitva marad a kérdés, hogy a (már a regény megjelenése előtt beharangozott) következő novelláskötetén milyen mértékben alakít a regény során elsajátított új beszédmód. Holott érződik, hogy a szerző prózanyelve mégsem onnan ered, ahonnan az Éles táplálkozik, vagyis megőrződött az Áradás és a Nappá lett lámpafény nyelvi impregnáltsága, melynek köszönhetően a sár, a nyák, a genny lefolyik róla; Potozky tudatos alkotói természetéből fakadó verbálisan eltartott kisujja nem engedi meg a roncsoltságot, pontosan úgy, ahogy főszereplőjét sem érinti meg semmilyen szenvedés, melyet ne ő vett volna saját magára – itt mutatkozik meg koncepciózusságának kétélűsége. Mindenesetre az Élest látleletként olvasva – Szentesi Zsolt alapos, a regény valamennyi manírosságát és kliséjét feltérképező kritikájához hasonlóan én sem találok erre jobb szót és megközelítésmódot –, így saját inherens regénypoétikai hálójában engedve érvényesülni, vitathatatlanul karcolni fog; csupán Potozky novellásköteteihez képest tűnik tompának.

Nem tud mással kezdődni

A Kezdődjön ezzel végre explicitté tett bennem egy gondolatot, mely nagyjából fél évig lappangott: valami történik a biológia–kémia–orvostudomány vonalon a fiatal költőnemzedéknél, mert Fekete Annától Polák Péteren keresztül egészen Lázár Bence Andrásig az e diszciplínákban mozgó alkotók roppant műgonddal tudják felépíteni alakzataikat a mesterkélt terminusoktól indulva, és az élettani folyamatok gyakorta idegen naturalizmusának dinamikájából merítve. Nincs ez máshogy Lázár harmadik kötetében sem, mely némileg komplexebb formában tárja elénk a Te szubjektumának a szerzőre jellemző megszólítás általi leírását, mint tették azt az eddigi versei. Az uralkodó figurák, a seb, a hegek, a kosz, mind nyomokként teszik megragadhatóvá azt, aki felé a versek legtöbbször irányulnak. E megszólított szubjektum modulációját pedig egyrészt az ismétléssel végzik el a szövegek, ami a refrénszerűség révén kapcsol egybe egymást látszólag kizáró jelenségeket, mint a zaj és a csend, e kettőt a fehér zajban szintetizálva (Tejet, zacskóban), sőt, néha kifejezetten dalszövegekké gyúrva őket (Jelenések). Másrészt a megszólaló felszólításokkal is ütemezi a megszólított lehetséges cselekvési horizontját (Szövetség), sokszor az idő múlására irányítva figyelmét azzal, hogy idős(ebb) emberek tevékenységeire mutat rá, éreztetve, hogy majd ő is egy lesz közülük (Születésnapodra): „vénasszony leszel te egyszer” (Óda).

Az öregedés hatása végső soron a testi folyamatok révén mutatható meg a legkifejezőbb módon, ebben pedig Lázár kötete több ízben is jeleskedik. Néhol ígéretes materialista poézist művel (Egészen és egyszerűen) Nemes Nagy Ágnes-i módon, azonban képes egy absztraktabb, talán kicsit radnótisan szépelgő beszédmódot is (A hegesedés vége) elsajátítani. E két végpont között (a Kezdődjön ezzel címadó versben szintetizálódva is) azonban vitathatatlanul mutat változatosságot a versbeszéd, a Csak úgy, egyszer csak snittszerűsége az én–te viszonyok mentén igényesen kidolgozott, ezzel pedig ritmikailag is megalkotottságának nyelvi feltételeit tolja előtérbe. Ennek a feltételezhető párverse, az Úgy egyáltalán az artikuláció fiziológiáját a manapság láthatólag nagy népszerűségnek örvendő (lásd Molnár Illés kötetét, többek közt) „célszerű romok” Kemény István-i toposzából kiindulva vizsgálja, „célszerű szövetek”-ké alakítva azt. Ugyanakkor e húzással ráirányítja a figyelmet a kötet másik domináns diskurzusára a szomatikus horizont mellett: a metafizikai dimenzióra. Az embernek már első olvasásra feltűnik, hogy a bibliai ismétlések (Hatvannyolcadik zsoltár), a sajátos iteráció (pl. „elbeszéltem”, „megbeszéltük”, „beszélhettünk” [Huszonharmadik zsoltár]) kölcsönzi a Te elmúlásának elbeszélhetőségét, szembeállítva azt a feltámadás és az örökkévalóság dogmáival, gyakran mantraszerű beszédmód alkalmazása segítségével. Ez a vallási diskurzus homogénné dolgozott: a transzcendentális szinte mindig a bosszúálló Isten (ószövetségi) perspektívájából értelmeződik az elbeszélő felől, és amikor a protestáns és a zsidó hit mellett megjelenik a katolikus is, annak mindig a zárványszerűség jut osztályrészéül, például az apátság figurája által (Óda).

