és közben lassan lépked, / majd bekopogtat ajtómon a migrén, / régi komám, röhög és hátba ver: / erőt, egészséget, bajtárs!

kabai lóránt 1977-ben született Ongán. Költő, kritikus, vizuális művész, a Műút folyóirat szerkesztője. Új könyve semmi szín címmel lát hamarosan napvilágot, a Tiszatáj Könyvek gondozásában 2016-ban.

transz

nem tudok többet mondani, mint amit mondani tudok.

az érvek kifejtettségének mértékét

vagy esetleges hiányát fel lehet róni

bármely válasszal kapcsolatban,

de talán mégis csak kevésbé azon válaszok esetében,

melyek indulatos, túlzó és ocsmány vagdalkozásokra

reagálnak higgadtan, voltaképp empátiával

— és szükségszerűen röviden.

de ezekben a vagdalkozásokban ugyanakkor

nem kevés rágalom és mocskolódás is van,

holmi szóbeszédre mint „biztos forrásra” alapozva;

de álljon meg végre a díszmenet,

most már bizony tényeket akarok hallani,

ez itt, kérem, nem a cicavízió,

de sem ünnepi szartartás — vért akarok látni!

a rosszindulat kántál köröttem szüntelen,

mint ördög fasza mindenszentekkor;

aki vádol, megelégszik a légbőlkapott lózunggal,

milyen kibaszott egy meló,

ha nem védekezem, igazolom bűnösségem,

ha mégis, annál inkább

— az ártatlanság félelme.

és közben lassan lépked,

majd bekopogtat ajtómon a migrén,

régi komám, röhög és hátba ver:

erőt, egészséget, bajtárs!

de mi a reggel?

belegondoltam, hogyan ne gondoljak bele

(nem leszek kibaszott mágnes,

amire úgyis rátalál a szar —

harsonáz ez a mindennapos föltámadás),

elutazom a nap végére,

ahol az órák darálják húsunk és csontunk

— a lélek minden és semmi más.

nem okolok tengert, sem szelet —

alkonyati kételyek vetnek csak

árnyékot a friss hóba.

talán egy igazán bölcs szem

még a holnapot is ki tudja olvasni

a csillagok állásából,

de akkor mi értelme az egésznek?

jobb, ha az ember nem tudja előre,

mi lesz, az órák meg vigyázzanak csak magukra.

és mert eddig minden reggel felkelt a nap,

semmi bizonyosságunk nincs arra,

hogy holnap is fel fog.