Anyám a Kossuth utcában rollerezve ismeri meg apámat. Alig múlt tizennégy. Hosszú, fonott copf, masni a barna, hullámos hajban. Nagyanyám vonalzóval méri szoknyája hosszát. Térd fölött négy centi. Rövidebb nem lehet. Anyám éltanuló az elitiskolában. A családi legendárium szerint. Halála után megtalálom az ellenőrzőit. Hatvanas évek közepe. Anyám gyöngybetűi. A jegyei alapján ma erős közepes. De ki tudja, akkor. Apám szakiskolás. Esztergályosnak készül. A régi ferences kolostorban bentlakó. Vállig érő hullámos szőke haj. Alacsony, vékony gyerek. Trapéznadrág, mellkasra feszülő ing. A gallér hegyes. Anyám délutánonként a kolostor épülete előtt korzózik. Soha nem egyedül. Két barátnője kitart mellette. Egy életen át. Apám az ablakból lesi. Fiúbentlakás. Füttyögnek a lányok után. Anyám korábban másba szerelmes. Fekete, hullámos haj, kék szem, hófehér fogak. Francia filmsztár. Úgy is viselkedik. Nők kedvence, nem vár a házasságig. Így anyámra sem. Anyám többször elmeséli Eliza nénit. Aki gyerekkoromban a szomszéd utcában lakik. Aki hajlandó volt házasság előtt. Aki feleségül ment anyám szerelméhez. Aki elvette anyámtól. De lám, hogy járt. Iszik. Bezzeg, ha ők együtt. De ő már apámmal. Aki hűségesen vár hat éven át. Nem mintha apám nem inna. De az más. Az nem az a szerelem. Ő nagyapám miatt. Meg nagyanyám miatt. Meg a húgok. A kisebbek. A kedvencek. Mit tehetett volna? Apám minden nap hazakíséri. Az iskola előtt várja. Öt perc séta a Kossuthtól. Néha délután is látják egymást. Az éltanulók bálján táncra kéri. Hogy virágot is vinne neki, arról anyám nem beszél. A bál után hazakíséri. A tömbház alatti kapualjban megpróbálná megcsókolni. De közbelép a félhomályból nagyapám. Nagy pofonnal jutalmazza apám merészségét. Nem is szeretik meg egymást soha. Rend a lelke mindennek. Nagyapám milicista. Vigyáz a rendre. S az erkölcsökre. Legalábbis az anyáméra. A legkisebb lánya okosabb. Ha csókra vágyik, nem a Kossuthban teszi. A ház előtt. Ki is csapják 16 évesen. Az elitgimnáziumból. A család szégyene. Nagyapám belerokkan. Néhány évre rá agyvérzést kap. Anyám akkor már rég nincs otthon. Az iskola befejeztével férjhez megy apámhoz. Esküvőjüket egy napon tartják apám húgáéval. Hogy miért, nem tudom. Talán így olcsóbb. Közös fotón a két menyasszony. Háttérben apám s a sógora. Az udvarhelyi főutcáról a telepi bányászház padlásterébe. Se víz, se mosdó. Nincs jó anyós, ha együtt laksz vele, mondogatta apám anyja. Úrilány, de megszokja. Hogy a budi az udvaron. Hogy mosni az utcai csapnál. Rosszul házasodtál, Marci. Gyenge, törékeny, beteges. Nem szereti a kerti munkát. Nézd a kezét. Nem dolgozott soha. Megszereti anyámat. Félti, óvja. Segíti, amennyit tudja. Tanácsot ad. Apámmal bánni. Főzni. Asszonysorsot tűrni. Hallgatni.

Anyám keveset van otthon. Éltanulóként elsőként választ a megyében. Libánban lesz tanítónő. Hétfőn hajnalosan útra kel, szombatra ér haza. Libánban nincs villany. Esténként olvasni sem tud. Egy évet bírja. A második évet már az otthoni iskolában kezdi. Hosszas kórházi kezelés után megszületik első gyerekük. Fiú. Nem jól házasodtál, Marci. Nézd a gyereket. Nyeszlett. Beteges. Kényes. Folyton bőg. Sápadt a bőre. Nem közülünk való. Anyám Udvarhelyre adja. A szüleihez. Akik tárt karokkal. Első unoka. Örök kedvenc. Évekig ők nevelik. Nagyapám hazahordja neki a csillagos eget. Megteheti, milicista. Valaki.

