Lassú zúgás, mint egy lélegeztetőgép, neonkattogás. / Állsz a májfoltos csempén, sápadt áruházi fényben, / a jégre fektetett hús vértelen árnyalatait figyeled. / Szédült verebek hangja, nem látod, / csak sejted őket. Sehol egy ablak. / A partmenti barlangok száján bezúdulnak a vizek, / tenyereden kiüt a só, a fiókák kirepülnek belőled.

Kemenes Henriette 1988-ban született Nagyváradon. Kinde Annamária-díjas költő, műfordító. Jogot tanult, jelenleg magyar nyelv és irodalom szakos hallgató. A Várad Kulturális Folyóirat szerkesztőségi titkára, az Élő Várad Mozgalom és a FISZ tagja.

Dokein Ahogy a megkeményedett részekkel kezdem, körmeim közé csípem a felvált bőrdarabot, az egész nem nagyobb egy kimúló gondolatnál. Aztán óvatosan húzni kezdem, és lassan leválik az arc, a bőr és a hús és a rostok, a vérerek. Az erek, amikről a vének azt hazudják, hogy vezetnek valahová. Vastagon gomolygó kékesfekete füstöt eregetnek fogatlan szájukon, így mutatnak irányt a ködbe. Neked majd bólintanod kell, mint aki érti őket, csak a port nézd magad előtt, és várj türelmesen, amíg reszkető kezükkel homlokodra rajzolják a jelet. Koponyám mélyedéseibe új sivatagokat hord a szél, a varratok közt felbuggyannak a tengerek, és tudom, hogy bármeddig járom ezt az arcot, amíg világ a világ, örökké eltévedek.

Minden, amit a hús mozgásáról hazudtak „Most mondjam el, hogy nem áll össze szellemem; roncsok nemzenek roncsot agyamban” Petri György Elmondhatná, hogy nem bánt meg semmit. Ráereszteni a láncon kiéheztetett türelmet erre az összecsomósodott dadogásra, majd elapadt csapsejtekkel várni, hogy az eső eltakarítsa helyette a nyomokat. Aztán a bűntudat csíráján elnyomni egy csikket, - ez mind megbocsátható. Álmában az állatok mindig megérzik a vihart, de a valóság lovait elnyeli egy nem létező folyó. A homokkal megrakott szekér önzése, akár málnaszörpön a szódavíz, fekete orrlyukaikon felzubog a habos vér. De a hullámtetőn pergő makkoknak semmi közük a haldokláshoz. Az övéhez legalábbis nincs. Leomló hasonlatok partjai, minden rendszer a káosztól kapott könyörület. Hetek óta egy szörnyeteg szájában él, egy forró szikével besütött ajkú, nyirkos üregben. A küszöbön zuhanórepülésben vágódnak mellkasába a vándormadarak, és ahogy ott áll, egyik kezében kalapács, másikban valami rossz isten, nem tudja mihez kezdjen. Menni és félni. Félni, hogy a szembe jövő ismeretlen, minden ok nélkül arcon üti. A vállak súlya lemérhetetlen. Most, mint egy vonatablak, becsukódik a test.

Hullámtörés tegnap ilyenkor Hogy nekünk már végleg oszt-ha-tat-lan-nak kell lennünk, hogy akárhová bújnánk, valamelyikünk úgyis felfalná a másikat. A térdzátonyok remegései apró hullámokat lökdösnek feléd, és a tenger madarai fészkekkel bélelik ki a csigolyák szirtjeit. Az eget lapáttal hordják majd fölénk, talicskáik csikorgása sárosfekete nyomokat hagy a fehér falon. Aztán köpnek egyet. Mégis visszamész, elképzeled a naplemente pontos helyét. Már tudod milyen egyszerű az egész, ebbe nem fulladhatsz bele. Ciklámen virágok csorognak egy görög motel antikolt faláról, olcsó agyagedények mindenütt, sütkérező halászmacska, a kávézó olajfoltos papírabroszait langyos szelek tépkedik. Ez a giccs most te vagy. Aköltés időszaka veszi kezdetét, a k ö z e l e d é s metamorfózisa. Lassú zúgás, mint egy lélegeztetőgép, neonkattogás. Állsz a májfoltos csempén, sápadt áruházi fényben, a jégre fektetett hús vértelen árnyalatait figyeled. Szédült verebek hangja, nem látod, csak sejted őket. Sehol egy ablak. A partmenti barlangok száján bezúdulnak a vizek, tenyereden kiüt a só, a fiókák kirepülnek belőled.