A sértésekből se sértettséget, se hiú erényt nem formálni – nincs más lehetőségem. Éberen feküdtem a tetőtérben, és azt a vékony burkot, a háztetőt, ami elválasztott a fagyos, csillagos égbolttól, mintha elszippantotta volna fölülem egy láthatatlan áramlás – ugyanaz, ami egyszer majd ugyanilyen gyengéden tépi le az arcomat.

Blackstar

Vízkeresztkor szentmise a fűtetlen henyei templomban. Áldozás után („Krisztus vére és teste”) megmozdul bennem valami, mint már rég nem.

Meghalt David Bowie.

Előző este Lemmy Kilmister utolsó tévéinterjúját néztem végig a YouTube-on. Megrendítő volt látni a remegő kezű öregembert (alig két hete halt meg – 70 évesen), amint a saját, eleven példája ellenében arról beszél, a biztonság fals ideája mennyire hatalmába kerített bennünket. Ebben a történetben, amibe ők beleöregedtek, nincs következő generáció. Harminc-negyven nagy név, mint a quattrocento Itáliájában. Akik nem haltak meg közülük fiatalon a hetvenes évek elejére, most távoznak sorra. „I’m not a popstar / I’m a blackstar”, üzente búcsúzóul Bowie.

Napként vakító, gombostűfejnyi feketelyuk; egy távoli, fényes pupilla.

Visszatérő tapasztalat, hogy sokkal könnyebb a kegyetlenséget elkövetni, mint előzetesen képzelődnöm róla. Egy cinege vergődött az egérfogóban.

Hajnalban mínusz tíz fok. Mint Aladdin barlangjában a szőlőfürtök apró drágakövei, fürtökben függnek az égen a csillagképek.

Letöröltem az Új bor kéziratának legelejéről a nevem (nem tudom, minek írtam oda, kéziratra sohasem szoktam), és megnyugvást éreztem.

Egy szép, kerek karóra végül is nem tesz semmi mást, mint a Nap mozgását modellezi a maga zárt jel- és eszközrendszerével – mint az isteni ritmus, a ritmus istenségének apró szentélye.

Bevallottam: a naplementét Svájcban.

Január végén, ahogy kicsit megenyhül az idő, a szőlőkben és a kertekben mindenki metszeni kezd.

Pollock

Esténként olykor a hopi indiánrezervátum rádióját hallgatom.

Ma reggel, miközben a lányomat vetkőztettem az óvodában, jelentőségteljesen egymásra mosolyogtunk egy anyukával, aki szintén a lányát vetkőztette (most láttuk egymást először, szép nő). Budapestről költöztek ide. Láttuk egymáson a sárpöttyös nadrágot, a kopott túracipőt. Hogy enyhén zsíros a hajunk. Hogy ahhoz a szűkebb réteghez tartozunk, akik az utóbbi időben valamelyest elvadultak, de nem, nem, nem és nem hajlandóak részt venni a kollektív megőrülésben.

A tapolcai moziban megnéztem a Saul fiát. A fölújított, tágas teremben félház; talán ötven-hatvan ember. Kora délutáni vetítés. Ahogy a film után a mozihoz vezető kapualjból megláttam a napsütötte Szent György-hegyet, az hatásában egészen olyan volt (hiába, hogy ellenkező előjellel), mint a Jad Vasem cikkcakkos elrendezésű kiállításának végén a kilátóterasz, a bukolikus júdeai táj katarzisa.

Mindhiába győzködöm henyei polgártársaimat, hogy a vegyestüzelésű kazánt ne használják házi szemétégetőként.

Tiszta moha az udvar a diófák alatt. Február közepén napokon át szakad az eső.

FÁK – ez az íráskép valóságosan olyan, mint az erdő kalligráfiája.

Írni kezdtem a 27 című regényt.

A rendszeres zenehallgatás jó pár éve kikopott az életemből. Egy-két dal, fejhallgatóval, ennyi. Ha akár húsz-huszonöt percnyi válogatott tételt magamra szabadítok (úgy, hogy figyelek is rájuk), értelmetlenül fölkavar és összezavar a zene. (Vannak persze kivételek, így Coleman, a rendes hangszórókból. A Free Jazzt el tudom viselni háttérzeneként, munka közben is. Kissé olyan érzés, mintha a szobám falán egy Pollock-festmény függne, ami bele-belelóg a szemem sarkába.)

Borkősav

Idősebb henyei barátom meséli, hogy ifjúkorában a hordókat javítgató kádárok jelentős fizetéskiegészítéshez jutottak a dongákról összekapart borkősav árusításából. Szövetkezeti, állami szinten pancsolták a népköztársaságban a bort.

A kisebbik lányommal a Séd felső forrásánál járunk, a Gyertyános kútnál. Az év java részében alig csordogál, de most, a nagy esőzések után bőven ontja a vizet; egészen a falu északi szélén lévő alsó forrásig, a vízműig kitart a folyása. Végig a meder közelében haladunk. Néhol mély, bükkös szurdokban csörgedezik a vékony ér, néhol szélesen szétterül a fűzek között. Mint egy patchwork, olyan markáns a falu környékén az egymás mellé rakott tájfoltok különbözősége. És ez csak részben az emberi generációk munkája.

Az, hogy 2012-13 telén még nem vezettem ezt a naplót (mikor majd’ mindennap két órán át jártam a környéket az első lányommal), kulcsfontosságú a genezisében.

Megvannak egy füzetben az akkori kusza feljegyzéseim (többnyire puszta útvonalleírások).

Február 22. Ugyanezen a napon születtek Schopenhauer, George Washington, Buñuel és Danilo Kiš.

A sértésekből se sértettséget, se hiú erényt nem formálni – nincs más lehetőségem. Éberen feküdtem a tetőtérben, és azt a vékony burkot, a háztetőt, ami elválasztott a fagyos, csillagos égbolttól, mintha elszippantotta volna fölülem egy láthatatlan áramlás – ugyanaz, ami egyszer majd ugyanilyen gyengéden tépi le az arcomat.

Hévízen. A városka főutcája olyan valószínűtlenül rút, olyan tisztán viseli magán a ’90-es évek optimista vállalkozókedvének duhajságát, hogy már most megérdemelné a védettséget.

Fasor mocsári ciprusokból, mögötte mindkét oldalt erdő.