Schmöltz Margit: Rózsaregény

regényrészlet

A dolgok eredetén járt az esze, azon, hogy mindennek oka van. Hogy bármi, ami mozdul, moccan, valami mástól veszi az erejét, és az a valami is valahonnét és így tovább. Tovább, tovább.

Egy kolostorban gyakran folyik vér. Fakadhat asszonyi bajból, sérülésből, betegségből. Serkenhet könnyen, ha valaki bocsánatot szeretne nyerni bűneiért: ostorcsapások után, szögekkel kivert vezeklőöv karmolásaitól. De véres lesz a mosakodóvödör kutyaharapás, foghúzás, beteg köpet után is. És ez a sok vér, a kitzingeni apácák és betegeik vére öntözte a rózsát, amelyre a beszélő szarka telepedett.

Albert a kölni kolostor vastag kőfala mellé szúrta le az ágacskát. Gondja volt rá, hogy előtte ismét mézbe mártsa. Az őszi fagyok beálltáig minden nap saját kezűleg öntözte. Közben azon törte a fejét, hogyan is faraghatna magának egy szolgálót, aki helyette is hordhatná a vizet. Újra ott járt, a kérdésnél, hogy miképpen lehetne élettelen részekből élőt létrehozni, mert ha a tél véget ér, és a rózsa kihajt, neki ismét útra kell majd kelni. Párizsba rendelte az elöljárója. Ki fogja akkor locsolgatni a virágot? Kinek lesz rá gondja minden nap?

Miközben készülő könyvében összegyűjtötte, miképpen szaporodnak a keményhéjúak, a lágy héjúak és a puhatestűek, a fák vagy a két- és négylábú állatok, pontosan tudta, hogy ő maga sohasem nemzhet gyermeket. A rózsát viszont megszerette, mintha csak saját gyermeke lenne.

Következő tavasszal aztán kiderült, hogy a rózsa egyáltalán nem szorul gondoskodásra. Habár Albert annak rendje és módja szerint megkérte a legfiatalabb szerzetestársát, hogy öntözze a növényt, míg ő távol van, vigyázzon rá – hiszen a műembere még csak darabokban hevert – végül a rózsa mégis magára maradt. A szerencsétlen fiút, akit pár évvel korábban a kolostor ajtajában hagytak, elvitte valami kiütéses kórság nem sokkal azután, hogy Albert Párizsba indult. De jöttek esők, pára szállt, és a rózsa nemcsak, hogy nem pusztult el, de mire néhány esztendő múlva a szerzetes újra Kölnben járt, egészen megbokrosodott. Albert megmetszette, és újabb dugványokat ültetett. Egy idő után rákapott arra is, hogy bármerre jár, a legszebb rózsákból mindig hozzon a kölni kertbe. Nem telt bele pár év, és nyaranta a császár birodalmának válogatott virágai nyíltak a kölni kolostor udvarán.

Rózsák, rózsaszín rózsák. Ah, micsoda bolondság! Hiszen minden rózsa rózsaszínű. A fehér is, a sárga, a bíbor, a vörös, a karmazsin. Ha magára ölti, színévé válik. Ahogy telt múlt az idő, Albert csak egyetlen fajta rózsát keresett, a piros egyetlen rózsaárnyalatát. De valahogyan sehogy sem bukkant a nyomára.

A kölni kőfal mellett fehérek sápadtak, sárgák ragyogtak, vörösek verítékezték a harmatot, de az a bizonyos piros mégsem akadt Albert útjába. Ha kérdezte volna valaki, miért éppen azt a színt keresi, milyen is az a szín igazából, talán meg sem tudta volna fogalmazni. Pedig az írásaiban sok mindenre talált szavakat. Mesélt öreg szarvasról, amelynek vadborostyán és vadtök nőtt az agancsa körül, az elefántok heréiről, amelyek leereszkednek párzás közben, vagy éppen az indiai sárkánykígyókról, amelyek hangja annyira rémisztő, hogy pusztán azzal képesek embert ölni. De a rózsa – az általa elképzelt rózsa – színét nem lelte. Sem az erdők hajlatában, sem az árokparton, sem a császár virágoskertjében.

De azért kereste, kereste tovább szüntelenül.

Mi más értelme lett volna különben az életének?

