Részlet a Vázlatok a sötétséghez című regényből

Az Isten-fennsík még jócskán ködködmönbe burkolózott, amikor Szaliszter Natália már a Kaplanyos mezőn tekert a kerékpárján. November 2-ika volt, a születésnapom. Mint minden évben, akkor is korán keltem aznap, és az emeleti tornácról kémleltem a nap első sugarait. Ezért is láthattam meg a távolban Szaliszter Natáliát, aki férfi Pegas kerékpárján kergette a még szét nem foszlott párafoltokat.

November 2-ika volt, a születésnapom.

*

Aznap tervezek fürjpecsenyét készíteni kapros tökfőzelékkel. Theodor, a rabszolgám már előző este előkészítette a hozzávalókat a kedvenc születésnapi fogásomhoz. Azok most tálakban állnak a konyhában. Két megkopasztott fürj vár arra, hogy rozmaringgal, citromfűvel ízesítve megsüssem őket a tökfőzelék mellé: egyet magamnak, egyet Theodornak – más vendéget nem várok.

Hamarosan lemegyek megfőzni a reggeli erős feketét. Az erős feketéhez a kávét napokkal azelőtt vásároltam Tompos Frucitól, a vegyesboltostól. Tompos Fruciról még szó lesz a későbbiekben, ti. ő a temetkezési vállalkozó, a régiségkereskedő és az italboltos is egyben. Ő a falu kaméleonja.

*

Szóval Szaliszter Natália a síkságon kerekezett. Meg is jegyeztem: korán kelt a kicsike.

Szaliszter Natália tényleg korán kelt aznap. Én is korán keltem.

Aznap volt a 38. születésnapom.

*

De nem Szaliszter Natália bicikliülésen ringó feszes feneke miatt kezdtem a történetemet éppen a 38. születésnapommal, hanem azért, mert egy igen fontos dolog történt aznap, mégpedig az, hogy megérkezett hajlékomba Igor feje. Igen tekintélyes fej volt ez a maga nemében, amennyiben a méretéről beszélünk, továbbá már-már költőien megrendítő, ha az esztétikai szempontokat vesszük figyelembe. Igor, a legendás orosz óriás ugyanis torzszülöttként volt számontartva a maga idejében, mint minden olyan lény ezen a törpékre szabott világon, aki vette magának a bátorságot, hogy eltérjen az átlagostól.

*

Vegyük szemügyre röviden Igor életútját és testalkatát.

Igor, a behemót – amint gyakorta emlegetik –, Szibériában született mintegy százötven évvel ezelőtt. Édesanyja az átlagosnál kisebb testalkatú teremtés volt, aki egy, az átlagosnál sokkal nagyobb teremtést akart a világra hozni – ez mindkettejükre nézve végzetes következményekkel járt. Igor édesanyját a tanácstalan orvos gyakorlatilag leszabdalta Igorról, figyelembe vette ugyanis azt a vitathatatlan tényt, hogy a Jóisten sokkal kisebb kaput készített elő Igor számára az e világba való belépéshez, mint amekkorára magát Igort szabta. Hogy ne haljanak bele a születés csodájába mindketten, a doktor úgy döntött, legalább a termetes utódot megmenti, így anyuci cafatokban végezte.

Igor szintén nem túl termetes édesapja nem tudta feldolgozni a számára tökéletes arányokkal rendelkező felesége elvesztését, így aztán Igort – akit a párja halála miatt maga helyett okolt – sorsára hagyta.

Igor mindennek dacára folytatta az édesanyja hasában elkezdett mértékvesztett növekedést. Amíg a szülészetről átszállították az árvaházba, nyolc centit nőtt. Amíg az adatait bevezették az árvaházi jegyzőkönyvbe, további másfél milliméterrel gyarapodott. Az árvaházban aztán a vele egykorúakat évente legalább tizenöt–húsz centiméterrel előzte meg a növekedésben, míg végül ő lett minden idők leghatalmasabb behemótja a bibliai Góliátot is beleszámítva.

Nem meglepő tehát, hogy cirkuszi mutatványosként végezte.