Azonban a Rendszeres bonctanban már hangsúlyossá vált bölcseleti szólam valahogy nem integrálódik kellőképp a kötet beszédébe, inkább a retorika megtöréseként, megszakításokként működnek azok az instanciák, amikor a szövegek a testről a szellemre kezdenek mutatni. Ennek tulajdoníthatóan pedig a Kezdődjön ezzel továbbra is inkább vegyes marad, semmint hogy egymás komplementereiként válna képessé működtetni fizikát és metafizikát. Már csak azért is, mert mintha a versek lüktetése is lanyhábbá válna, valahányszor azok végérvényes kijelentéseket tesznek a mitizálás és a vallási képek mentén. Még csak véletlenül sem szeretném azt sugalmazni, hogy a szerző eredeti hivatásából próbálnám levezetni ezt a fogyatkozást, így nem jelenteném ki, hogy a metafizikai dimenzióban kevésbé otthonosan mozognak a szövegek, mint amikor a szomatikust kell retorizálniuk. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a fiziológiai alakzatok a versekben érezhetően könnyebben találják meg konfigurációikat és poétikai hasznosíthatóságukat, legyen szó a másik leírhatóságáról, az emlékezésről vagy éppen a beszélő körül történő cselekvések megragadhatóságáról. Ehhez képest a filozófiai sík nagy horderejűnek szánt kijelentései rendre esendőek maradnak (Bőréhez a szervek), s úgy biztosítanának széttartást a nyelvezetben, hogy az nem válik a versek előnyére. A két eltérő versszervező motívumhálózat ugyanis bár valós kontrasztot szolgáltat, az esetek többségében ez inkább minőségileg történik meg.

A versnyelv asszimilációja

Juhász Tibor első kötete, amint azt volt szerencsém az Apokrif főszerkesztőjétől megtudni, a Fiatal Írók Szövetsége és a folyóirat szerelemgyerekeként megszületett sorozat belátható időn belüli legnagyobb közönségsikerére aspirálhat. Ezt az Ez nem az a környék harmadánál még némi kétkedéssel fogadtam, ugyanis az A város felé ciklus inkább bekötőútként szolgál a kötetet alkotó poétikai tér kiteljesedéséhez. Csak szórványában, mintha út melletti telepeket mutatna, vonultatja fel azokat az elemeket, melyek életre keltik a környéket, majd pedig bevonják az olvasót a Juhász versnyelve által teremtett mikrokozmoszba. Az előállított terület mindenesetre nem részlegszerű, mint Bodor Ádámnál, s nem is visszafoglalásra vár, mint Garaczi Lászlónál, bár kétségtelen, hogy a szerző tudatosan terel minket afelé, hogy prózai párhuzamokat keressünk elbeszélői diszpozíciójához. Mert az Ez nem az a környék valóban inkább sajátos narratív technikájának köszönhetően tud – az általa bemutatott gyárakhoz hasonlóan – kitermelni egy Bura alatti területet, ahol generációk története játszódik le a szemünk és olyan (épület)falak, illetve egyéb síkok előtt, melyek szinte időtlennek vannak beállítva (Példaérték). Teszi mindezt nagyon finom nyelvi transzformációkkal, apró szintaktikai vagy morfemisztikus hajlításokkal („Az apró öklökre támasztott szemekből / egyszer csak megláttam az Istent” [Legkisebb], „a sötét-világos négyzeteket / felváltva a digitális menetrendet / nézitek [Padló], „Vagy apáik, akik munkából hazaérve / a családtagok arcában eltörik a vízvezetékeket [Bezoár] [– kiemelések tőlem, S. R.]).

