fiunk az apját / a családi albumból ismerte, / onnan gyalogoltam elő, / koszosan és hallgatagon, / átvenni egy tízéves fotó helyét. // most frontok nyílnak bennem, / a járdán zenekari árok: / az első sor a húrokat tépkedi, / letöri a hangszer nyakát, / míg mások félárbócra eresztik / aggodalmuk, a karmester / pálcát törve léptet el; // ha szék leszünk, amin ülni / lehet, majd szétszedni tűzifának, / hát bevallom, félek.

Vas Máté 1996-ban született Szentesen, jelenleg az ELTE történelem szakos hallgatója. 2014 óta publikál.

Világtérkép

„run”

Awolnation

(2)

Félrebeszélnek az árfolyamok: így fürdőköpenyben,

hulladerengésben is tolmácsuk leszek, zsilip a külhoniak felé:

sikamlós ígéretekkel bujtogatom a bizonytalanság gólemét,

az összes kimutatás, mindahány szám és kicserzett töredék

szövetté állnak össze: a visszafordított szolgasors porcropogása ez,

mert túl sok élet helyett éppen elegendőt lehelünk a matériába,

ha kell újraszabjuk kirojtosodott munkakedvét, és ne felejtsd:

magam nyúztam meg kétségeid, fokról-fokra iszkoltak a

az infláció torkában – az elnyeletésben találva vigaszt.

(1)

Tegnap még hallgattak rám, azt mondtam ami van,

most is azt teszem, az ábrázolt tartomány vedlik és hasonul,

szüntelen az elkapott rezgésekből tornyoz eposzt:

identifikál árulása, mert a gyámoltalan vezérkar

képmásává gyalulta azt: idáig követtem,

tendenciái szálkaként karolják át az önfejű húst.

Idomítás

(-1945)

fiunk az apját

a családi albumból ismerte,

onnan gyalogoltam elő,

koszosan és hallgatagon,

átvenni egy tízéves fotó helyét.

most frontok nyílnak bennem,

a járdán zenekari árok:

az első sor a húrokat tépkedi,

letöri a hangszer nyakát,

míg mások félárbócra eresztik

aggodalmuk, a karmester

pálcát törve léptet el;

ha szék leszünk, amin ülni

lehet, majd szétszedni tűzifának,

hát bevallom, félek.

(1946-)

mi nem megyünk sehova

megesszük-isszuk...

szalvétányi életünk addig

hajtjuk, míg két ujj közt el nem fér.

a padlón, a párkányon,

ha csak kiülök a lócára,

mindig ott járkál pár türelmetlen

nyomdász, maga előtt sorolva:

a közös szótárunkból

valaki mind kitépkedte

az őszinte szavakat.

A fényszennyezéstől egész éjjel virrad

(1)

ököllé hervadt ujjak.

letépik öltönyöm, arcon köpnek,

nekitaszítanak a betonnak.

drága apám, most

hogy büszke lehetnél rám,

csöveken át táplálnak –

az egyik este még párommal

bortúrán vagyok, majd a hordókból

csak a te hangod hallom:

csak a vétkesek kérnek elnézét.

eszter se érti, az urak se értik,

engem aggaszt csak igazán:

elkurválkodtam a bölcsességed.

(2)

meztelenül kell a konténerben

hemperegnem az ételmaradék

és használt elem között.

remélem annyi örömük

lelik bennem, mint én

a fajtiszta igazságban.

a mobilom megtapossák,

felgyújtott ruháim lobogó.

örvényavatást tartanak,

meghajol, gördül a függöny,

épp nem guillotine.

Jégverés

„A tibeti földművesek pontosan tudják,

hogy melyek a jégveréstől legjobban

fenyegetett vidékek, ezért ezekre a helyekre

démonelhárító készülékeket telepítenek.

Hogy a készülék hatásosan működhessék,

emberáldozattal kell megnövelni erejét.

Az illetékes falu lakosai közösen vásárolnak

egy kisgyereket vagy egy nyomorékot,

esetleg egy vakot, akiket élve eltemetnek

a készítendő elhárító-készülék alá.

A készülék maga kőoszlop, amelynek

oldalára mágikus jeleket vésnek.

Az oszlopokat – mert néha egész oszlopsorról

van szó – úgy helyezik el, hogy az ártó démonok

ne találhassanak bejárást a gabonaföldekhez.

Minden év áprilisában, amikor megkezdődik

a jégverés időszaka, ismételten

megszentelik az oszlopokat.”