Pásztor Andrea: Küszöb
regényrészlet
Idegesnek tűnt, emiatt én is az voltam. A mellkasára tette a kezemet. Aztán kicsit odébb húzta a tenyerem.
Meglepett, hogy a szüleim nem kérdezték, hova megyek, amikor Orsi bulijába indultam. Anyám akkoriban már alig volt otthon. Apám munkanélküliségére hivatkozott, amikor szombatonként túlórázni ment, pedig akkor is világos volt, hogy ez későbbi távozásának az előjele.
Június volt. Apám ilyenkor virradattól sötétedésig kint időzött a madaraknál. A teraszon leselkedtem. Hallottam, ahogy hátul matat. A lépcső szélén barackmagok száradtak, hogy majd csemegézhessük őket, ha már teljesen elvesztették nedvességüket. A mi fáinkon hamarabb értek a gyümölcsök. Mire máshol narancssárgára puhultak, nálunk már a csonthéjak is a komposztban landoltak. A lábammal beljebb toltam néhány magot. Apám a balesete óta csak úgy tudott lépcsőzni, ha a vaskorlátba kapaszkodott.
A piros celofánba csomagolt ajándékot átkötöttem egy fehér szalaggal, hogy valahogy egyben maradjon. Csúnyára sikerült — nem volt gyakorlatom benne. Reméltem, Orsi majd gyorsan letépi.
Már az utca sarkán hallani lehetett a gyerekzsivajt. A kapu nyitva volt, én mégis a ház előtt álltam percekig, hátha valaki kijön, de senki nem válaszolt a csengőre. Emeletes ház volt, de már a földszintre is lépcső vezetett. A falhoz húzódva, a vízóra és az eresz mellett lopakodtam a hang irányába.
A lányok bólét ittak, táncoltak, és énekelték: „makákóóó… kókuszdió… óóóó, Afrika”. Májkrémes kenyérrel vagy tepertős pogácsával álltak az asztal mellett. Én éhes voltam, ők csinosak. Vágyakozva néztem az önfeledtségüket.
– Szivijava! – összerezzentem a hirtelen érintéstől és az értelmetlen hangzástól. – Mivitcsivináválszivitt? – Alig mertem megfordulni, de nem is kellett, a lány elém lépett. Kíváncsian nézett, közben a háttérben lassan tisztulni kezdett a Szeverevetlevek Szűcs Judithtól. A lányok hullámoztak a ritmusra.
– Tuvuccivígybeveszévélnivi, uvugyeve? – folytatta, miközben a fülem mellé fújta a cigifüstöt.
Nyolcadikos volt. A gyerekes hang ellenére felnőttes, kicsit koravén.
– Ava buvulivibava jövöttevem – próbáltam visszamosolyogni.
Barátságosnak akartam tűnni. Ő is nadrágot viselt, csak az övé sokkal rövidebb volt.
– Cigizel? – Aztán észrevette magát. – Kévérszevegycivigivit?
– Nevem, kövöszivi – mondtam, de már nyújtotta felém a Helikont.
Kihúztam egy szálat, forgattam, amíg meggyújtotta a gyufát. Szívtam. Azonnal rámtört a köhögés.
– Csshh! – intett le. A mosoly eltűnt az arcáról, szemöldöke szigorúan megfeszült. – Megtudják.
Hevesen bólogattam, visszatartottam a köhögést. A szemem könnybe lábadt. Ő már újra a társaságot figyelte, csak néha fordult vissza. A ház falának dőlve, gyakorlott mozdulattal szívta a cigarettát.
– Nincs meleged? – nézett a nadrágomra és a kardigánomra.
– Fázós vagyok.
– Aha. És miért itt jöttél be? – a fejével a keskeny járda felé intett. – Csak nem leselkedtél? – kacsintott.
A cigaretta elvette az étvágyam. Csak arra tudtam gondolni, milyen büdös lesz tőle a szám, a hajam, a ruhám.
– Csöngettem, de nem jött ki senki.
– Ja, nincs bent felnőtt. Csak mi vagyunk – kacsintott újra. – Honnan vagy nekem ismerős? – nem várta meg a válaszom, mert megszólalt egy dal Szikora Robi hangján, és ő azonnal berohant a táncoló tömegbe.
