Most is, mint amikor először késtél, / a hűség vályogfalai mögött törökülésben reszketek. / Sokadik tél ez, fázom. S hogy meg ne szokjam, / szélesre tárok ajtót, ablakot, és várom, hogy / a huzat újra megtanítson.

Szilágyi Kinga Magdolna 1985-ben született Nagyváradon. Tanulmányait Magyarországon végezte. Jelenleg szociális munkásként dolgozik. Versei jelentek meg az Irodalmi Jelen, ÚjNautilus, Határvidék irodalmi portálokon.

Lepattanó héjdarabok

A csenden áthasadt az éj, mire mellém értél.

Elevenre verték a hullámok a part testét,

és elsodródtak a kulcsok. A sűrű homály

ellenére láttam a mólót, biztonságosnak tűnt,

mégis féltem tőle. A bőrödről lepattanó héjdarabok

felsértették a bizalom szövetét, térdre rogyott

bennem a bátorság. Láttam a nedves homokon

bomló álomtetemeket. Kagylók, csigák helyett

gyűjtöttem őket, amíg te lázasan feküdtél valaki

más ágyában, mert gyógyulnod kellett sérüléseimből.

A vérkörökben gyűrűző kétely téged is legyengített.

Vártam, hogy erőre kapj, hátha felsegítesz majd,

amikor visszatérsz, de – bocsáss meg érte –

elfáradtam, és hagytam hajótöröttnek hinni magam.

Megragadtam a páncélos táj kezét, és a szobámba

vonszoltam. Most is, mint amikor először késtél,

a hűség vályogfalai mögött törökülésben reszketek.

Sokadik tél ez, fázom. S hogy meg ne szokjam,

szélesre tárok ajtót, ablakot, és várom, hogy

a huzat újra megtanítson hinni az elveszíthetőben.