Más már nem is kéne (tőle), / gondolják, csak egy kicsivel több fény, / hogy be lehessen fejezni végre. // Társat cseréltek új problémákhoz, / a gyep fehérlik az orvosoktól, / fű helyett nőnek a bundás virágok, / és tudják, (ő) nem jön vissza többet / fénylő öltönyében, hogy egy csókkal / összefoglalja az igazságot.

Bánkövi Dorottya 1994-ben született Budapesten. Költő, író, az ELTE BTK Irodalom- és kultúratudomány Intézetének hallgatója. Nyolc éve énekel az Angelica leánykarban, hat éve fényképez. 2016 óta publikál különböző magyar irodalmi folyóiratokban és portálokon.

Polaroid

A szikkadt panelfények után

túl sokat nézték a pazarlást,

az összefonódó végtagokon

a Swarovski ékszereket,

és a használt ruhaként szétdobált képeket

a kristálycsillárok alatt.

Más már nem is kéne (tőle),

gondolják, csak egy kicsivel több fény,

hogy be lehessen fejezni végre.

Társat cseréltek új problémákhoz,

a gyep fehérlik az orvosoktól,

fű helyett nőnek a bundás virágok,

és tudják, (ő) nem jön vissza többet

fénylő öltönyében, hogy egy csókkal

összefoglalja az igazságot.

Ringnak a fejek

Műkörömmel felhasított karfa a nézőtér,

permetező kis női taps.

Fehérneműk lógnak a hegedűcsigákról.

Füst száll.

Robottá avanzsált bábuk mindenütt.

Az elragadtatás az utolsó lélegzetvétel.

Az óra körbejár,

gömbvillámba botlik a szív.

(Saját érzelmeitől mérgeződik meg.)

Pipacsokkal benőtt domboldal –

ringnak a fejek.

Egyszerre hal el minden,

a koncertterem megvadult zokogása.

Minden izzó kiég.

Minden ajtó zárva.