Halasi Gábornak

A Bázis I. fölött terpeszkedő fennsíkot a kutatók Szélkertnek nevezték. Ott soha nem állt meg teljesen a levegő, a fű egyfolytában hullámzott, a szélzsákok mindig mozdultak valamennyit. A Győzelem-barlang bejárata világos mészkőfal tövében nyílt. Nem volt különösebben látványos, aki nem tudta, mit keres, simán elsétált volna mellette. A kövek között apró, többnyire kék növények nőttek, ritkán szakította meg egy-egy eltérő színű a monotóniát. A fennsík túlsó széle viszont hirtelen szakadt a ködbe, miközben a távolabbi, magas hegyláncok körvonalai szinte lebegtek a délelőtti pára fölött.

Az ember ilyenkor könnyen elhiszi, hogy a hegyek örökké ugyanott maradnak.

Red végignézett rajtunk.

– Tömítések?

– Rendben – mondta Joker.

– Rendben – mondtam.

Red bólintott. Felvettük a sisakokat, bekapcsoltuk a kamerákat, ellenőriztük a légzőegységeket és a szkennereket. A bázis felől áthallatszott a burákon valami fémes csattogás, talán egy lazán hagyott szélzsák verte a tartószerkezetet, de hamarosan elült a zaj.

Beléptünk a föld alá.

A kódja szerint K–17-es alagútbarlangot – ezt a szép nevű Győzelem-barlangot – három hónappal korábban térképezték fel. Puszta technikával nem sikerült, vélhetően a kőzetben lévő nyomelemek miatt, amelyek megzavarták a műholdak műszereit meg a drónok szenzorait. Maradt az élő erős bejárás, ahogyan a Bázison emlegették az eljárást. Az első expedíció jelentése szerint a teljes szakasz szárazon járható volt – legalábbis befelé. A felvételeken eleinte négy szkafanderes alak sétált nevetgélve a járatban. Amíg meg nem szakadt a felvétel. Kifelé már csak hárman érkeztek, hanyatt-homlok menekülve, elcsigázva, és nyilván egyáltalán nem nevetve. Golf nevű társuk – a felvételeken ezt a kódot olvashattuk a szkafanderén – ugyanis eltűnt. Mármint úgy, mintha köddé vált volna. Vagy azzá sem.

*

A térkép szerint a 22/B szelvényben széles, lapos folyosón kellett volna haladnunk. Legalábbis az előző csapat felmérése szerint. Csakhogy a járat plafonja eltűnt a víz alatt. Egyeztettük a kivetítőinket. Ez a szifon, sőt: egyáltalán semmilyen szifon nem szerepelt a térképen. A felmérés idején még nem létezett.

– Biztos ebben? – kérdezte később a bizottság egyik tagja.

– Igen, uram.

– Három hónap alatt simán kialakulhat vízzár.

– Vízzár igen. Szifon viszont nem. Nem ilyen, uram.

– Mit jelent az, hogy ilyen?

– Azt, hogy a hegynek nem lehetett ideje egy ilyen képződmény megformálására, uram.

Red lépett elsőnek a vízhez. Letérdelt, belemártotta a kesztyűjét, majd a sisak oldalán állított valamit.

– Hideg.

– Meglepő – köpte be ironikusan Joker.

Visszaszóltam volna valamit, de végül magamban tartottam. Elég baj az elárasztott járat, ne fokozzuk. Így tanultam: veszekedni és szarni csakis a felszínen szabad.

A víz teljesen mozdulatlannak tűnt, de ez csupán a felszín csalókasága volt. A szkennerek szerint gyenge áramlás dolgozott benne. Nem kifelé, a túlsó bejárat – nekünk épp kijárat – irányába, hanem befelé, mintha a hegy lassan szívná magába a föld alatti patakot.

Red a falhoz illesztette a szögbelövőt. A mészkő tompán recsegett, ahogy belőtte az expanziós szöget. Megrángatta: tartott. Rácsatolta a vezetőzsinórt. A karabiner száraz fémhangja a vártnál hosszabban visszhangzott a járatban.

– Indulhatunk – mondta.