Apám a vasgyárban építi a szocializmust. Mindig egy váltásban. Reggel héttől délután háromig. Míg fúj a gyár. Egy perccel sem többet. Már valaki. Nemsokára lakást utalnak ki nekik a városban. Az újonnan épült szocialista lakónegyedben. Ötvenhat lépcsőnyi magasság. Negyedik emelet. Negyven négyzetméter összkomfort. Kicsiszoba, nagyszoba, konyha, fürdő. Szombatonként meleg víz. A konyhaablakból kihajolva balra látszik a Hargita. Anyám a délutánjait a konyhaablakban tölti.

Nemsokára megszületik a kisebbik bátyám. Négykilós vasgyúró. Igazi kemény gyerek. Apám büszke. Végre van egy fia. Aki olyan, mint ő. Megélni való. Nagyanyám büszke a fiára. Unokáját gyakran pesztrálja. Nem fél, hogy meghal a kezei között. Kicsi Csircsi, mondja mindig. Szemében meleg mosoly. Örök kedvenc. Anyám lányra vágyik. Talán magányos. Cigányasszonnyal jósoltat. Nemsokára meghal, szól a jóslat. Mármint anyám. Arany karikagyűrű leng gömbölyödő hasa fölött. Lány, jósolja a javasasszony. Anyám szorongva várja születésem. Mentővel viszik Udvarhelyre. Élete legboldogabb napja, meséli később. Lánya születik. S túléli. A kommunista Román állam hősanya címmel jutalmazza három gyermekéért. Egy hónappal később már a pszichiátrián. Hónapokat tölt bent. Dédnagyanyám ugrik be helyette. A kék égről a ringó karincájából szerzek tudomást. Első emlékeim egyike. Majdnem féléves vagyok, mire újra látom anyámat. Kisebbik bátyámmal együtt bölcsődébe ad. Hétfőn hajnalosan babakocsiba pakol. Szombat délután értünk jön. Hogy közelebb legyen hozzánk, munkahelyet vált. Néhány háznyira tőlünk tölti napjait. Néha napközben átjön megnézni. Hamar átér, ha baj van. Ha rühösek, tetvesek lettünk. Ha mentő jött értünk. Ha nem bölcsődében, napköziben, akkor kórházban telik életünk első három éve. Az óvoda igazi megváltás. Délutánonként hazamegyünk. Naponta látjuk anyánkat. Lassan belakjuk a nekünk szánt kilenc négyzetméternyi gyerekszobát. Ismerkedünk az otthonunkkal. Anyánkkal.

Anyámról kevés fotó marad. Fiatal korából alig egy tucat. Nagy társasággal kirándulni jár. Apám nincs a képeken. Ismeretlen férfi ölében ül, karját nyakára fonja. Fülében nagy karika fülbevaló. A képek többségén magas sarkú cipőt visel. Talán ez az egyetlen, ami élete végéig megmarad. Lapos talpú cipőben sose látom. A képeken a haja hosszú. Születésünk után vágja le, évről évre rövidebbre. Terhességei alatt még kézimunkázik. Falvédőt varr, csipkét horgol. Igazodik apámhoz s a falusias rendhez. Nippeket ugyan nem, de kristálypoharat, vázát tesz a vitrinbe. Befőz, a házat rendben tartja. Tanul velünk, akár hajnalosan is. Hogy mekkora könyvtárral érkezik, nem tudom. Mire felcseperedem, könyvekkel pakolja tele a házat. A csipkéket a fiókba gyömöszöli, a kristálypoharak helyén is könyvek. Gerincüket olvasgatva tanulunk meg olvasni. Szerző, cím. Behunyt szemmel is tudjuk, melyik polcon melyik könyv. Apám a könyvektől ideges lesz. A ház rendetlen. Könyv mindenütt. Ebéd ugyan van, mindennap két fogás. Minden pénteken fuszulykaleves palacsintával. A másodikban nincs hús. Így böjtölünk. A főzés az egyetlen, amit anyám évtizedeken át lelkiismeretesen teljesít. A többit lassan elengedi. Vitrint, patyolatot, tiszta házat. Ránk bízza. Apám precíz ember, rendszerető. Anyám egyre inkább a káoszban találja meg a rendet. Kibékíthetetlen ellentét, ami csak a halála után billen helyre. Mire a temetésére hazaérünk, apám már kipakolja anyám fiókját. Rendet tett, mutatja büszkén. Végre. A ruháival mi legyen, kérdi. Nehezen győzöm meg, várjon két hetet, míg újra hazamegyek. Azóta minden patyolat. A cipőt a házba érve lehúzzuk. Apám csak egyszer említi. Anyám egy életen át mondja. Hogy aztán elsőként ő szaladjon végig cipősen a nagyszobán. Szekrényei üresek, a könyvek a házban fogyatkoznak. A sarokban szentélyként őrzött kispolc még megvan. Rajta a könyveink. Anyám mindegyiket elolvassa. Apám anélkül is büszke. Hogy anyám nem mindent ért belőlük s nem mindennel ért egyet, amit leírtam, a naplójából tudom. Hogy igazságtalan vagyok. Hogy jobb elfelejteni. Hogy fáj ez, annyi év távlatából. Mondani soha nem mondja. Igaz, utolsó írásaim már nem küldöm el neki.

