Szilágyi-Burján Máté: A fehér köpeny

Milyen feleség, zokogom, annak ellenére, hogy Niki mindent tud. Aztán képes viszkivel kínálni, pedig hányszor elmondtam neki, hogy tele vagyok diszulfirámmal, egy korty viszki és biztosan nem fogok innen felkelni.

A Burger Kingben reggelizem. A gyerekek is jöhettek volna, ha az anyjuk engedi. Rajtam kívül nincs itt más, csak néhány borszagú kölyök, izzadt arcukra glitter tapad, és mind szőkék, szeplősek. Az éjszakából jöhettek, diszkóból, vagy ilyesmi. Nem sokat beszélnek. Csak fojtva kuncognak, vigyorognak és a hajukat borzolják a sültkrumplik és burgerek felett. Van köztük két lány is, egyetlen arcizmuk sem rándul, álmosan játszanak a papírpohárba szúrt szívószállal, hangosan szürcsölik az üdítőjüket. Édesburgonyát rendeltem, zéró kólát, Dupla Whoppert. „Pont ahogy szereted” — olvasom le a csomagolásról, amikor lenyelem az utolsó falat burgert is, szürcsölök a kólából és arra gondolok, ha már úgy alakult, hogy a gyerekek nem lehetnek velem, felhívom Nikit és meglátogatom. Még nyolc óra sincs. Hátradőlök a széken, mélyet szippantok az olajszagú levegőből, jobbra hajtom a fejem, és a nagy üvegablakon keresztül a parkolót nézem. Az Üllői úton vagyok, Kőbányán, a parkolóban csak az én autóm áll, mögötte tömbházak sorakoznak, árnyékot egyik sem ad. Hosszú kocsisor húzódik végig az Ecseri úton. A túloldalt a templom falának dől egy idős hajléktalan pár. A férfi felkapja a fejét és mintha egyenesen rám nézne. Ettől valahogy elszégyellem magam, a fiatalok felé fordulok, mustáros a szájuk széle, és négyen próbálják felszedni a két lányt.

A kocsiban megpróbálom elérni Nikit. Rendbe szedi magát, azt mondja. A Könyves Kálmán körúton tartok a Rákóczi híd felé. Egyszerűen hihetetlen, hogy bármikor, ha szükségem van valamire, kénytelen vagyok Budára menni. Fogorvos, urológus. A pszichiáterem is Budán van. Meg azok a prostik, akik adnak is magukra. Ettől a gondolattól aztán kiszárad a szám, nehezen nyelek, és a hídra érve elgondolkodom, hogy a pénzt, amit a gyerekekre szántam, talán elköltöm Nikire, mégiscsak illetlenség üres kézzel beállítani hozzá, főleg kora reggel. Ráért volna bevenni a gyógyszereket. A hamburger után kellett volna, mert most úgy érzem magam, mint aki szerelmbe esett. A szívem majd kiugrik a helyéről, jobbra fordítom a kormányt, reszketek, és nem tudom, hogy egyáltalán szabadna-e így vezetnem, vagy fogom-e még látni a gyerekeimet, úgyhogy valahol a Tímár utca környékén megállok egy sarki tortaműhely előtt, és veszek két tortaszeletet Nikinek. Folyik rólam a víz. Hülyén érzem magam ezzel a papírdobozzal a kezemben, aztán a kocsiajtó üvegében megállapítom, hogy hülyén is nézek ki. A dobozt az anyósülésre rakom, besodródok a forgalomba.

A padlón fekszem és sírok. Niki felettem ül, az ágyról lelóg a lába, és azt mondja, inkább menjek haza a feleségemhez. Milyen feleség, zokogom, annak ellenére, hogy Niki mindent tud. Aztán képes viszkivel kínálni, pedig hányszor elmondtam neki, hogy tele vagyok diszulfirámmal, egy korty viszki és biztosan nem fogok innen felkelni. Egyél tortát, mondom neki. Ő meg azt mondja, ne bánkódjak, biztos a gyógyszerek miatt van, a benzodiazepinek hatással vannak a szexuális funkciókra. Így mondja, erre behunyom a szemem, és elképzelem Nikit abban a fehér köpenyben, amit a gyógyszerészek hordanak a patikában. Milyen jól áll majd neki. Copfba hordja majd szőke haját és jól fog menni a nagy, barna szeméhez. Ő lesz a legszebb gyógyszerész vagy akármicsoda. A lábfejét nézem, és a bokáján az aranyláncot. A feleségemnek azért mégiscsak jobban állna az a fehér köpeny, mert neki kék szeme van és szigorú tekintete és valamivel szebb arca. Ezt ugyan nem mondom Nikinek, csak a gatyámba nyúlok, hátha történt valami, de semmi. Talán azért, mert a feleségem sosem lett gyógyszerész. Sorjázó a Boschnál. A számban érzem a hamburgerhús ízét, „Pont ahogy szereted”, erre gondolok, majd feltápászkodok a földről, és végignézek Niki félmeztelen testén. 