Ő vitte a rílt. Ez a legfontosabb dolga az elsőnek. Ő még lát – legalábbis valamit. A többiek már egyre kevesebbet – ahogy egyre többen kelnek át, egyre jobban felkavarják a fenéken lévő iszapot, a falakra lerakódott porfinom hordalékot. Én, harmadikként már vakon úsztam-kúsztam-csúsztam a zavaros vízben. A lámpafény néhány méter után szétesett. Ilyenkor nincs lent meg fent, jobbra vagy balra – csak a zsinór, amit a vezető horgonyoz az erre alkalmas kövekhez, kiszögellésekhez, bármihez, ami elég stabil ahhoz, hogy egy rángatástól ne mozduljon el a helyéről, ugyanakkor elég tompa, hogy ne vágja szét a zsinórt, ha az hozzá dörzsölődik. A víz hidegebb volt, mint számítottam. Nem annyira, hogy fájjon, csak annyira, hogy gyorsabban kezdjek lélegezni. Előttem a vezetőzsinór fehér vonala húzódott, az vezetett tovább, a látótávolság nem volt több egy arasznyinál, de követtem, mint Thészeusz egykoron Ariadné fonalát. Mögöttem már nem létezett felszín, előttem még nem. Ha hozzácsapódtam a sziklához, nem tudtam, hogy a mennyezetet érintettem meg vagy a feneket.

A túloldalon percekig feküdtünk a köveken. Senki nem beszélt. Aki azt állítja, hogy egy szifon után diadalt érez, még nem úszott át elég szifonon – legalábbis nem olyanon, amire nem számított, csak úgy ott termett előtte. Az ember ilyenkor inkább annak örül, hogy még egyáltalán létezik.

A 31/C szelvény környékén a falak furcsán simává váltak. Nem mint a tükör vagy ablak, inkább ahogy egy folyó medrében simák az ősöreg kövek. A mennyezetről áttetsző kalcitfüggönyök lógtak. A lámpák fényében megkövesedett vízeséseknek látszottak. Red felnézett, két-három másodpercig rögzítette a drapériák látványát.

– Ez nem volt itt – mondta a térképet vizsgálva. – Ez sem volt itt.

Egyikünk sem kérdezte, mire gondol. Egyértelmű volt: nem a képződmények szépségére, hanem a méretükre. Három hónap alatt egyetlen cseppkődrapéria sem szokott két métert nőni, még egyarasznyit sem, márpedig egy ilyen méretű képződménynek látszania kellett volna az első csapat felvételein és az azokból generált térképeken. Egy pillanatra eszembe jutottak a régen térképnek nevezett síkképek, amelyek két dimenzióban ábrázolták a barlangokat: horizontális metszet és vertikális metszet, magyarázta az öreg tanárunk, akit csak Fantomasnak gúnyoltunk, és ezeket kellett fejben összerakni térképpé, folytatta, és ebből fognak vizsgázni, tette hozzá. Mmm.

Nem sokkal később egy omladékkúp torlaszolta el az út felét. A kövek élesek voltak, mintha tegnap szakadtak volna le. A közéjük nőtt kalcitkérgek viszont évszázados nyugalomra utaltak.

– Tovább – mondta Red.

A térkép egy ideig még hasonlított némileg a barlangra. Aztán már csak emlékeztetett rá. Végül olyan lett, mint egy legenda, amelynek a fontosabb neveit és helyeit ugyan lejegyezték, de a történetre mindenki másképp emlékezik.

– Mikor értették meg az anomáliát?

– A kijáratnál, uram.

– Pontosabban?

– Amikor megláttuk a Bázis II.-t, uram.

– Mi volt vele?

– Semmi.

– Ezt hogy érti?

– Nem volt vele semmi. Csak éppen ezer éve halott volt, uram.

A második bázis tornyai ledőltek. A kompozit burkolatok porrá váltak, az antennák helyén hatalmas fák nőttek. A hangárokból csak rozsdás ívek maradtak, a szél ugyanúgy járt-kelt közöttük, mint reggel a Bázis I. szélzsákjai közt.

Joker levette volna a sisakját, de Red rászólt.

– Ne.

Joker keze megállt a zár fölött.

A szemünk előtt omladozó központi épületből csak egy félkörös fal maradt. A homlokzatán maradt festéknyomokból némi fantáziával ki lehetett venni: BÁZIS II.

A többit megette a szél. Meg a csapadék Meg: az idő. A Bázis II.-t ugyanakkor építették, amikor a Bázis I.-et. Öt hónapja. Szándékosan a fennsíkon végig haladó hasadék túlsó végén lévő sík területre.

