Teljesen ártalmatlan, amatőr előadás volt egy színházi fesztiválon, ott látott meg. Utána meghívott egy italra, a szemközti kávéházba. Fogalmam sem volt, mit látott bennem. Olyan zavarban voltam, hogy összeszorult a torkom, és egész este csak krákogtam.

Délután ötkor beülök a Pipacsba. Két órát engedek meg magamnak. Mindig. Általában sétálok előtte a körúton, megnézem a kirakatokat, a kirakatokban magamat, aztán becsüccsenek a kávéházba, a színházzal szemben. Ez a Pipacs. Keresek egy utcára néző asztalt, mindig találok, aztán leülök, hogy kezdjem.

Kínosan feszengek. Zavar, hogy az egyedüllétem miatt miket gondolhatnak rólam. Mégsem tudom megállni, hogy ne jöjjek be. Egy kávét szoktam kérni, mert valamit rendelni kell. A pincér kihozza, de soha nem kérdez tőlem semmit. Alapvetően senkit sem érdekel a jelenlétem, és nem tudom, ez jó-e vagy sem. Hogy szeretem-e ezt, vagy szenvedek tőle. Nagy kérdés. Évek óta foglalkoztat.

Nézem az utcát, a művészbejáró velem szemben. Negyed hat körül már szállingóznak rajta befelé az emberek. Először a műszak, az ügyelő, a súgó, aztán a színészek. Mindet ismerem. Én mindent tudok róluk, ők azt sem sejtik, hogy létezem. Nem szimpatikus nekem ez az éjszakai világ. Azzal hiteget, hogy ott van az élet. Este hétkor kezdeni valamit? Én addigra már rendszerint olyan fáradt vagyok, hogy csak arra vágyom, hogy otthon legyek csendben, békében. Legalábbis ezt képzeltem magamról, míg egyszer fel nem tűntem egy rendezőnek.

Teljesen ártalmatlan, amatőr előadás volt egy színházi fesztiválon, ott látott meg. Utána meghívott egy italra, a szemközti kávéházba. Fogalmam sem volt, mit látott bennem. Olyan zavarban voltam, hogy összeszorult a torkom, és egész este csak krákogtam. Végül azt tanácsolta, szerződjek le egy vidéki színházhoz, oda még nem késő. Nem mentem.

Akkor veszítettem el a nyugalmamat. Azóta járkálok az utcán és ülök be ide. Olyan, mintha nem is én lennék. Idegennek érzek magam körül mindent. Mintha máshol kellene lennem, mást kellene csinálnom. Mintha el kellene kezdenem valamit, de nem tudom mit, és hogyan fogjak neki. Természetesen nem hiszem azt, hogy valaki kijön a színházból, egyenesen hozzám, és behív egy főszerepre. Őszintén szólva egyáltalán nem tetszik nekem az, ami a művészetben folyik. A színház egyre közönségesebb és undorítóbb. Riaszt, hogy közelednem kellene olyanokhoz, akik taszítanak. Megalázó, kiszolgáltatott és bizonytalan az egész. De akkor mi ez?

És miközben itt ülök, érzem, hogy az értékes idő megy, valami elmúlik anélkül, hogy elkezdődött volna. A félelem, attól, hogy kiderül, tehetséges vagyok, éppen olyan erős, mint az attól való, hogy nem vagyok tehetséges. Mindkettő végérvényesen megváltoztatná a sorsomat. Gyávaság vagy gyöngeség ez? Fogalmam sincs, ki akarja ezt bennem. És arról sem, mit akar pontosan. Egy szerepet, közösséget, karriert? Pedig mindegyikről tudom, hogy illúzió és csalódás a vége. És alighanem késő. Hatvan fölött már nagyon kevés a jó női szerep.

Valami tisztábbra vágyom. Valami igazra. Nem is tudom. Szellőre, ami végigsimítja a lelkem. Aminek odatarthatom ráncos arcom, nem fog ütni. Valamire, ami egész lényével figyel, hisz bennem, és int, hogy kezdhetem.

Süveg Szilvia Tatabányán élő író.