Az anyag bosszúja a valódi erő, amely elfertőzi a pásztorjáték díszleteit. Ott vagyunk a ligetben, szügyig a Sztüxben, és bárcsak bakkecskével párosodnánk, önmagunk állati másával, milyen otthonos lenne mindez az aszphodéloszok között. Ehelyett az anyagot basszuk, végtelenül vissza és előre, amíg az anyag a semmi határára ér, majd visszanéz, de csak azért, hogy csúfolódjon rajtunk. Ez a grimasz, ez a Nagy Pán.

Nemes Z. Márió 1982-ben született Ajkán. Költő, kritikus esztéta. Legutóbbi kötetei: A hercegprímás elsírja magát (Versek, Libri, 2014), A preparáció jegyében (Esszék, tanulmányok, kritikák, JAK, 2014). Honlapja: https://marionettt.wordpress.com/

Machen-tanulmányok

Arthur Machen szerint az okkult erőművek nem szűntek meg energiát termelni, csak az erdők benőtték a létesítmények szikár geometriáját, így nehezebb rátalálni az auranyomokra, amiket a hazatérő pogányok hagynak maguk után. Ugyanakkor nem egyszerűen kifáradásról és/vagy rejtekezésről van szó, hanem mimikriről, amikor profánként próbál túlélni valami, ami lényegében tagadja azt, amibe beburkolózik. Az erdő nem erdő tehát, hanem az erdő ellentéte, a libidó pedig csak egy üres tér, amiben az éjszaka közlekedik.

Machen természetesen problematizálja a pogányság kérdését is, hiszen vannak egyrészt a naiv állatok, akik kétely nélkül hatolnak bele a napánuszba, hogy kéjes tűzhalált haljanak, miközben kiűzik magukat a kultúrából. Hasis-füstkürtő ér át a világon, Haiti és az abipónok között, kiáltás ér át, a Loire-torkolat egy szigetétől a tlingit indiánokig az átmenet után, az epifániák után. Másrészt vannak a mimikrit elsajátító pogányok, akik elutasítják teátrális külsőségeket, illetve a Nagy Kihalás ünnepi gesztusait, ehelyett az együtt- és továbbélést választják, annak minden szégyenével és lopott szépségével egyetemben.

Dél van az Én fölött vagy nyár, gyümölcsök rendje, máknak csendje minden domb fölött. Hívás, Echo hív, nem hang ez, nem válaszhang, nincs szerencséd, nem hív senki. A mimikri gyakorlói megkörnyékezik az Ént, amnéziás mézekkel kecsegtetik, az ilyen álmokban nem talál semmi magához hasonlót az Én, ez lenne a csábítás lényege. Nem hív senki, illetve az Én alatti geológia hív, ami nem történelem, inkább a történelem felejtése, a Nagy Pán ígérete.

Az igen: elhálás. Ez az összeesküvés központi motívuma. Te, Föld, Felhők, Tenger, vállad körül, nemzésért kiáltva, markodban áhítva, hogy a világ testéből darabokat téphessen neked, formálva őket és beléjük feledkezve mélyen, minden ínségéből és szégyenéből a magánynak. De Machen tudja, hogy a Nagy Pánban nem az a legtragikusabb, hogy halott, hanem hogy nagyon is él, és valójában nem is pán, hanem valami egészen más. Olyan szépség, ami az idegenség kezdete, illetve a szép valódi arca, ami nem hang, nem válaszhang, hiszen nem hívta senki.

Majd: fa sóhaja a szemhéj fölébe, majd turbékolás, majd: aszphodéloszok között szemléled magad Sztüxnek vízében. Mindez fedőmotívumok jellánca. Az antikvitás: mimikri. Az anyag bosszúja a valódi erő, amely elfertőzi a pásztorjáték díszleteit. Ott vagyunk a ligetben, szügyig a Sztüxben, és bárcsak bakkecskével párosodnánk, önmagunk állati másával, milyen otthonos lenne mindez az aszphodéloszok között. Ehelyett az anyagot basszuk, végtelenül vissza és előre, amíg az anyag a semmi határára ér, majd visszanéz, de csak azért, hogy csúfolódjon rajtunk. Ez a grimasz, ez a Nagy Pán.