Nézem a földet, eltévedek, nyomaikat keresem, / apa illatába kapaszkodom. / Más, mint a magyaroké. Telített, öblös, nem savanyú. / Megnyugtat, hogy pólója alatt széles a mellbimbó, / hézag húzódik metszőfogai közt, / elalváskor ágyékán pihenteti tenyerét.

Tavaszitovább Havasigyopár

Gyerekkorom tavasza perforált, nedves nyílásán besüvít a szél.

Magadról beszéltél, kábé egy éve, mesélted, hogyan mész-mennél, mentél valami tengeren hajóval, ismételgetted, tovább-tovább, szívtad a szelet, tüdőzted a sót. Volt benne szeretkezés is, mondtad, mikor kértél, keressem vissza a beszélgetést.

Ez már nem az a szelíd, orgonát jósló időszak. Nyúlós melasz, oszloppá köt, betonná hűl.

Tovább-tovább, mormoltam hajnalban, amikor a tőled kapott könyvben olvastam a pincében xilofonozó lányról.

Tizenhárom ingó emelet alatt játszott, hangokkal tartotta a szinteket, karcolta gégéjét a csilingelés, tolta a mennyezet a zenét, le, le a lány nyelőcsövén.

Ez már nem a vers volt, csak a privát továbbinger, olyasmi, mint a féreghajtó tabletta, amit annyiszor morzsoltam Orfeusz száraztápjába. Vagy mint az a másik, amit a szomszéd nyalatott le a tenyeréről, hogy ne ehessen többé se tápot, se tablettát, csak nedves földet, vagy műanyagzsákot.

Immunis vagyok a légmozgásra. Rajtam meg bennem nem lesz beton, körülöttem nem lesz beton. Szétzuhan a fény, a meleg délibáb, nincs mit beszívjak, nincs mit eresszek.

Én vagyok az első kutyám, lenyalom viszonyunkról az emlékeket. Az erdőbe hajtanak, amelyikben veled jártam először, azon a szavak nélküli, havas vasárnapon. Mantrázom a továbbot, keresem a helyünket, de sehol nincs, fölélte a február, szétolvadt a hóval a közös is.

Belebénulok az évszakba. Attól félek, hogy a fák valakinek az ujjai, hogy egy hatalmas kéz tart a tenyerén, és várja, nagyon várja már, hogy összeroppantson.

Látom apámat és anyámat, húszévesen. Előttem sétálnak, én nem létezem, mégis hallani nevetésem, zsivajom. Nézem a földet, eltévedek, nyomaikat keresem, apa illatába kapaszkodom. Más, mint a magyaroké. Telített, öblös, nem savanyú. Megnyugtat, hogy pólója alatt széles a mellbimbó, hézag húzódik metszőfogai közt, elalváskor ágyékán pihenteti tenyerét.

A tavaszba belehalnak a rokonok. Megfullad egy nagybáty, stroke-ot kap egy másik, leesik a lépcsőn egy nagymama. Esetleg tovább fut egy testvér a libegőig, amiről mentében akar leszállni.

Nem tudom, neked milyen a mellbimbód, remélem, keskeny. A fogaid szerencsére rendben vannak, a kézfejed pedig túlságosan remeg a nyugalomhoz.

Ha nem egyezel apámmal, akkor van tovább, akkor nem akadok meg minden száz méternél, ha eszembe jut: a hajós történetben nem velem szeretkeztél.