12345

1. KIINDULÓPONT

Egy férfi, morcos és elégedetlen, szakálla bozontos, művésznek készült, de most bankban dolgozik. Egy nő, nem morcos, a körülményekhez képest elégedett. Mindent a körülményekhez mér. Egy lakás, hatvanegy négyzetméter, málló vakolat. Nem örök, állami. Egy kispolski, saját, amennyire a tulajdonviszonyok engedik. Egy megtermékenyülésre alkalmatlannak bizonyuló méh. Egy test, ami nem akar anya lenni.

2. NAGY BUMM

Itt már mindenki megnyert egy futóversenyt, mondja a biológiatanár, és most nem fenyeget negyvenkettes bakancsával, hogy ha nem fogjuk be, negyvenkettes szájat csinál, ezt egyébként kedvesen szokta mondani, és mi sohasem vesszük zokon, ahogyan anyám sem veszi zokon, mikor apám lehúzza farkáról a gumit, aminek a végén hatalmas fekete lyuk tátong, persze nem fekete, csak a sötétben látszik annak. De én mégis úgy képzelem, hogy orvosi diagnózisokkal és megtermékenyülési valószínűségekkel dacolva, néhány vörös meg fekete lyuk sokaságán keresztül fröccsentem a nagyvilágba. Ha intrót kellene forgatnom az életemhez, fogantatásom pillanatával kezdeném, illetve az azt megelőző nagy fröccsenéssel, és az első fröccsenés után még fröccsenne sok, hasonló színű folyadék, például egy női kar löttyintene egy pohár vizet egy szakállas arc felé, lenne magzatvíz, pukkanó pezsgő, párnára spriccelő anyatej, a drámai hatás kedvéért a fröccsenések egy pillanatra kimerevednének a képernyőn.

3. VAKVILÁG

Fülledt és forró balatoni nyár volt, ahogy egy balatoni nyárhoz illik, ezen a nyáron még nem voltam kamasz, de már ragaszkodtam a bikinifelső konzekvens viseléséhez, nem dobáltam automatából szerzett gumitaknyot a falakra és nem kértem a vásárban vattacukrot, viszont már elkaptam a kapucnis tinédzserek tekintetét a volánbuszon. Ezen a nyáron bármerre néztem, négylevelű lóherét találtam. A kertünkben, a szomszéd kertjében, a strandon, a vasúti sínek között, az önkormányzat lépcsőjénél a muskátlik alatt. Eleinte anyámhoz vittem őket, nézd mit találtam, ő pedig dicsért, milyen jó a szemem, de aztán annyira sokan lettek, a négy-, öt-, sőt hatlevelű lóherék, hogy már nem is celluxoztam őket a naplómba, hanem csokorba tettem és hagytam őket elhervadni az ebédlőasztalon. Mennyi génhibás lóhere, mondta anyám, és sóhajtott.

4. MOZDULATLANSÁG

A lehetőségek kora után beköszöntött a mozdulatlanságé. Pedig ebben a korban mozogtam a legtöbbet. Lépésszámlálóm egy átlagos napon tízezer lépést mért, a lakás egyik oldalától a másikig, a háztól a buszmegállóig, a buszmegállótól az óvodáig. Színházba ritkán, akkor is taxival mentem. Nosztalgiával tekintettem vissza a világutazásra, amiről lemaradtam, az útlevél helyett pontgyűjtőkártyákra gyűjtöttem pecséteket. Elkezdtem többes számban beszélni magamról. Megegyeztünk, hogy miután megszületik a gyerek, átalussza az éjszakát, befejeződik az építkezés, visszafizetjük a hitelt, boldogok leszünk. Ha azt kérdezték, hogy vagyunk, azt mondtuk jól, és nem tettük hozzá, hogy a körülményekhez képest, hanem fejünket enyhén a vállunk irányába billentettük. A körülményekről egyébként még annyit érdemes elmondani, hogy a körülmények jók voltak.

Jó körülmények között a legnehezebb megmozdulni.

5. ÉS MINDEN, AMI UTÁNA JÖN

És minden csak utána jött. Amikor már nem volt sem bumm, sem drámai fröccsenés, amikor levettem a lépésszámlálót, visszafizettem a hitelt, a gyerekek nevére írattam az ingatlant. Megértettem, hogy végsősoron a tulajdonjog is csak haszonélvezet. Újra egyes számban kezdtem beszélni magamról. Viszont a balatoni nyár sosem volt ugyanolyan fülledt és hiába meresztettem a szemem, többé nem találtak rám a génhibás lóherék.