Egyikünk sem aznap ugrott először a hipertérben. Felismertük: a Bázisok nemcsak helyek voltak, hanem időpontok is. És ez az időpont, a hegy túloldalán, gyorsabban haladt a maga útján, mint a másik, ahonnan indultunk.

A bizottság ezen a ponton hosszabb szünetet rendelt el. A jegyzőkönyv szerint Red nem válaszolt több kérdésre, arra hivatkozva: minden látható és hallható a felvételeken. Zulu, azaz én, vizet kértem, kétszer. Joker azt mondta, azonnal folytassák a kihallgatást, mert ha egyszer abbahagyja, nem biztos, hogy újra el tudja mondani.

Érthető módon megijedtünk. Red azonnal visszaindulást parancsolt. Igen, parancsolta. Bár mindhárman civilként érkeztünk a Bázis I.-re, előtte különféle fegyvernemeknél szolgáltunk, és tudva, hogy ő a tapasztaltabb, engedelmeskedtünk. Ki a fene akarna megfenekleni az időben? Akkor inkább vissza a szifonba, és rohanni – mit rohanni? menekülni! – kifelé, a fehér sziklák, a kék és helyenként piros meg narancs virágok, a barátságosan lengő szélzsákok felé. És aztán el innen, az első ingajárattal, el, minél messzebbre. Ha egyáltalán lehetséges.

Szinte némán haladtunk visszafelé a járatban. Utólag bánom, hogy nem vettünk fel újabb mérési adatokat: mennyit nőtt két óra alatt a cseppkődrapéria?; mennyit kopott a sziklák közötti kalciterek élessége? De inkább a szifon aggasztotta mindnyájunkat. Mi van, ha közben beomlott? Ha már nem ugyanoda vezet? Vagy már nincs túloldala?

Két óra tizenkét perc múlva újra előtte álltunk.

A zsinór vége megvolt, egy karabínerre hurkolva, amely egy expanziós szög füléből lógott. A karabíneren három zöld csík futott végig. Radioluminiszcencia, véltem: radioaktív rádiumos festék, évszázadokig világíthat. Régi trükk, de jó. A zsinór ferdén futott a vízbe. Más szögben, mint emlékeztünk. Ahogyan arra sem emlékeztünk, hogy Red bármibe is beleakasztotta volna a ríl végét, hiszen ilyenkor csak úgy rátekerni szoktuk az első alkalmas kiszögellésre. Persze nem kérdeztünk semmit – könnyen lehetett, hogy talált egy szöget, és belecsapta a zsinór végét a pár perc alatt, amíg pihentünk a szifon leküzdése után.

– Mennyi volt idefelé? – kérdezte Joker.

– Tizenegyméter-húsz – mondta Red.

A műszerre néztem.

– Nagy az interferencia, de a szkenner szerint most tizenhat-hatvan. Pedig a befolyó víz hozama nem nőtt, sőt egy kicsit csökkent

Vannak csendek, amelyekről évtizedek múltán is pontosan tudja az ember, meddig tartottak. Ez például tizenegy másodpercig.

Red megmozdult.

– Indulok.

Ilyen a sorrend. Ő jött elsőnek ide, ő megy elsőnek vissza.

– Red – próbálkoztam.

– Tudom.

– Nem tudod.

– Akkor sem fogod jobban tudni helyettem.

Joker felnevetett. Rövid, csúnya nevetés volt.

– Mind meghatódtunk. Mehetünk?

Red ellenőrizte a zsinórt. Megnézte a szöget. Aztán belement a vízbe. Talán még látott valamit. De a csapásai ismét felkavarták az aljzat finom hordalékát, még jobban, mint ideúton. A víz néhány másodperc alatt tejfehérré változott. Joker már vakon haladt. Én meg úgy, mint a vak egy olyan alagútban, amit forgatnak és pörgetnek egyszerre. Maradt a vezetőzsinór. Mindig a vezetőzsinór marad. Az ember ilyenkor már nem egy járatban halad, hanem egyetlen vékony műanyag szálon. Bal kézzel a zsinórt fogja. Jobb kézzel a mennyezetet keresi. A falat, a feneket, s közben reméli, hogy ezek továbbra is ugyanazok, mint odafelé voltak.