A Moszkvai Nagycirkusz porondján álldogálva gyakran eltűnődhetett azon, hogy vajon mi lehet őbenne olyan különös, hogy az emberek kezüket a szájuk elé kapva hüledeznek, valahányszor megpillantják. Elég soká tűnődhetett ezen, hiszen elég soká mutogatták ott szokatlan méretei miatt, csak úgy, kuriózumként az úri közönségnek.

*

Mindezt abból a leírásból tudom amelyet a hatalmas formalinos borkánhoz mellékeltek, amelyben halála után Igor fejét az utókor számára megőrizték.

Igor fejével együtt aznap – a 38. születésnapomon – egy rakás egyéb emberi testrész és szerv is megérkezett a házamhoz egy rakás másik formalinos borkánban. Az egyetem munkatársai szállították ki ezt a nem mindennapi rakományt hozzám a városból. A teherautójuk raktere hatalmas teleszkópokkal illeszkedett a futóműhöz – ezek gondoskodtak arról, hogy a borkánok gond nélkül átvészeljék a több órás utat a várostól a falunkig vezető göröngyös földúton.

Hogy Igor feje hogyan került a távoli Oroszországból ide, a mi orvosi egyetemünkre, azt azóta sem tudtam meg, és őszintén szólva kisebb gondom is nagyobb ennél. Az egyetem munkatársai azonban valamiért úgy határoztak, hogy az általam illusztrálandó anatómiai atlasz borítóján Igor fejét szeretnék viszontlátni. Amikor először szemügyre vettem a rettenetes fejet (amely legalább tizennyolc kilót nyomott), el is tűnődtem rajta, hogy vajon az emberi test csodáját feltáró atlasz címlapjára miért éppen egy torzszülött óriás fejét szánják. De végtére is ez nem az én dolgom, én csak egy festő vagyok, akit jól megfizetnek a munkáért – gondoltam. Erre a fizetségre pedig nagy szükségem volt, hiszen amióta a feleségem, Lotta Júlia elhagyott, alaposan megcsappant a munkakedvem, a tartalékaimat pedig már kezdtem felélni.

*

Mégis: ha jobban belegondolok, valahol mindannyian torzszülöttek vagyunk, akkor is, ha a legtöbben testi jelét nem mutatjuk ennek. Így aztán Igor feje egy anatómia atlasz borítóján: telitalálat.

Illetve az lett volna, ám a tervezett atlasz végül sosem készült el. Hamarosan azt is elmondom, miért.

*

Amíg az egyetem munkatársai és a rabszolgám, Theodor behordták a műterembe a formalinos borkánokat, én ideiglenesen az udvar közepén, a százéves körtefa árnyékában állítottam fel a festőállványomat, és elmélyülten, kimért mozdulatokkal éppen koromfeketére festettem egy hatalmas vásznat. Emlékszem, bosszankodtam is magamban, amiért éppen a születésnapomon érkezett meg a szállítmány, de hogy az időt elüssem – és segítenem se kelljen a borkánokkal –, úgy tettem, mintha halaszthatatlan dolgom lenne.

Pedig csak azt csináltam, amit az utóbbi időben mindig: egy újabb elfuserált vázlatot készítettem a Sötétséghez.

A félreértések elkerülése végett: nem egyszerűen egy fekete vásznat akartam létrehozni, hanem az igazi sötétséget akartam megfesteni. Egy olyan képet, amelynek mélysége van, és valósággal beszippantja a szemlélőjét, aki a vásznat nézve egy idő után úgy érzi, egy koromsötét kamrában áll, amelybe egyetlen fénysugár sem hatolhat be.

Ilyet csak az tapasztalhat, aki egy barlang mélyén eloltja a lámpáját, egy percig mozdulatlanul áll, és rácsodálkozik a csak a vakok számára ismerős, tökéletes sötétségre, és a felfoghatatlan, valóban zajmentes csendre. Ilyen sötétséget az ember csak a születése előtt érzékel, és majd a halála után fog újra megtapasztalni, és bár itt, a földi életben minderre nem emlékezhet, mégis ismerős neki valahonnan. Az ilyen sötétségnek súlya van, ráragad az ember bőrére, aki a barlangból, a föld gyomrából előjőve, még percekig érzi a testén, mint egy túlvilági szkafandert, mielőtt a napfény lassan lemorzsolja róla, és visszaadja az élőt az életnek.