Bár lineárisnak tűnhet az út, melyet a versek bejárnak, a városba érés, a belváros és a külváros bemutatása, a kötet ennek ellenére folytonos mozgásban tartja az optikáját, így a környéket mintegy háttérré transzponálva fókuszál az abban élő emberekre, majd pedig vissza a környezetükre (Szelvények); egymásba mosva a kettőt a megjelenítés terén. Efelől nézve pedig a kissé talán jellegtelennek ható borító pasztellbarna elmosódottsága nagyon is adekvát. Főleg azt tekintetbe véve, hogy maga a város sem statikus, benne minden szökik, és könnyen szem elől tévesztődik (Aztán újra elölről). A megmaradás–elmúlás oszcillációnak az embereket és lakókörnyezetüket egyaránt érintő figuratív megjelenítése tehát olyan dinamikus pozíciót kíván meg a beszélőtől, mely tulajdonképpen a város bejárásának szimulálásaként váltódik át az olvasó számára, még akkor is, ha maguk a leírt tényezők statikusak maradnak  (Városom 8. és 12.).  Sőt, a verseknek a borító általi anticipálása – mint kompozíciós elem – talán még azért is jelentőséggel bírhat, mert a szövegek egyrészt nem verbális szférákat érintenek a kifejezetten urbánus jellegekből, ennélfogva a Melegebb öl például groteszk tévéreklámszerű jelenetezésével tud kitűnni az őt körülvevő szövegek közül. Másrészt Juhász jó érzékkel problematizálja is az effajta színre vihetőséget, így az Adás akár a kötet egyik metaverseként mutathat rá arra a folyamatra, ahogyan egy környék audiovizuális ingerei leírhatóvá válhatnak.

Tóth-Czifra Júlia szép észrevétele volt a kötet kapcsán a FISz idei táborának kritikustusáján, hogy ritka az olyan elsőkötetes költő, aki ennyire elvágólagosan fejezi ki ars poeticáját a fülszövegben, mint Juhász, sőt, hogy beszédmódját szándékoltan prózapoétikai jegyekkel azonosítsa. Számomra Juhász ebből fakadó didaktikussága inkább fárasztó, mivel azokban az esetekben, amikor az általa megfogalmazott koncepció félremegy, úgy tűnik, mintha valamifajta társadalmi feladatvállalást, tanulságot próbálna kierőszakolni saját magából a kötet. Ez pedig gyakran eredményezi, hogy a mikroközösségen belüli kapcsolatok bemutatása (Az erkölcsök miatt) nem sikerül annyira átütőre, mint amennyire Juhász nyelve képesítené, így pedig messze elmarad például a tragikumot e területen remekül kibontó Tinkó Máté bemutatkozó kötetétől. Annyiban viszont mindenképp figyelemreméltó Juhász saját versnyelvével szemben állított célkitűzése, hogy szövegeiben képes azt kombinálni beszédmódja fikciós eredetével, a tématalálás kérdésével (Jó lesz a száraz is). Sőt mi több, e nyelv kialakulását követhetjük végig a kötet egyik legerősebb darabjában, a záróversben. A Kitartó némileg kafkai közönsége mutatja meg, milyen mértékben lehet beleragadni ebbe a környezetbe, az abba való beavatódás pedig ekvivalenssé válik a költői nyelv elsajátításával. Ugyanis a szöveg mintha sokkal inkább amellett érvelne fokalizációi révén, hogy a beszélőt körülvevő italozók és egyáltalában a környék lakói sokkalta poétikusabban élik és közelítik meg a várost, amivel azonban épp ennek ellenkezőjét indukálják a megszólalóban. A szövegek többsége ugyanis, amikor leírásokba bocsátkozik, mindössze szinekdochén alapuló antropomorfizációkkal él a költői képek terén. A szükségszerűnek látszó mitizálást éppen azon gyakori gesztusával kerüli el a beszélő, hogy hátat fordít, mintha így tudna a lehető legobjektívebben hozzáállni a látványhoz (Városom). Sok figyelemreméltó poétikai megoldása mellett, mint ahogyan a t hang ütemezi a műszakokat (Kitartó), vagy a tériszony számtalan szemantikai lehetőségének kiaknázása az inverzió trópusán keresztül a hiány látványalkotó potenciáljának posztulálása révén történik meg (Egy kisváros lételemei), a kötet egyértelmű nívója mégiscsak abban mutatkozik meg, hogy az aposztrophé alakzatából az elfordulás momentumát teszi meg e költészet legmeghatározóbb feltételének (Városom, 6.).

Ismét tort ülni a hagyományon

Nyerges Gábor Ádám Az elfelejtett ünneppel valahol ott folytatja, ahol az első kötetével kezdte; adott egy kiváló ritmikai érzékkel és dallamhallással bíró szöveggenerátor, amely képes a legelnyűttebb témák olyan részlegeibe bevilágítani ezzel a nyelvvel, melyeket ténylegesen ő maga rak csak hozzájuk. Azért különösen meglepő a harmadik lírakötet, mert mintha klasszicizálódott volna Nyerges nyelve – ami, bevallom, elég sután hangzó kifejezés egy ennyire fiatal szerző esetében –, anélkül azonban, hogy ez a váltás koncepcióként érvényesítődne a versbeszédben. A szétírás programjával előhozakodó és szerény, de annál negatívabb kritikai visszhangot kiváltó Számvetésforgó, melynek végső soron a túlírtságot vetették a szemére, és a generációs regényi babérokra törő Sziránó után Az elfelejtett ünnep némileg céltalanul, de távolról sem csak valamifajta vulgárkantiánus esztétika keretei között képes működni.