Amerre a vakond túr

Egy lakótelepi virágágyás lett a temetője, igaz, az volt a bölcsője is, ami felveti a kérdést, hogy egyáltalán helyes-e a lakótelepi virágágyásra így hivatkozni, hogy lakótelepi virágágyás, nem lenne-e sokkal pontosabb a vakondbölcső, vagy a hamutál, mindenesetre az a kis, fényes szőrcsomó, aminek apró karmai még markolják a földet, mintha kapaszkodna, mintha lenne, vagy lett volna bármi más lehetősége, mint, hogy kapaszkodjon, markoljon, kaparjon, túrjon, utat fúrjon abba a párköbméternyi földbe a lakótelepi virágágyás betontéglái között, mintha lenne bármi más lehetősége, mint haladni abba az irányba, amit a szőre, a bőre, a füle, és az elkorcsosodott apró szemein keresztül beszűrődő fény alapján követendő iránynak tart. Napozik. Bőre magába szívja a meleget, ez már majdnem tavasz. Bimbóznak a muskátlik, pedig még csak február vége van, körmei a földbe mélyednek, mintha éppen hazafelé indulna. A vakond mellett egy sörösüveg, nem világos, hogy szemét, vagy inkább az ember vakondok elleni fegyverarzenáljának egy, stratégiailag elhelyezett darabja. Ha az előbbi, akkor a kiköpött rágók és a cigarettacsikkek, ha az utóbbi, akkor a borókaágak és a petróleummal átitatott rongyok kategóriájába tartozik. De ez a vakondnak már mindegy, neki elég annyi, hogy nem vitte el bagoly, nyest, gólya, sem görény, nem lett senkinek az eledele, sem sálja, senkinek nem lett semmije. Sőt talán az sem tűnt fel senkinek, hogy a teste éppen először és utoljára szívja magába a napsugarakat.

Két virágágyással északabbra, két pufók kéz, két lábikó, keres valamit, ami az övé. Néhány napja látta utoljára, azóta minden nap körbemegy a virágágyások között, és egy alvó egeret keres, az ő alvó egerét. Egy gyűrűtlen, kissé ráncos kezet húz maga után, illetve néha őt húzza ez a kéz, mindig ugyanazon a ponton: amikor ahhoz a virágágyáshoz érnek, amelyik betonlapjait szétfeszíti a fű. Amikor meglátják ezt a virágágyást, a betonlapok között zöldellő füvet, rászorít a ráncos kéz a pufókra, és a másik irányba vezeti tovább. Az irányváltoztatás nem tűnik fel sem a pufók kéz tulajdonosának, sem az alvó egerének. A kissé ráncos kéz a koratavaszi melegben izzad, szorításából kicsúszik a pufók, az apró lábak futásnak erednek, valamilyen, kiszámíthatatlan irányba, amerről kifliillat érkezik, amerre hangyát lát, amerre valami visszaveri a napfényt (talán egy pocsolya, egy elejtett öngyújtó, vagy egy sörösüveg), ki tudja mit követnek a lábikók, amikor látszólag céltalanul szaladgálnak körbe-körbe a virágágyások között. Az elterelés sikeres, a lábikók tulajdonosa nem látja meg a halott vakondot, sőt évtizedekig nem lát vakondot, mindig csak a nyomukat látja, a friss, zsíros vakondtúrást a lakótelepi virágágyásokban, a réteken, a nagyanyja kertjében, a szülei kertjében, amit évtizedek múlva majd megörököl, és az ő kertje lesz, és vele együtt automatikusan a vakondok is, de ez a vakondoknak, legyenek élők vagy halottak, ugyanúgy mindegy, ahogy az is, amikor a hírekbe bemondják, hogy idén az Agrárminisztérium és a Hermann Ottó Intézet vadonleső program keretében kiosztott Év Emlőse díjat a vakond kapja meg.

Megjelent október 21-én a szifonline 2026/43-es lapszámában. A szerző életrajza és további publikációi fent, a nevére kattintva érhetők el.