Eldobtam a maradék cigit. Megszagoltam az ujjaimat – büdösek voltak. A tenyerembe leheltem, még mindig éreztem a dohányszagot. Nem akartam így bemenni. Az első növényt, amit találtam, letéptem, és bedörzsöltem vele a kézfejem.
Úgy léptem elő, ahogy semmiképp sem akartam: csetlő-botló léptekkel a gazon át. Orsi azonnal észrevett. Lassan, de magabiztosan indult felém, mindenféle magyarázat nélkül hátrahagyva azt, akivel épp beszélt. Óriási vigyor ült az arcán. A haja besütve, hullámzott minden lépésénél. Kerek, barnára sült vállai lazán mozogtak.
Egyszer csak előttem állt. Láthatóan tényleg nekem örült.
– De jó, hogy eljöttél! – Megölelt, és olyan hosszan tartott a karjában, mintha mindennapos lenne köztünk ez a mozdulat.
Minden erő kiszállt belőlem, az ajándék majdnem kicsúszott a kezemből.
– Segítesz nekem? – kérdezte, és már húzott is a ház felé, a hátsó bejárathoz.
Még mindig nem tudtam megszólalni, de nem is volt rá lehetőségem. A konyhába mentünk. Tisztaságillat csapott meg. Nem fertőtlenítő vagy dohányszag, mint nálunk, hanem valami édes, leülepedett melegség. A konyhát dísztéglás boltív választotta el a nappalitól. A nappalit már ismertem az iskolai beszámolókból: vadásztrófeák, családi fotók, festmények, bőrgarnitúra, hatalmas ablakok. Lassan körbenéztem, próbáltam valami lényegit elcsípni Orsiból.
– Kérsz valamit inni? – nyújtott felém egy poharat.
Színes lötty volt benne. Nem kérdeztem, mi az, elfogadtam.
– Nagyon szép a házatok – mondtam végre.
– Ja. Régi, ócska cuccok. A szüleim imádják – legyintett, aztán belekortyolt az italába.
Én csak a panellakások világát ismertem: a színes, elemes bútorokat, a szűk linóleumos folyosókat. Márványpadlót még sosem láttam.
Orsi körbenézett, aztán a tekintete a kezemben lógó csomagra tévedt.
– Ez az enyém?
– Igen – nyújtottam felé. – De kérlek, csak később bontsd ki – túl szigorúnak tűnt a hangom. – Légy szíves – próbáltam lágyítani rajta.
Elvette, forgatta, mintha a súlyából akarta volna kitalálni, mi van benne, de nem kérdezett. Újra megölelt.
– Köszönöm – mondta halkan, ahogy szétnyitotta a karját. – Ha akarod, később együtt is megnézhetjük. A szobámban. Csak ketten.
Zavartan hallgattam. Nem tudtam mire vélni a figyelmét.
– Nem maradhatok sokáig – hajtottam le a fejem.
– Ó, sajnálom.
Nem kérdezett tovább. Ez kicsit bántott. Jól esett volna, ha kérlel. Úgy éreztem, végre közel kerülhetünk egymáshoz.
– Akkor addig próbáld jól érezni magad nálunk – mosolygott.
Felvitte az emeletre az ajándékot, aztán a kezembe nyomott két tálcát, szendvicsekkel. Ő a bólés kancsókat hozta. A lábával tartotta az ajtót, hogy előre mehessek.
Amikor kiléptünk, senki nem figyelt ránk. Egyetlen arckifejezés sem jelezte, hogy nem vagyok idevaló. Lassan kezdtem megnyugodni. Nem vártam többé riadtan, honnan jön majd a támadás.
Páran megszólítottak, nyögvenyelősen válaszoltam. Táncolni senki nem hívott. Ennek örültem. Még sosem táncoltam, fogalmam sem volt, hogyan kell. De lenyűgözött, ahogy a többiek feszengés nélkül, lazán mozogtak. Nem volt mindenki ügyes, mégis bátrak voltak. Én nem tudtam rászánni magam.
