Az árnyak és a múltak huzakodnak, / hosszabbak az elfelejtett mondatok. / Támolyog a villanyoszlop, miként dűl a bot, / és a beszédből dőlnek a doktorok. / A testében van az a valami, ami a testen kívüli. / Két perc, amelyet megkreál a talpnyi területen, / amely az elvesztésével képes kitelni. / Nem ő az, nem az, / aki, amivé válva két szó közébe, a helyére áll.

2012

Ne kelljen restellve sírni, hogy beszélni tudjak róla, akként lehet, ha a jövőbe helyezem, a múltról szólva.

*

Az árnyak és a múltak huzakodnak, hosszabbak az elfelejtett mondatok. Támolyog a villanyoszlop, miként dűl a bot, és a beszédből dőlnek a doktorok. A testében van az a valami, ami a testen kívüli. Két perc, amelyet megkreál a talpnyi területen, amely az elvesztésével képes kitelni. Nem ő az, nem az, aki, amivé válva két szó közébe, a helyére áll.

A kerítés, a szilvafa mögött, az utcán, maradva láthatónak anyám a gallyazat réseiben. Délután. Ott tud lenni maradni. Az arca élekből áll és szögletekből csupán.

Látom, látja, nem hőse az eseménynek, a megfigyelője sem. Mustrálom, ahogyan nézi, amit volt, hogy jó volt a kezébe venni, s a száraz porban hever a sercli. Ott. Füsti fecske suhan az utca felett, vállára hull az árnyék súlyos foltja. Számára a történet nyitott.

Ahányszor átgondolom, ahogyan a mondat elmondva a valóságot, meg is mutatja, azt fejezve be, számára a megsemmisülést én hozom.

*

Az a fa nem él. Kettővel kevesebb azóta számban a fog, a bölcsességekből ennyi oda. A kerítés tövén papír stanicli hever, odasodorta a szél. Én történek, belevetve a jövőbe, valameddig. Meghalni melyik évben fog?