Lélegzem. Zsinór. Kő. Lélegzem. Zsinór. Kő. Lélegzem. És a zsinór a kezemben marad. Elvesztette a feszességét. Tesó, mondja a tudatalattim, elszakadt a zsinór, elbasztad, nincs semmi, ami innen kivezessen, kampec. Ne hülyéskedj, válaszolja a tudatos énem, ez csak egy apró hiba, mindjárt megfeszül a zsinór, a fiúk meghúzzák, és tudni fogod, merre csússz. Hagyjál már, százados – felesel –, te is tudod, hogy ez nem így van, a fiúk most húzták ki a zsinórt, és épp azon gondolkodnak, hogy mit tegyenek, mert leszakadtál. Nem igaz! – ellenkezem –, mert éppen hogy ilyenkor… ilyenkor… És ekkor belátom, hogy igaza van. Hogy végem, hogy mire valakik kihalásznak, már rég elfogy a levegőm. Utolér, megtalál Minótaurosz, a bikafejű szörnyeteg, és végez velem, egyszer, aztán még egyszer, sokszor…

Valahol előttem megjelent egy zöld fény. Olyasféle, mint a karabíneren virító festékcsíkok. És egy alak körvonala is látszott. Pontosabban egy szkafanderé. A hátam mögé került, és tolni kezdett maga előtt, olyan eleganciával irányítva, mint a delfin tette volna Ariónnal. Másfél perc múlva felbukkantam a szifon bejáratánál. Hátranéztem, de ekkorra ő eltűnt a hordalékban.

Nem szóltam semmit. Azt hiszem, nem akartam tudni, hogy a többiek is látták-e.

– Látta a negyedik szkafandert?

– Nem tudom, uram.

– Ez nem válasz.

– Ez a válaszom, uram.

– Mit jelent az, hogy nem tudja?

– Azt, hogy láttam valamit.

– Mit?

– Valami zöld fényt.

– Akkor látta.

– A vízben sok mindent lát az ember.

– De a kameráknak rögzíteniük kellett volna.

– A kamerák is a zavaros vízben voltak, uram.

A túloldalon sokáig csak feküdtünk a köveken. A víz csöpögött a szkafanderekről. Red egy ideig nem tudott megszólalni. Joker a hátán fekve nevetett. De az is lehet, hogy ő így hörgött – ezt már sosem tudtam meg.

Végül Red ellenőrzött bennünket.

– Joker? Rendben?

– Rendben.

– Zulu?

– Minden rendben.

*

Beszámolóm alapján a szakértői jelentés tükröződést, szenzorhibát vagy képfeldolgozási anomáliát valószínűsített, a beszámolómat pedig a pánikrohamom és az oxigénszintem csökkenése miatti hallucinációként regisztrálták. A régi felvételek előkeresése után a jelentéshez egyetlen kiegészítést csatoltak: a K–17 első térképező expedíciójából négyen indultak el, három ember tért vissza, a második expedíció nem lelte meg az eltűntet, járulékos veszteség véglegesen elkönyvelve.

Évtizedekkel később Joker azt mondta, hogy a bizottság rosszul kérdezett. Nem azt kellett volna megkérdezniük, mit láttak a kamerák. Nem is azt, hogy ki vagy mi volt a negyedik szkafander. Azt kellett volna megkérdezniük, mi történt a szifonnal. Mert minden ott dőlt el. Már hiába kérdeznék, nem fogjuk megválaszolni. Nyolcvanhét éves vagyok, senki nem kíváncsi rám, Red pedig már rég halott, ahogy Joker is. Bánom, hogy máig nem tudtam meg a valódi nevüket.

*

Az incidens után a kutatóbázist feladták. A holdat tiltott zónának minősítették. Néhány év alatt bizonyára a Bázis I. is elenyészett. Azóta nem indult újabb expedíció a Győzelem-barlang rendszerébe.

A szektorban mozgó csempészek és kalózok között azonban időről időre felbukkan ugyanaz a történet. Vannak, akik hallották valakitől. Némelyek megesküsznek arra, hogy maguk is fogták az adást. Elmondásuk szerint a pulzáló üzenet rövid, kísérőfénye zöld. Mindössze ennyi:

– Itt Hotel Golf. Ismétlem: itt Hotel Golf. Ne küldjetek senkit a Győzelembe. Ismétlem: ne küldjetek senkit a Győzelembe.

Megjelent október 7-én a szifonline 2026/41-es, mégis első lapszámában. A szerző életrajza és további publikációi fent, a nevére kattintva érhetők el.