— Neked emberekkel kell foglalkoznod, Niki. Olyan jó vagy hozzám.

— Abbahagyom. Kezdődik a vizsgaidőszak.

— És velem mi lesz? — csuklik el a hangom.

— Fizetned sem kell, Bandi.

Mióta kijöttem a pszichiátriáról, nem mehetek haza. Az albérletben meg nem vár rám semmi. A gyógyszereket a konyhapulton hagytam, nem mostam, a fiam rajzát kiraktam a hűtő ajtajára, a tetején egy tizenkét éves vörösbor porosodik, amit fel sem bonthatok, és az idejét sem tudom, mikor dugtam utoljára. Milyen önérzetes prosti, motyogom magamban. Akkor Niki feljebb ül az ágyon, összekapcsolja magán a melltartót, még a haját is felköti, közben úgy néz rám, ahogy csak a szép, budai lányok tudnak. Összecsatolom a nadrágomon az övet és valahova Niki mögé pillantok, a csipkefüggönyre. Átsüt rajta a nap, és egy pillanatra majdnem otthon érzem magam. És mondom Nikinek, hogy amikor a kórházban voltam, pont ugyanígy sütött be a nap a kórterembe a függöny mögül, ott mindenki fehéret viselt, még édesanyám is, amikor egyszer bejött meglátogatni, aztán az ablak előtt túl rövidre vágta a hajam, képzeld, Annácska ki is nevetett miatta, de nem bántam, mert már nagyon régen nem láttam nevetni, mondtam is neki: Tücsök, ha így nevetsz rajtam, legközelebb te vágod le a hajam. Mit szólsz hozzá, kérdeztem tőle. Erre előrelépett, a kis kezéből ollót formált és úgy csinált, mintha valami láthatatlan ember haját vágná. Közben nevetett. Te nem ismered a lányomat, de ha ott lettél volna, most te is nevetnél, mert ő ilyet sosem csinál. Ott állt előttem, vigyorgott, és úgy csinált, mintha vágná valaki haját. Elképesztő volt, Niki, hidd el nekem.

— Aranyos. Én nem akarok gyereket.

A függönyről Niki felé fordítom a tekintetem, sóhajtok és arra gondolok, hogy mennyire szeretném, ha felöltözne.

— Nem? Hát mit akarsz?

— Semmit. — Elhasal az ágyon, a tenyerével tartja a fejét. — Csak esküvőt.

— Esküvő? Az jó.

— Az a baj, Bandi, azt hiszed, van időd újrakezdeni.

— Nem is tudom.

— Nem vagy rossz ember. Csak öregszel.

— Eszel a tortából?

— Nem.

— Akkor elviszem.

Felszívom a taknyom, megtörlöm a szemem és végignézek a szobán. Szűk, fényes, unalmas hálószoba. A tévé némán villog mögöttem, vastag könyvek keresztezik és a vázákban száraz virágszirmok. A falióra nem jár. Niki az ágy szélére húzódik, ölébe vesz egy párnát és szorosan magához szorítja. Nem néz rám, pedig örülnék neki. Megigazítom a pólóm nyakát és újra Niki tekintetét keresem, de hiába. A tévét nézi, és várja, hogy lelépjek. 

— Semmi nem működik, Niki. Senki nem fogad be, mióta kijöttem.

— Semmi baj.

A nadrágomba nyúlok.

— Nem tudom, miért nem működik.

— Semmi baj, Bandi — ismétli meg.

— Lehet, hogy szeretlek.

— Mondom: öregszel. Apámmal is ez volt.

A Margit hídon vezetek vissza Pestre. Alig van forgalom, vagy víz a Dunában, és ahogy leeresztem az ablakot, mást sem hallok, csak ahogy süvít a menetszél. A távolban a pesti oldal szinte remeg a forróságban, olyan, akár egy délibáb. Megcsapja az orromat az epres csokitorta illata. Oldalra pillantok, színtelen hajókat látok araszolni a parthoz közel. A gázra lépek, négyesbe váltok, nyílegyenesen tartok a villamos mellett. A lányomnak mondom, mintha itt lenne mellettem, hogy esküszöm, téged soha nem képzeltelek el fehér, orvosi köpenyben, annyi józan eszem még nekem is van. És magyarázom neki, mintha valóban az anyósülésen ülne, hogy igazán sajnálom, de a legszabadabb tőletek távol voltam, bent a kórteremben. És esküszöm, Tücsök, nézd meg, hogy remegek, egyszerűen attól tartok, ti is akkor vagytok a legszabadabbak, amikor én távol vagyok.

Megjelent november 11-én a szifonline 2026/46-os lapszámában. A szerző életrajza és további publikációi fent, a nevére kattintva érhetők el.