már ne én akarjam, / és mindenáron megoldani, / hogy mi is az a látás, és előre / rettegés. hogy az nem ugyanaz. / hogy akkor inkább a fák meg a félreértés, / bármit gondoljak, sodorjanak

Szűcs András 1992-ben született Csornán. Jelenleg Budapesten él, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanul festészetet. Verseket 2013 óta írok. A Séták című versblog alapítója.

Addig is

1.

kell, hogy legyen a látásnak középpontja,

amire gondolkodás nélkül,

ha kérdezik, bármikor odamondja, hogy ez itt.

vagy az ott.

nekem például az ég. egyedül

ezt érzem helyénvalónak.

mindamellett pontosan tudom,

hogy ilyenkor valójában

valami láthatatlan,

nagy büdös semmiről beszélek,

amibe ráadásul minden belefér, és ami

ilyenformán egyetlen pontba,

pláne középpontba,

semmiképpen nem sűríthető.

2.

és kell, hogy legyen a félelemnek is.

azaz a teljes vakság felé tartó hiánynak, fejben,

a mégsem csak képzeletbeli mozgásnak,

ami sosem volt mozgás,

vagy éppen csak mindig valaki másnak,

de mindegy: értelmetlen félreérteni,

végülis csak gesztus, kölcsönös tisztelet,

hazudni persze, hogy legközelebb, majd

az biztosan segít, ha félreállok.

3.

aztán kell, hogy legyen, kell, hogy legyen.

természetesen, a helyén kezelve.

meg idejében. mondjuk legyen a tavalyi

augusztus, a szigligeti úton,

jó sok gyaloglással, meg porviharral,

fél négytől ötig, megállás nélkül,

hogy kavicsrugdosva, már ne én akarjam,

és mindenáron megoldani,

hogy mi is az a látás, és előre

rettegés. hogy az nem ugyanaz.

hogy akkor inkább a fák meg a félreértés,

bármit gondoljak, sodorjanak.