*

A festő lefesthet egy fát, embereket, lefestheti a föld és a vizek állatait, hiszen Isten a teremtés képességének illúziójával is megajándékozott minket – de lefesteni az igazi sötétséget: ez volt számomra akkor az egyetlen kihívás.

Ám folyamatosan kudarcot vallottam. A próbálkozásaim eredménye – akármilyen festékkeverékkel kísérleteztem is – rendre egy-egy újabb egyszerű fekete vászon volt, ezek a fekete vásznak pedig csak gyűltek a műtermem sarkában, majd ha már elég sok összegyűlt belőlük, Theodor a kérésemre fehérre mázolta őket, hogy újra használhatók legyenek.

*

Amíg festek, Kelta Seneca haragosan morog mögöttem a fa tövében, az egyetem munkatársai ugyanis félnek hatalmas fekete kutyámtól, így kénytelen vagyok láncra kötni szegényt. A lánc és a nyakörv a százéves körtefához van erősítve, de csak végső megoldásként: igyekszem a lehető legritkábban használni. Amikor mégis rákényszerülök, Kelta Seneca megharagszik rám, és sokszor egy hét is eltelik, mire nagy nehezen kiengesztelem.

Most is haragos pillantásokat vet rám a hátam mögött, és közben kitartóan, bosszúsan morog. Tudom, hogy így van, bár hallani nem hallom, én ugyanis akkor már süket vagyok, mint az ágyú.

*

Kelta Seneca valójában egy fekete farkas, bár ezt nem reklámozom. Évekkel korábban kaptam Bonifác Alfonz főerdésztől, aki egyben hivatásos ellenálló is. Azért is lakik az erdőben, mert nem tetszik neki a világ alakulása. Nekem sem tetszik, de én gyáva vagyok ahhoz, hogy ellenálló legyek, és ahhoz főleg, hogy a Ruszuly-kertek mögött, az Isten-fennsík lábánál elterülő lidérces erdőségben, a Sötét Ágon lakjak.

Bonifác Alfonz korán kelő típus, és mivel tudja, hogy én is az vagyok, előfordul, hogy hajnalok hajnalán kopog be hozzám, amikor ő már túl is van az aznapi első ellenőrző körútján. Évekkel ezelőtt is hajnalban kopogtatott az ajtómon, és a sapkájába rejtett szőrcsomót mutogatta.

– Nézzed csak meg milyen fekete farkaspulyát leltem az erdőben! Ha kell, odaadom neked – mondta.

Az elhagyott farkaskölyköt kecskevérrel vegyített bivalytejen neveltem fel, azóta ő a birtokom fő protektora.

Kelta Senecának hívják, és most éppen haragszik rám.

*

Amikor az egyetem munkatársai végre elmennek, kisétálok a ház elé az utcára, és hosszasan elnézem, ahogy ingó, dülöngélő teleszkópos autójukkal lassan eldöcögnek a város felé. Az utcaajtó előtt a földön egy papírból hajtogatott virág hever. Szaliszter Natália készíti ezeket a virágokat, ő azt állítja, az ilyesmit origaminak hívják.

Errefelé azonban senki nem ismeri ezt a szót: origami – alighanem csak kitalálta.

Felveszem és széthajtogatom a virágot. Éppen ahogy számítok rá: a négyszögletű papírlap közepén egyetlen szó van: „Békét!”. Szaliszter Natália ilyen papírrózsákat hagy mostanában minden ház kapuja előtt, így tiltakozik nevelőapja, a Comandante egyre véresebb hadgyakorlatai ellen, amelyek már odáig fajultak, hogy a falu közepén, a patak mentén demarkációs vonalat jelöltek ki a két gyakorlatozó csapat, a Kékek és a Vörösek között. Ezen a vonalon civilek is csak engedéllyel léphetnek át, valóságos határellenőrzés zajlik a falu három hídjánál.

Szaliszter Natália tehát a házam előtt is elhaladt férfi Pegas kerékpárján, mielőtt az emeleti tornácról kora reggel megpillantottam volna a síkságon kerekezni. Az utcaajtó kovácsoltvas kopogtatójába odatűzött egy igazi virágot is: azt a kései kikericsfélét, ami csak ezen a környéken terem meg. Ez a gesztus azt jelenti, hogy boldog születésnapot kíván nekem.

