regényrészlet

Bendegúz kedvére dagonyázott a kvarchomokpiramisokban, szétkaparta, belevizelt, majd újra felépítette roskatag falait, mintha végtelen játéka sosem érhetne véget.

Az üveggyár a városfalak tövében terpeszkedett: nyomorúságos, fém- és acélberendezésekkel bélelt monstrum, mely nappal is izzott, mintha belülről égetné a földgolyó tüze. Itt készültek a különleges csiszolású szépséglencsék és azok a hatalmas, vakító üvegtáblák is, melyek később egy-egy ház oldalfalaként funkcionáltak.

A gyárat körülbástyázó kamerák nemcsak az embereket pásztázták, rendre rögzítették egy vörös szőrű macska felbukkanását is, akinek rajtam kívül csak Meriamon ismerte a nevét. Bendegúz kedvére dagonyázott a kvarchomokpiramisokban, szétkaparta, belevizelt, majd újra felépítette roskatag falait, mintha végtelen játéka sosem érhetne véget. Senki nem tartotta fontosnak a jelenséget, a felügyelők vállat vontak, a gépek azonban szorgalmasan archiválták tovább a róla készült felvételeket. Zendüléstől nem kellett tartani. A gyárban leszedált robotrendőrök dolgoztak, valamint azok, akik túl korán folyamodtak nyugdíjazásukhoz, így büntetésként az izzó kemencék között találták magukat. Odabent pokoli hőség uralkodott. A fortyogó kohó torkából lángnyelvek csaptak ki, beillettek volna pokoltölcséreknek is, a szélvédett csarnok falain sárgásvörös fény táncolt. Az olvadt homokot üvegmasszává hevítették, aztán hosszú fémrudakon fújták, hajlították, görgették tovább, míg áttetsző, rezgő anyag nem keletkezett belőle. Egyik-másik munkás a saját tüdejét is beáldozta, csak hogy kifújhassa az előre megadott szabványformákat: apró gömböket, melyekből a rettegett szépítőlencsék születtek, vagy hatalmas üveglapokat, amikből aztán Prinzip üvegkalitkáját és a városháza tornyát emelték. A megmunkált táblákat később vízzel edzették, hirtelen hűtötték, hogy megkapják azt a rideg, törhetetlen és minden külső behatásnak ellenálló felületet, amire a városnak szüksége volt az építkezésekhez. Bendegúz az ablakokon át figyelte a munkafolyamatokat, ádáz tekintete szomjasan itta be a látványt, ahogy füstfelhők pamacsai kéredzkednek a gyárkéményekre, és a föld remeg az öntőüstök súlya alatt. Nem félt a forróságtól, valósággal ínyére volt ez a pokoli hőség, mintha csak belső tüzét tükrözte volna vissza a város acélteste. A fémek zaja, a víz sistergése és a lángok susogása összeadódott, mintha a gyár maga is egyetlen élőlényként zihált volna a város peremén, mint egy hatalmas, távoli, elérhetetlen anyamacska.

Egyetlen egyszer fordult elő, hogy Bendegúz túlságosan közel merészkedett a tűzhöz. Éppen egy üvegtáblát emeltek ki a kemence torkából, amikor a macska átfutott a gyártósor futószalagján, mintha csak az edzőtermi futást irigyelte volna meg Meriamontól. A fotocellák szinkronban villogtak, néhány pillanatra az egész olajozott rendszer megtorpant. A munkások megrettenve figyelték a levegőben függő többtonnás üvegtömböt, már látták, ahogy a földre zuhan és hangos csörömpölés közepette ripityára törik. Bendegúz megvakarta fültövét, mire a robotkarok újra engedelmesen mozdultak, ő pedig eltűnt a homokdűnék között.

Kint, a falakon túl már semmivel sem törődött. Elégedetten hasalt egy apró kvarchomok-piramis tetejére, élvezve, hogy a nap heve alatt finoman átmelegedett. Farkát lustán csapkodta, szemét résnyire húzva pislogott. Mintha ő lenne a gyárfelügyelő, aki egyetlen jól irányzott, bársonyos ugrással képes kibillenteni forgópontjából a rendszert.

– Égesse meg a farkát, ha legközelebb is bemerészkedik! – üvöltötte Prinzip, amikor visszanézte a felvételeket.

– Csak egy macska – próbálta leszerelni az üzemvezető.

Így maradt Bendegúz lángban fürdő alakja hallgatólagosan is a zakatoló gyárfalak tartozéka. Dacára, hogy a kameralencsék nap nap után rögzítették, soha senkinek nem állt az érdekében, hogy megakadályozza visszatérését.