Anyám nyoma azért mindenütt ott. Hiánya rám szakad, ha hazamegyek. A hűtőajtón unokák rajza. A falakon berámázott képkollázsok, minden unokáról egy. Rólunk csak igen későn kezd képeket kiaggatni. Pedig szereti beborítani a falat, festményből is több van a nagyszoba falán. Egy munkásemberrel képeslapról lemásoltatja Munkácsy Siralomházát. Az ággyal szemközti falra akasztja. Tv híján ezt bámuljuk napestig. Nem igazán értjük. Barna szomorúság árad. Hogy miért, nem tudjuk. Anyánk nem magyaráz. Azt sem mondja soha, ez Munkácsy. Ahogy az ágy fölé akasztott festményről sem beszél. Sűrű, mélyzöld tónusú kép, középen dús lombú fa. Alatta magas, izmos férfi, kezében gereblye. Mellette menekülő rózsaszín ruhás nő. A hölgy mozgásban, szoknyája a földet sepri. Hallom a finom selyem suhanását. Mellettük gonosz, barna ruhás boszorka guggol. Jobb keze felemelve. Fején fejkendő, a fejét félrefordítja, arca takarásban. Páni félelem, ha a képbe mélyedek. Hogy ki a festő, sokáig nem tudom. A címét sem. Menekülés a vihar elől, mondja a bátyám, amikor rákérdek. Székely Bertalan. Csalódott vagyok. Gyerekként semmi vihart nem érzékeltem. Vagy legalábbis külsőt nem. A két festmény mellett a két Gy. Szabó-metszet üde színfolt. Száraz, kopár erdő. Különösebben nem is érdekel. Nagyanyámék fölött az élénkzöld, dús erdő izgalmasabb. Ahogy a nagy kosár lila orgona sem a barna háttérrel. Ugyanolyan lóg a falon a nagyszülőknél. Hogy az orgonának milyen illata van, azt jóval később tapasztalom. Nálunk csak a falon nyílnak orgonák. Apám kertjében kardvirág és futórózsa. Rendre kihordjuk anyám sírjára.

Van egy visszatérő álmom. Szabálytalan időközönként meglátogat. Éjszaka van, mélysötét. Egy kertre látok. Középen sima tükrű zöldfekete tó. Benne milliónyi csillag. Mélyzöld, bársonyos feketébe hajló, sűrű szövésű fák, burjánzó növények. Csend van. Olyan csend, mint a sírban. Határtalan, felszabadító nyugalom száll rám. A kertben senki. Minden mozdulatlan. Félhomály. A felhők mögül épp kibukkan a Hold. Egy ház ablakában állok. A kertre nézek. Hallgatok.

Megjelent október 28-án a szifonline 2026/44-es lapszámában. A szerző életrajza és további publikációi fent, a nevére kattintva érhetők el.