Ez az első alkalom, gondolom, hogy Szaliszter Natália a születésnapomon felköszönt. Vajon mit akarhat?

*

Szaliszter Natália a papírvirág-hajtogatás mellett tüntetéseket is szervez a véres hadgyakorlatok ellen. De mivel mindenki fél a Comandantétól, a tüntetésekre Natálián kívül rendszerint csak Hugó Boston, a falu bolondja jár el.

– Bééé-két, bééé-két! – kiáltozza ilyenkor Szaliszter Natália.

– Szaros lett a bugyogóóóm! – harsogja Hugó Boston, és vihog hozzá, hiszen félkegyelmű szegény.

A Comandante azonban nem tágít, sem papírvirágok, sem a kétszemélyes tüntetések nem hatják meg. Egyesek azt pusmogják, ez az egész már olyan, mintha igazi háború lenne: rendszeresen meghalnak kékek és vörösek is a hadgyakorlatok során. A demarkációs vonalról nem is beszélve. Az aztán igazán megkeseríti a falusiak életét.

*

A Comandante akkor vette magához Szaliszter Natáliát, amikor az apja – a Comandante gyermekkori barátja, későbbi riválisa –, Szaliszter Géza gyanús körülmények között meghalt. Natália akkor csak kétéves volt. A Comandante saját gyermekeként bánt vele, a legjobb nevelést biztosította neki: magántanítók sora járt a házukba, hogy a lányt a legkülönfélébb dolgokra okítsák, majd, amikor Natália betöltötte a 14. életévét, a Comandante a saját katonai iskolájába íratta be, ami itt van nálunk a faluban.

Natália volt a legjobb kadét az évfolyamán, megtanult bánni a fegyverekkel, háromszáz lépésről egy feldobott borsószemet is képes volt eltalálni, elsajátította a közelharc fortélyait, majd, amikor 18 éves lett, és befejezte a kadétiskolát, elégette az egyenruháját, és a Comandante legnagyobb bánatára kijelentette, hogy ő pacifista lesz.

A Comandante átkozott hadgyakorlatai akkor már javában folytak a faluban. Előbb csak a kadétiskola gyakorlópályáin, majd szép lassan műveleti terület lett az egész környék. A katonák lövészárkokat ástak, palánkokat emeltek, géppuskafészkeket telepítettek mindenüvé, majd a patak mentén kijelölték a demarkációs vonalat a két gyakorlatozó csapat között, a helyiek pedig egy állóháború kellős közepén találták magukat, aminek a jelek szerint egyhamar nem lesz vége.

Szaliszter Natália a 18. születésnapja után megszakította a kapcsolatot a nevelőapjával, akkor találta ki magának ezt az úgynevezett origamit, és akkortól szervezi a tüntetéseit is. Azóta eltelt egy év, de a pacifista megmozdulásoknak semmi eredménye sincs, sőt a hadgyakorlatok egyre véresebbek.

Egyesek azt rebesgetik, hogy a kadétiskola kaszárnyájának egyik szárnyát hűtőházzá alakították át, a Comandante ott tárolja a gyakorlatok során elesett katonák tetemeit – megannyi lidérces jégszobrot, amelyekből már elszállt a lélek, de a test megtört anyaga itt maradt az emberi kegyetlenség mementójaként.

*

Theodor, aki határozott tilalmam ellenére időnként női ruhába öltözve beoson a kaszárnyába, hogy a kiéhezett kadétokkal orgiázzon, egyszer járt abban a hűtőházban. Azt mondja, olyan a lefagyasztott katonáknak az arca, mintha ugyanazt a rémálmot látnák, de akárhogy is szeretnének, többé már nem ébredhetnek fel belőle.

Azóta is igyekszem lefizetni a Comandante embereit, hogy egyszer engem is beengedjenek oda, és lerajzolhassam a rémült arcokat, de mindeddig nem jártam sikerrel. A Comandante emberei rettegnek a Comandantétól. Tulajdonképpen mindenki retteg tőle – ezért is tarthat még mindig ez a hadgyakorlatnak nevezett lidércnyomás.