A minden mindegy, ami marad, az is megteszi életérzésének (Bármire bárki, mely rövid és lezárt kijelentéseivel, a „majd”, „most” és „még” kombinációival, valamint a folyamatosságot sugalló igékkel egyébként a kötet legerősebb darabja az időkezelés tekintetében) az egész köteten végigvonuló tél ágyaz meg. Ez az évszak pedig bizonyos mértékig még az olyan darabokban is látens mód jelen van (Olvadás), melyek éppen az attól való szabadulást kísérelnék meg. Ezt az aktust állítják párhuzamba a szövegek a verbális zárlatból történő kitöréssel, vagyis a véges számú elemen elvégzett kombinációk hálójának átvágásával (Ez a hideg).  Az elfelejtett ünnep azonban, természetesen, nem intézhető el annyival, hogy leleményesen alkalmazná, hovatovább felfrissítené a XIX. századi romantikus lírához társítható évszakallegória-technikát. Ahogyan annak sem lehet egyértelműen kiutalni a kötetet, hogy a sűrű József Attila-allúziókkal (Madártávlat) operálva, mindösszesen annak a Téli éjszakáját tágítaná ki, és húzná azt burokként a szövegekre. Miközben a szeretetlenség tapasztalatában nagymértékig épít az említett elődre (Rajtad sincs nyoma) (sőt, talán a romantikus párhuzam sem indokolatlan, hiszen ritmikailag egyre-másra azt a Madách tragédiájának konstantinápolyi színében található jelenetet hozza be, amikor Lucifer Heléne sorsát recitálja: „szerettél, megcsalódtál, / Szerettél újra, s akkor már te csaltál”), a versek szándékoltan operálnak nagyon egyszerű rímekkel, ezzel látszólag mindenfajta komplexitást és intellektualizmust elutasítva. Azonban pontosan a leghétköznapibb jelenségek és tárgyak megragadásával képes az alapvető struktúrákhoz lefúrni, majd azokat összekuszálni, aminek alapját a hordalék (Szívügy), a tapadás (Megtapad mélyén) és a hó mindent betakaró makacsságának képei révén kifejezést nyerő lappangás adja; a fehér semmi, ami mégis ott van.

A mélyben gyökerező összefüggéseket ugyanis a legkevésbé sem hagyja érintetlenül: az ok-okozati struktúrák felbomlasztásával, például az „Attól, hogy… még nem” szintaxissal (Fázhatok) vagy inverziók segítségével (Nem lesz veled, Akárcsak kölcsönbe) mintha úgy próbálná rekuperálni az elfelejtett ünnepet, hogy a mindennapi rutint zúzza szét. E cselekedet következménye azonban a beszélőn is lecsapódik, aki változatlanul a Nyerges többi (líra- és próza)kötetéből ismert, nők után búsongó, önmagát folyton kigúnyoló figura. Ennek az átmentett megszólalónak pedig itt azért is jelentősége lehet, mert most először jelenik meg a szövegekben úgy, hogy saját magát aláveti nekik, és felőlük kezd el ténylegesen reflektálni. Amennyiben a tél sem lehet mindig azonos önmagával, mert változnak jellemző faktorai (Szinte hibátlan), például halmazállapotban, úgy a megszólaló identitása is elbizonytalanítódik. Persze Az elfelejtett ünnep sem nélkülözi a viszonzatlan szerelem toposzát (Szerenád, Nem reklamáltam), a koravén és élethelyzetével elégedetlen sirámokat (Nagyon féltem), ezek mellett azonban az Árulkodó egészen újfajta reflexiós horizontot nyit Nyerges lírájában. Abban ugyanis megtörténik az a számvetés a saját nyelvvel és főleg annak hézagaival, ami éppenséggel fájóan hiányzott a címében ezt előirányzó második verseskötetnél. Annak a tónusnak a továbbvitele pedig, mely egy olyan kémhez tartozik, „akin saját az álruha” (Árulkodó), vélhetőleg sokkal produktívabbnak fog bizonyulni a továbbiakban, mint a Tandori–Petri–Orbán-féle hagyomány kritikai feldolgozására szorítkozó beszédmód.

Potozky László, Éles, Magvető, Budapest, 2015.

Lázár Bence András, Kezdődjön ezzel, Prae–Palimpszeszt, Bp., 2015.

Juhász Tibor, Ez nem az a környék, FISz–Apokrif, Bp., 2015.

Nyerges Gábor Ádám, Az elfelejtett ünnep, Műút, Miskolc, 2015.