méltósággal ül a kanapén, / és vasbeton a tekintete. / nagyapa nem létezik, csak mikor közel hajolok a nagyihoz, / hogy megöleljem és köszöntsem, / alsószoknyái gyarapodnak és egyszer csak megtelik a látásom, / ő ellép önmagától, így tűnik fel mögötte saját maga mása. / a visszaúton becsukom a szemem.

Vida Kamilla 1997-ben született Pécsen. Budapesti és bólyi lakos, az ELTE BTK magyar szakának hallgatója. Ex-sárvári diákköltő és Szöveggyár-résztvevő.

egy víztorony

Csete Somának

két víztorony áll szorosan egymás mögött,

a város szélén a repcefölddel szemben.

apa vezet, utazunk a nagyihoz.

igazából egy az a kettő, és annyi is marad,

csak ahogy csökken a távolság, úgy hízik bal oldalára

a szerkezet, aztán megkettőzi önmagát. ez mindig megtörténik.

ha erre jövünk, apát kérem, hogy álljon meg,

hadd menjek körbe, hadd fogjam meg, át akarom ölelni.

nyalogatom a hatalmas testet, a csavarokhoz érintem az orrom

és próbálok olyasmikre gondolni, amire nem szabad.

továbbutazunk, fél óra múlva oda is érünk,

a befőttes üvegek sorokká tapadása

teremti a rendet. szeretem a nagymamám,

olyan, akár a torony. méltósággal ül a kanapén,

és vasbeton a tekintete.

nagyapa nem létezik, csak mikor közel hajolok a nagyihoz,

hogy megöleljem és köszöntsem,

alsószoknyái gyarapodnak és egyszer csak megtelik a látásom,

ő ellép önmagától, így tűnik fel mögötte saját maga mása.

a visszaúton becsukom a szemem.