Azt mondod, nem én vagyok az a lány, / közben fogod a kezemet. (...) a vers nem rólad / szól, csak benne hagytalak, miután hiába / próbáltalak kiönteni az emlékeimbe ásott / lyukakból. Nyers hús voltál, én meg nem / állhattam fel, amíg üres nem volt a tányér.

Bánóczi Beáta 1994-ben született Miskolcon. 2012 óta az ELTE pszichológia szakos hallgatója, fejlődés- és klinikai gyermekpszichológia szakirányon. Prózával és lírával is foglalkozik. Műveit idáig a Helikon, az Eső és a FÉLonline közölte. Érdekli a színház és a filmművészet, filmkritikákat ír a KULTer.hu-ra.

Lámpaoltás után

Azt mondod, nem én vagyok az a lány,

közben fogod a kezemet. Ha elengednéd,

valószínűleg a fejemre húznám a takarót,

hogy elhallgass, és végre aludni tudjak,

de én hagyom, hogy tovább szorítsd.

Elképzelem, milyen lehet az a lány. Azt

hiszem, ismerem. Ő az a lány, akinek a

haja valahogy mindig egy kicsit szőkébb

és fényesebb, a bőre puhább, az arca

sosem sápadt. Mindent elkövetek, hogy

ne hasonlítsak rá, hogy olyan legyek,

mint ő. Amikor rám mosolyog, igazán

gyűlölöm, ha átnéz rajtam, még jobban.

Vele a kínosan közhelyes francia filmeken

is – nem őszintén, de – nevetsz, és pont

ugyanannyi ideig szívjátok az ugyanolyan

vacak töltött cigiteket. Úgyhogy te ma is

mellettem alszol, én meg nem veled, mert

félek, hogy a szád olyan ízű, mint az övé,

én pedig az előbb mostam fogat. Mondani

szeretnék valamit, de látom, már nem vagy

ébren, kezdenek kékülni az ujjbegyeim.

Elképzelem, milyen lehet az a lány, és hogy

most biztosan kinevet minket.

Pamutszálak

Ez a vers nem rólad szól, hanem arról

a kockás kabátodról, amiben először

láttalak. Nem téged néztelek, csak

a semmibe bambultam, és pont beleestél

a látószögembe. Én még gyakorló felnőtt

voltam, azt mondtad úgy áll a kezemben

a cigaretta, mint kurváéban a konyhakés.

Köhécseltem, mint egy megrepedt

kipufogócső – torkomban elnyomott

csikkek egymásutánja. Ez a vers nem rólad

szól, csak benne hagytalak, miután hiába

próbáltalak kiönteni az emlékeimbe ásott

lyukakból. Nyers hús voltál, én meg nem

állhattam fel, amíg üres nem volt a tányér.

Aztán ahogy nem akart már kilökni

magából a gyomrom, nem vágytam többé

felszippantani a telihold ezüstös giccseit.

Hozzád akartam érni, de a karom nem ért

át a másfeles sorközön, így a pont a rossz

mondat végére került. Ez a vers nem rólad

szól, hanem a kockás kabátodról. Már

nem hordod, én meg megtanultam

letüdőzni a cigifüstöt, de azért néha még

előfordul, hogy fekete pamutszálakat

köhögök fel.