Mikor már vagy egy tucatnyi, különböző színű rózsát tudhatott a magáénak, vagyis dehogy magáénak, hanem a rendnek, a kolostornak, ismét az úton találták a szelek. Később maga sem emlékezett, hogy Nápolyból tartott Párizsba vagy Erfurtból Buda várába, amikor Herzschmerz erdejébe téved. Bükkök és hársak között bolyongott, mert az út, amelyet máskor már annyiszor megtett, és amelyet mások is jártak évezredek óta, megbolondult a lába alatt. Nem tudta volna másképpen magyarázni ő maga sem, ami akkor vele történt. Mi más is történhetett volna? Csak az úttal lehetett a baj. Esetleg az idővel. Amikor már harmadik napja csak ment, és ment, és élő lélekkel nem találkozott, a kenyér is elfogyott a tarisznyájából, és már egyetlen bokorág, inda sem kínálgatott neki bogyókat, madár hangja sem hallatszott, gyanakodni kezdett, hogy valami nincs rendjén. Hogy őt ez az erdő, Herzschmerz erdeje, beszippantotta. Eltérítette, magányosságra és értelmetlen bolyongásra ítélte. Az út, amely ugyanúgy kapaszkodott hegyoldalba, ereszkedett völgybe, mint annak előtte, most mégsem vezetett sehová, nem fogyott. Albert furcsának találta azt is, hogy éhsége egy idő után elmúlt, gyengének érezte magát. Egy alkalommal, amikor a kezére pillantott, meglepődött. Ujjai vékonyak lettek, bőre ráncos és foltos. Arcát is megérintette. Bőre lógott, és szeme alatt táskák redőződtek. Hogy vénülhetett meg három nap alatt? Vagy az is lehet, hogy már hetek óta ezt az erdőt járja, és még csak észre sem veszi az idő múlását? De hiszen hetek alatt sem lehet megvénülni… Bármit is érzett, ment tovább. Egyszer csak kijut, gondolta magában. Keveset pihent, pedig alig vonszolta magát. Észrevette, hogy másképpen mutatják magukat itt a dolgok, mint korábban bárhol máshol. Mintha látta volna, hogyan mászik a féreg a fa kérge alatt, sőt, tudni vélte azt is, hová tart. Vakondok, sünök és mókusok titkai nyíltak meg előtte, csipkebokrok ága dalolt neki. Szarkák mutatták meg fészküket, bölények hajoltak meg lábainál. Megértette a rókák és farkasok beszédét, liliombogarak duruzsoltak neki. Semmi sem különült el tőle, minden a részévé vált és ő mindennek része lett.

Miértek, hogyanok és miképpenek tárultak fel előtte. Igenek és nemek.

Érzékelt.

Értett.

Imádkozott.

Talán meg is bolondult volna attól a sok tudástól és látástól, ami az Herzschmerz erdejében utolérte, ha nem imádkozik.

Imádkozott hát szüntelenül.

Leginkább azt kérte, hogy mindaz, amit most lát, hall, érez, ne vesszen el. Hogy az a tudás, amely elragadta, egészen pontosan belé költözött, az megmaradjon, amikor végre kikeveredik innen.

Ha egyáltalán kijut valaha.

Körmei hosszúra nőttek, haja végét már a füle mögé kellett tűrnie, pedig kopaszon indult útnak, fényesre borotvált tozúrával, ahogy a domonkosok rendtartása előírja.

Herzschmerz erdejében találkozhatott volna törpékkel, óriásokkal, sárkányokkal, mert beszélték, hogy élnek errefelé, de Albert egészen mással találkozott. A tudás lebegte körül, a megértés szele, az isteni bölcsesség köde. Nem rémült meg, csak hagyta, hogy eggyé legyen vele.

A dolgok eredetén járt az esze, azon, hogy mindennek oka van. Hogy bármi, ami mozdul, moccan, valami mástól veszi az erejét, és az a valami is valahonnét és így tovább. Tovább, tovább.

Minden valahonnan ered, okozója van. De meddig fejthető vissza ez a sor? Meddig kereshetjük, hogy mi volt az eredeti ok? Mi volt az első ok? Vagy ki? Zsongott a feje a sok gondolattól.

Mikor már a szája cserepesre száradt, és az erdő máskor pazarló dalolása süket csenddé csontosodott körülötte, egyszer csak eleredt az eső.

Villám csapott, vízcseppek doboltak a faleveleken.

Albert az ég felé emelte arcát, és ivott. Úgy érezte, az idelent feltett kérdéseire fentről kap választ, földi szomjúságát az Úr zivatara enyhíti.

Lehet, hogy megöregedett Herzschmerz erdejében, lehet, hogy elhagyta az ereje, de annyi bizonyos, hogy mérhetetlen bölcsesség szakadt rá. Az eső pedig csak esett és esett. Albert annyit ivott, amennyit csak bírt. Ahogy csillapodott a szomja, úgy tért vissza az ereje. A felhők elvonultak. A napsütés az erdő alján párát gomolyított, majd a fák úgy döntöttek, most már szabadon bocsátják a vándort. Búcsúképpen pedig egy rózsát növesztett elé Herzschmerz erdeje. Éppen olyan színűt, amelyet mindig is keresett, a tökéletes árnyalatú rózsát, de megfeledkezett arról, hogy leszakítsa.

Megjelent november 4-én a szifonline 2026/45-es lapszámában. A szerző életrajza és további publikációi fent, a nevére kattintva érhetők el.