Mikor elhordják a sátrat, / trapéz, tevék feldobálva / a bohócos kamionra, / és hangszóróstul elmennek, / egyedül ő emlékszik a / gyerekekre és anyákra. (...) Mikor elhordják a sátrat, / trapéz, tevék feldobálva / a bohócos kamionra / és hangszóróstul elmennek, / a gyerekek és anyák rá, / egyedül rá emlékeznek.

(Molnár Attila felvétele)

Szolcsányi Ákos 1984-ben született. Költő, kritikus, az Universidad de Salamanca PhD-hallgatója. Kutatási témája García Lorca magyarországi recepciója. Kötetei: Csehország szép, útjai jók (Orpheusz, 2008), A felszínről (Kalligram, 2012). Jelenleg új kötetén dolgozik.

Nevet

Ő a senki, ő a szúnyog,

aki előbb-utóbb éber

test vérét kívánja meg. Így

ér el mindent: látszik rajta,

hogy nem számít, minden férfi

retteg tőle, tüsszentéstől

kártyavárak. A nők máshogy

értik, lefeküdnek vele,

mért ne tették volna, húsz perc

volt buszukig, így csak tízet

kellett valahogy elütni.

Mindegyik névre emlékszik,

gyakran elsorolja, hátha

végre elfelejt néhányat,

hátha egyszer bármi más lesz,

mint egy nevetségesen szép

tétel, más vagy legalább több.

Bár meg tudná unni, lenne

tovább, bár megindulhatna.

Mikor elhordják a sátrat,

trapéz, tevék feldobálva

a bohócos kamionra,

és hangszóróstul elmennek,

egyedül ő emlékszik a

gyerekekre és anyákra.

Sír

Megsajnál bárkit. Nevetnek

is rajta, míg krumplihéjat,

pókot, felnövőket sirat.

Mintha lenne mért, gyűlölik

és irigylik a férfiak,

dühítő nagyságnak vélve

gyöngédségét. A nők máshogy

látják, mint mesélik, önzést,

mérhetetlent célzó, annak

árnyékában érő gőgöt

rejt szomorúsága; minden

gyerek szektát kunyeráló

isten, innen, hogy kívánják,

elhiszik neki, hogy ő a

minden, amíg nem tesz semmit,

amíg teljes, oszthatatlan

fájdalmat sejtet sírása.

Ő ezt a feladhatatlan

görnyedést egyébként unja,

azt is, minden hódítása

bágyatag legyet figyelő

kéz feltételes csapása.

Mikor elhordják a sátrat,

trapéz, tevék feldobálva

a bohócos kamionra

és hangszóróstul elmennek,

a gyerekek és anyák rá,

egyedül rá emlékeznek.

Tesz

Hogy mire teszek fel mindent,

kérdezed, mert fel kell: vallja

minden súlyos mozdulatod,

mint aki sátrat cipel, nem

görnyedsz, de táncolni nem tudsz.

Aki rulettezik, kezdem,

elfogad mindent, amivel

jár, piros, fekete és zöld

harminchatig tartó, teljes

világát, a kényelmetlen

széket, ahonnan nem látni

semmit, csak az izzadt ujjak

foghatják a plasztik tétet,

érezhetik surranását

a bársonyhatású filcen,

de, folytatom, a valódi

tét a beleegyezésé,

rögtön jövök, ezt hazudni

bármi másnak, egy helyért egy

asztal mellett, ahová majd

elhallatszik egy szám, egy szín,

tiszta, végleges eredmény,

ennél, zárom, élőbb, hosszabb

hazugságot mondjon, aki

engem vinne, ha szűzkurva,

hát szűzkurva, pénzzel épp jól,

idővel, mint te – ki tudja?