A születésnapi gyümölcstortát – rajta marcipánfigura és tizenkét gyertya – Orsi unokanővére hozta le a lépcsőn, miközben a többiek énekeltek. Körbeálltuk az asztalt. Én az ünnepelt mellett álltam. Becsukta a szemét, nagy levegőt vett, megszorította a kezem, aztán elfújta a gyertyákat. Gondolom, kívánt valamit. Csak én nem tapsoltam. Nem tudtam, mert még mindig a kezemet fogta, és csak akkor engedett el, amikor kezébe adták a kést, hogy felvágja tortát. A marcipánnal nem foglalkozott, hanyagul félrerakta, ahogyan a gyertyákat is. A jóízű édesség frissítően hatott mindannyiunkra. A többiek ugrálni kezdtek és ujjongva ordítani, hogy rossz hold kelt főőől. Orsi továbbra is a közelemben táncolt. Amikor látta, hogy én nem mozdulok, szembefordult velem, megfogta mindkét kezem, és szökdécselve kezdett húzni maga után. Kelletlenül ugráltam vele. Épp kezdtem volna belelendülni, amikor váratlanul elindult. Határozottan, céltudatosan, mintha koreográfia szerint mozogna. Tudta, melyik szám vadítja meg a többieket. Mintha előre kitervelte volna az egészet.
Nem vettük le a cipőnket. Emiatt én egyetlen pillanatra megtorpantam a perzsaszőnyeg előtt, de Orsi olyan határozottan ment előre a szobája felé, hogy gondolkodásra egy csöpp időm sem maradt. Amikor becsukta az ajtót mögöttünk, lihegett. Idegesnek tűnt, emiatt én is az voltam. A mellkasára tette a kezemet. Aztán kicsit odébb húzta a tenyerem. Megéreztem a puha domborulatot, az aránytalan mellbimbót. Szédültem. Homályosan láttam az izgatottságtól.
Elengedett. Óriási, barna szemeiben most véltem először felfedezni a fekete pupillákat. Hátrébb lépett és tetőtől talpig felmért.
– Olyan szeretnék lenni, mint te – önmagán kívül volt.
Nem válaszoltam semmit, mert akkor már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy én is olyan szeretnék lenni, mint ő. Lépett egyet felém, és megcsókolta a szorosra zárt ajkamat. Kinyitottam a számat. Éreztük mindketten, hogy béna az egész, a nyelveink össze-vissza kalimpáltak. Néhány percig próbálkoztunk, aztán óvatosan eltoltam magamtól.
– Megnézed, mit kaptál tőlem?
A szeméből hirtelen eltűnt a fátyolosság. Elmosolyodott, és bontogatni kezdte a csomagot. Megállt a keze. Hitetlenkedve nézte a walkmant.
– Ezt... hogy...? Honnan van?
– Boldog szülinapot – mondtam.
– De hát... ez nagyon drága lehetett.
– Talán nem örülsz?
– De… csak… Ez nagyon drága lehetett – ismételte.
Nem szabadkoztam. Nem volt kedvem. Ahogy maradni sem. Először láttuk meg egymásban az igazságot. Hogy semmi különös nincs egyikünkben sem, csak el akarták hitetni velünk.
A csók és a walkman kettőnk titka maradt. Sosem láttam nála, nem dicsekedett vele a buliban, sem később, az iskolában. Amennyire csak lehetett, kerültük egymást, nem vettünk többé tudomást a másikról.
A házból feltűnés nélkül távoztam. Éppen úgy, ahogy megérkeztem.
Nem találtam otthon senkit. A lépcsőhöz mentem, ahol a magok megpucolva, csonthéjak nélkül hevertek. Apám tanította, hogy nem lehet belőlük sokat enni, legfeljebb három szemet, mert a bennük levő cián mérgező. – Meg is halhatsz! – emlékeztem vissza. Felkaptam egyet és a számba tettem. Le sem nyeltem, már a következőért nyúltam. Lassan rágtam mind a tizet. Nem akartam meghalni, csak biztos akartam lenni abban, hogy eltünteti az aznap szerzett, ismeretlen ízeket.
Megjelent november 18-án a szifonline 2026/47-es lapszámában. A szerző életrajza és további publikációi fent, a nevére kattintva érhetők el.

