ezek a terhesség utolsó napjai. / nem úgy a rák esetén, ki nem szűnő küzdelmével / viselős, hiszen a sivatagon keresztülvonszolt sátor / terhét csak sokasítja, ha nincs hová megérkezni.

a rák

amint átmenetinek vélt hajlékát vonszolja, egyúttal farol, és tolja azt, még ha tudtán kívül cselekszi is. az állapotos asszonyhoz hasonlóan, akit a méhében úszó magzat alkalmi szállásának is tarthatunk, a rák sem kívánja terhét levetni. inkább vállalja, hogy mozgásával, az ágynyugalom megtagadásával, haszontalan erőfeszítéseivel másokat foszt meg a tértől, mely azoknak éppúgy ideiglenes lakhelyeként szolgál, akár a rák cipelte mésztölcsér. de milyen lealacsonyító egy építkezés viszontagságai fölött keseregni. a sittet vödörbe lapátoló görnyedtsége sem más, mint ügyes kísérlet arra, hogy szakadozó mozdulataival lehetőségeimet csökkentse és a kerítés – mely máris áll! – mögül leskelődő, önérdekét feledve, őt egy ponton együttérzéséről biztosítsa. ezek a terhesség utolsó napjai. nem úgy a rák esetén, ki nem szűnő küzdelmével viselős, hiszen a sivatagon keresztülvonszolt sátor terhét csak sokasítja, ha nincs hová megérkezni.

a méh

a rákkal ellentétben, ami eszerint ostobább, erőit hebehurgya módon beosztó, és tehát elpazarló állat, szállását nem cipeli, nem vonszolja, nem tolja hátán és maga mögött és maga előtt. napi feladatai megkezdése előtt egyszerűen felröppen a kaptár, e mesés palota hatszög-ablakából, és míg munkáját végzi, szünettelen dacol a gondolattal, hogy, bár csak átmenetileg, de megfosztatott otthonától. az anyaméh képzetének csorba volta máris szemünk elé tűnhet. az állat, amelyről a magzat – noha ismét csak: ideiglenes, mégis – meghitt bugyrát elneveztük, nap mint nap szembe kell hogy nézzen a lehetőséggel (kockázattal): szorgosan megpakolt kis erszényével talán már nem lesz hová hazatérnie. a magasba emelkedik és alászáll. a növény laza szerkezetű szára megroggyan, a virágzat kileng, s az ingamozgásról mi egyéb juthatna eszünkbe, mint az élet könyörtelen szabályosságot követő változékonysága. a kis rovar bölcsességéről árulkodik, hogy egyenesen az inga lendülő nyelvébe kapaszkodik minden erejével, s az előtte álló feladatra összpontosít.

a mester

milyen megadóan vesz tudomásul vacsorája végeztével! tenyerét most úgy nyitja szét, mintha mindeddig valami igazán drágát rejtegetett volna benne. ezért volt hát a mohó sietség a sültek, a sajtok, a gyümölcsök és a kenyér iránt. ezért nem emelte rám tekintetét. semmi sem utalt mostani ölelésére, és már azt hittem, karja fáradtan megtörik, amint szájához emeli bíborpoharát. öröm látnom, ahogy nyeldekel, ahogy irigyen parázslik a szivarvég, míg zabál. e habzsolás volna tanácsa? azért meglesem, hátha kiesik belőle valami, és bár nem nyúlok utána, nyugalommal tölt el, hogy olykor óvatlanul ő is elejt valamit. nem láthatom, ahogy alszik – pihenése közben nyílnak tiszta mozdulatai.

a túrabot

terhét könnyítendő – gondolhatnánk. kóborkutyákat elzavarandó, elriasztandó – hasonlóképp. fizikai felkészületlenséget egy látványos, neonszín kiegészítővel kompenzálandó – akár. örökké fényeskedjék. hogy akkor is legyen mibe kapaszkodni, ha már nincs mibe. szúrni, lépésenként egyet- egyet, fémheggyel, dühös-keserűn, a gravitációba. a kézben tartott, felmeredő husáng vagy összeköt valamit valamivel, vagy nem. a nyájat vagy tereli, vagy ütlegeli. jogar és kard. vagy peca. üres jelentő, épp most tölti meg, tenyere verítékével, ruganyos mozdulataival. amint fölér a hegyre, természetességre törekedve a sarokba állítja, és magához veszi a kőtáblákat – de ki viszi le a mászószerszámot? kössed föl ide, légyszíves, a zsákra, zsineggel. mégsem hajíthatjuk csak úgy, a többi közé.