mer mind a kít szemed mást mondott / níztem csak srígen a ráspolyt ott / a szoba vígibe de tuttam / orrod míg vakartad unottan / hugy van tán szív benned s hogy ottan / ne dújjon szentiment úgy nincsen // anyámat es bár hogy frusztráta / meg monta jösz míg az utcámba / gyün majd ha föl gyűt a mosatlan / áltam csak szívileg hasadtan / s röktön a nyomodba osontam / lílekben

(Szendi Nóra rajza)

Petrence Sándor nípi kőtő egyre rígebben születet Kispocsolyság faluba, ahol jelenlegies ílek! Falu-szerte (s továbi lapokba) publikája míveit, 2013-ba jelent meg Fagyott pacsírta címü legszeb összes versei a PRAE.HU gondozásába, azóta ritkásabban ír, de akkor igen.

Nyomodba osontam lílekben

(szívembe csak vágy van nettó)

el hagytá szomorú rózsikám

s az óta ki a túró sikál

koszokat padlórú s konyha kőn

túl lenni sosem volt könnyü nőn

zsír pecsít szárad a keszkenőn

könnyemrű vígkíp nem is szólva

aszontad többí már nem szerecc

hejettem lessz egy pál egy ferenc

vagy pista vagy senki nem számít

könnyedző fejemrű felszárit

mindent az idő s eggy ex-ágit

szerzek majd elölled iszkolva

nehíz ez neked is suttogtad

mikor míg utósszor súróttad

ruháim s níztí rám kevíjen

s úgy áltá akkor má elíjjem

hugy már a nízís ki heríjjen

de azír láttam ín hogy mígsem

mer mind a kít szemed mást mondott

níztem csak srígen a ráspolyt ott

a szoba vígibe de tuttam

orrod míg vakartad unottan

hugy van tán szív benned s hogy ottan

ne dújjon szentiment úgy nincsen

anyámat es bár hogy frusztráta

meg monta jösz míg az utcámba

gyün majd ha föl gyűt a mosatlan

áltam csak szívileg hasadtan

s röktön a nyomodba osontam

lílekben s úgy mellíd fekhettem

szeres míg eszt kírted emlíkszem

mikor a hibáid el níztem

níztem csak bámútam s montam jó

emlíksze milyen jó volt annyó

hugy akkor a tüzet oltandó

megkírtí s ín meg hát meg tettem

(na hát most ríszemrű dettó)

Baráti tollak

Ín szíp magyar magyarságom,

kócsag tollazatu nemzetem (bár kevísbí, mióta a felírt ideg gyógyszert nem szedem)!

Búza-kalász boritotta, ősi vidíkeid lankáin

jobban tejjesítlek, mintha romlott romkocsmáid laknám ín.

Líha erkőcs, urbánusság s egyíb ne szennyezze szivedet, s versed drótkerítísín át jutó vad, idegen szinezet!

Add meg níkünk mindenünket, magyar disznóba magyar karalyt,

magyar fejbe magyarázat, s magyar fődünkbe magyar ganalyt!

Magyar szívbe gyökereddzen ujra egíssíges níplílek, mielőt míg a lelkünkbő, mongyuk, gyomláláskor ki típnek!

Fiaidnak ad meg mi köll, add meg – línyegíben magadat! Ne ismerhessenek úgy, mint barát tollárú a madarat.