Szerette volna, / ha minden körülmények közt, még a semmiben / megbocsátom neki előre, hogy életét / a várakozás közben vesztette el. / Mert nem nézett többé farkasszemet / az igazi fekete lyukkal, pupillájával. / Onnantól már mindig csak engem nézett.

Fenyvesi Orsolya 1986-ban született. Költő, Versum-díjas műfordító. Első kötete 2013-ban jelent meg Tükrök állatai címmel, új kötetét a Kalligram kiadó adta közre, Ostrom címmel, 2015-ben.

(Bach Máté felvétele)

Az anyám

Ha tükröt látott, lekapcsolta a villanyt.

Félt, hogy nem jut rám idő.

De írt egyszer az ő anyja

gyerekkori portréja otthonáról:

szobája égve hagyott éjjeli lámpa.

Ott sosem sajnálta az időt az alvásra.

Az anyám legjobban egyedül szeretett

lenni, és nem velem. Szívesebben volt ébren.

A hiányban tudott jobban szeretni,

nem a jelenben. Most szeret a legjobban,

hogy még nem is létezem.

Érezhetitek, amit én nem.

Érezzétek, hogy szeret!

Mert az anyám szeretete, hiszen önző volt,

nagylelkűnek mutatta a természetet.

Az én életemért érzett hálám

azóta is Istent keres. Pedig anyám

mindig mondta, hogy egy hirtelen eső

akár halálos is lehet.

Az anyám félt a félelemtől,

nyűgös volt, és álmodozó,

a folyók partjáról nem hozta

magával a vizet. De megírta helyettem

ezt a verset. Ugyanígy egész életében azt várta,

hogy az egyik macskája majd megszólal.

Vagy hogy bebizonyosodik,

a Földön kívül nem létezik élet

az univerzumban, csak benne.

Ezt a verset az anyám írta,

és miután megfogantam,

a fekete lyukat, amit még előttem

megidézett, a hátán hordta.

Mert tudta jól, még meg sem születtem,

már ítélkezni fogok felette. Szerette volna,

ha minden körülmények közt, még a semmiben

megbocsátom neki előre, hogy életét

a várakozás közben vesztette el.

Mert nem nézett többé farkasszemet

az igazi fekete lyukkal, pupillájával.

Onnantól már mindig csak engem nézett.