talán csak képzeltem azt a fehér lovat azon a régi / nyári napfordulós éjjelen, amint egy mellékutcában / ügetett a lámpák alatt a járdán, csak álltam döbbenten / a gangon, kulccsal a kezemben, már épp nyitottam volna / a zárat

hajnalban ébredtem

hajnalban ébredtem megint, egy rossz, pontosabban lelkiismeretfurdalásos álomból, mint aki iskolásként nem készítette el a matek háziját, ezúttal is valami képzési intézmény volt a színen, ahonnan szokásom ellenére most elkéshettem és nyilván más is volt már a rovásomon, mert az oktató jelezte a közösség előtt, hogy nem kötelező ide járni, én persze azonnal távozni is akartam, de maradtam még az óra végéig, mert tudtam, hogy téged akkor utoljára látlak, éreztem, szemed sarkából engem nézel, aztán óra végén felálltam s csak annyit szóltam, hogy akkor én most elmennék más helyet keresni magamnak, s az oktató csak annyit mondott halkan, hogy ő azt nem gondolta olyan komolyan, de én persze a magam szokott önsorsrontó módján távoztam, holott tudtam, téged soha már nem látlak, erre felébredtem és belém szúrt, hogy tényleg mennyire hiányzol, ittam egy kávét, bekapcsoltam a mobilom és ránéztem a közösségi oldalra, ahol, ahogy sejtettem elalvás előtt, bejött az ötvenedik lájk a posztolt képemre, aztán elolvastam egy üzenetet, melyben v.d. ünnepi beszéde volt mellékelve a svábhegyi kollégium évfordulójára, ezt majdnem megkönnyeztem, mint ahogy az amerikai hírcsatorna fotóját is, melyen egy fekete tini és egy fehér rendőr ül a földön egy üres parkolóban, utóbbi próbálja lebeszélni a fiút öngyilkossági kísérletéről, aki kissé magasabban ül a rendőrnél, mivel a padkán foglal helyet, de mert lejt a hely, az arcuk valahogy mégis egy magasságba kerül, így hát nem halt még ki a reményem az emberi jóság felől, csak a te kegyetlenséged döbbent meg újra meg újra, s az én hiábavaló reménykedésem, hogy egyszer azért még minden jóra fordulhat.

talán csak képzeltem

talán csak képzeltem azt a fehér lovat azon a régi nyári napfordulós éjjelen, amint egy mellékutcában ügetett a lámpák alatt a járdán, csak álltam döbbenten a gangon, kulccsal a kezemben, már épp nyitottam volna a zárat, s hozzád fordultam, ám mire megkérdeztelek, már szinte eltűnt a házak között, de te is láttad, ha csupán egy pillanatra, futólag, szóval mégsem káprázat volt, hanem egy valószerűtlen valóság, és bár nem emiatt, de ez az éjszaka akkor ott hosszú évekre meghatározta a sorsunkat; most kár azon tűnődni, mi lett volna ha – lóval vagy anélkül –, ki a megmondhatója, mi fűz össze két embert és mi választ el végül, és a többit, akik utánad jöttek és utánam a te életedben; milyen erő, miféle lepkeszárny-billentés okozta galaktikus vihar sodorta elém azt is, aki miatt oly sokáig inkvizíciós kínok között kellett kimúlnom szinte, s miféle áldás veszi ki a mázsányinál nagyobb súlyt a lélekből végül, hogy egy édes, addig nem ismert szabadság simogassa, s ne akarjon semmit, hagyja a dolgokat történni, ahogy történnek, és azon sem érdemes tűnődni, miként alakult volna ez az egész, ha nem erőnek erejével próbáltam volna az életem irányítani, mert most már minden mindegy, lassan húz el a múlt egy ismeretlen világba, s egyre inkább azt hiszem, talán csak képzeltem ezt az egészet.