*

Most jut eszembe: aznap éjjel, a születésnapom éjjelén olyan különös álmom volt, hogy másnap jobbnak láttam felkeresni Dujka Gabriellát, az álomfejtőt. Dujkáék háza közvetlenül a falut átszelő patak partján áll (amely különben egybeesik a Comandante demarkációs vonalával), olyan közel a mederhez, hogy minden évben elönti őket a tavaszi áradás, mégsem hajlandók elköltözni onnan, hitük szerint ugyanis az ember csak a víz közvetlen közelében lehet boldog.

Hogy boldogok-e, nem tudom, de közel vannak a vízhez, annyi szent.

A férj, Dujka Aáron hatalmas lekonyuló bajuszt visel, olyan, akár a hátsó lábától fellógatott bika szarva. Cserzett bőrén 45 év nyomait viseli, homlokán pedig egy sebhelyet, egy egykori vágás nyomát, amely megmagyarázhatatlan módon időnként halvány, kékes fénnyel derengeni kezd.

Egyszer ajánlatot tettem neki, hogy lefestem akár ingyen is, de csak a fejét ingatta, mert véleménye szerint nem szabad lemásolni Isten munkáját.

Érdekes elmélet, erre azelőtt nem is gondoltam.

*

Szóval azt álmodtam, hogy a Comandante a műtermemben áll, rémes katonákat fest, azok a pálcikakatonák aztán életre kelnek, és menten egymásnak esnek, a Comandante meg csak hahotázik, és fest tovább, amíg a teremtményei könyörtelenül elpusztítják egymást és a világot.

Dujka Gabriella végighallgatta az álmomat, és csak annyit mondott: vannak múltba révedő és jövőt látó álmok is – ez az enyém, véleménye szerint, a második kategóriába tartozik.

Csak akkor tűnt fel, milyen szép ez az asszony, amikor az utolsó szavak kiejtése közben megérintette a homlokomat, és hirtelen megéreztem, mennyire hideg a keze. Dujka Aáronnak nem lehet könnyű élete egy ilyen jeges démonnal, gondoltam először, aztán meg azt gondoltam, hogy jó lenne fagyott rózsákkal végigsimogatni ennek a kék szemű, fekete hajú, cigány létére meglepően fehér bőrű teremtésnek a meztelen testét, mert szinte átvilágított a ruháján tökéletes alakja.

Akkor még nem tudtam, hogy a cigány asszonyka álomfejtő és gondolatolvasó is egyben, csak később szembesültem a képességeivel, amikor egy jó hétre rá meglátogatott.

*

Aznap éjjel különben, amikor Dujka Gabriella nálam járt – akkor már túl voltam az életveszélyen –, egy még furcsább álmom volt, de elöljáróban el kell mondanom, hogy én soha nem festettem önarcképet. Dujka Aáron elméletét ezen az egy téren öntudatlanul magam is helyesnek véltem. Hogyan múlhatnám felül a teremtés munkáját? Hiszen végső soron ez a cél, de eleve kudarcra van ítélve, különösen ha rólam, a saját képmásomról van szó.

Abban az álomban mégis önmagamat festettem le, teljes életnagyságban, de olyan pontosan, hogy az az önarckép aztán életre kelt, lelépett a vászonról, és én váratlanul ott álltam szemben önmagammal, és haragosan méregettem azt a másikat, mert valahogy azt éreztem, jobban sikerült, mint az eredeti. Hogy is lehetne fölülmúlni a teremtés munkáját?

És akkor kést ragadtam, egy vékony pengéjű konyhakést – azt, amivel különben Theodor a tyúkok nyakát szokta vasárnap reggelenként elnyiszálni –, ledöftem azt a tökéletes másikat, vagy végső soron azt is mondhatnám: megöltem akkor magamat.

Mégis mint egy könnyű álomból, úgy ébredtem: mint tavaszi záportól az ibolya.

Dujka Gabriellát, ezt a hideg cigány démont nem is kellett felkeresnem, hiszen ott feküdt már mellettem anyaszült meztelenül, és én a félig nyitott ablakon keresztül, bár süket voltam, mint az ágyú, mégis hallani véltem, ahogy Dujka Aáron ideges topogása odakinn egyre türelmetlenebbül csikorog a kerti ösvényem kavicsain.

*

Elmeséltem tehát az álmomat Dujka Gabriellának, mire ő előbb kinevetett, majd a combjait enyhén széttárva a szemembe súgta, hogy ez volt eddig a legextrább – ezt épp így mondta: legextrább – álom, amit valaha hallott, pedig ő hallgat ilyeneket éppen eleget.

Akkor a combjára tettem a kezem, és lassan elindultam abba az irányba, ahonnan minden fakad, de ő megállította a kezemet, levette a combjáról, és azt is a szemembe súgta, hogy még nem érhetek hozzá, ma még csak nézhetem, ma csak magamat simogathatom, miközben távolról gyönyörködök a bájaiban.

– Úgyis csak magaddal vagy te elfoglalva, ahogy észrevettem – tette hozzá élesen, és én láttam, ahogy a torkából felsikkan egy gúnyos nevetés.

Így aztán kelletlenül elhúztam a kezemet, és magamat kezdtem el simogatni finom, nőies mozdulatokkal – amiket még a feleségemtől, Lotta Júliától lestem el –, miközben sóváran néztük egymást Dujka Gabriellával, ezzel a fagyos cigány démonnal, amíg lassan meg nem virradt.

De máris előre szaladtam. Ezelőtt még igen fontos dolgok történtek.

*

Előtte még az történt példának okáért, hogy megittam a tüzet.

A születésnapom másnapján, Dujkáéktól hazatérve meglepő alkotói idegesség vett erőt rajtam. A művészek talán megértik, olyan érzés ez, mint amit Isten érezhetett a teremtés hatodik napjának végén: ennyi volt, nincs tovább.

Kimentem a műtermembe, és remegő kezekkel szortírozni kezdtem a festékes tégelyeket, miközben végig olyan érzésem volt, hogy valami hiányzik. Ekkor a Peruból hozott indián festékem valami megmagyarázhatatlan okból lángra kapott, én pedig az első meglepetés indulatában – magam sem tudom, miért – felhajtottam a lángoló vörös folyadékot.

*

Akkor kezdődött minden.

Arra még emlékszem, hogy Theodor az éjszaka közepén valami nehéz, ködös álomból ver fel rémülten, és kirángat a nappaliba, ahova előzőleg áthoztam Igor fejét, hogy az asztalra téve tanulmányozhassam. Theodor azért volt megrémülve, mert Igor egyik szeme az éj leple alatt kinyílt, és baljós tekintettel kezdte el szemlélni a szobát.

Amikor a rabszolgám az éjszaka közepén ki akart slisszolni az udvarra pisálni – habár tudja, hogy ezt megtiltottam neki –, ez a fenyegető tekintet már halvány derengéssel töltötte meg a szobát, Theodor pedig úgy érezte, hogy apja, nagyapja, szépapja és az egykori apák mind kórusban kiabálnak felé valami számunkra felfoghatatlan helyről.

Arra is emlékszem még, ahogy felnyitom a hatalmas formalinos edényt, és egy vastag gumikesztyűvel a kezemen belenyúlok a folyadékba, hogy óvatosan lefogjam a behemót szemét. Meg arra is, hogy abban a pillanatban, hogy ez sikerül, eltűnik a szokatlan derengés, és Theodor némiképp megnyugodva közli, hogy férfi felmenői szerencsére már nem zaklatják őt a túlvilágról.

De arra már nem emlékszem, hogy ezek után hogyan kerültem ismét az ágyba, és arra sem, hogy mennyi ideig aludtam, mert abban a pillanatban, hogy újra lezártam a formalinos edényt, végképp elöntött a láz, és onnantól kezdve jó néhány napig nehezen tudtam megkülönböztetni a valóságot és a lidérces álmokat, amelyek átvonultak az agyamon gyötrődéseim során.

Theodor szerint pontosan egy hét telt el így, aztán váratlanul magamhoz tértem a látomásaimból, mintha mi sem történt volna. Ekkor örömmel tapasztaltam, hogy meglepő munkakedv és művészi magabiztosság vette át a kezdeti idegesség és bizonytalanság helyét.

Theodor azt is elmondta még, hogy Szaliszter Natália időközben többször is fel akart keresni, de nem voltam abban az állapotban, hogy fogadhattam volna.

Megjelent október 14-én a szifonline 2026/42-es lapszámában. A szerző életrajza és további publikációi fent, a nevére kattintva érhetők el.