a levegő után / kapkodó aszfalton / egy kavicsot rugdosva tovább-tovább / s megpucolt tekintettel / szemhéjaimon taposva / nincs szükségem okozottra / okozatra vagy okra / csak keresem / hálóinged kivasalt nyomát

Ilyés Zsolt 1990-ben született Csíkszeredában. Költő, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen szerzett jogi diplomat, 2015-től PhD-hallgató a Pécsi Tudományegyetemen. A Helikon, Irodalmi Szemle, Korunk folyóiratokban publikál.

pseudora*

“ ’47 priusz és primus

feloszthatatlan

és oszthatatlan

csak eggyel és önmagával

sem”

ablakkereszten

omlik le

gerincéről

a táj

puhára főtt reggel

velőfényét

arcodhoz törlik

a virrasztó

ecsetfák

s mintha nagyszobád

egy hosszan nyújtózó

sugárizom döcögve húzná ösz-

sze /törés/

egyetlen ponttá

futnak

a perspektívák

elgázolt úttesteken

ácsorgok

előszobádba’

önkívüled

üres

a bal kamrád a jobb

falát

ablakszárnyak verdesik

belülről

kivülről

kitinlencsés hangjegyek

füllednek lomhán zizegnek

egy légrántásban

kezem végighúzom

a combidegeden

gyomorból

avagy képzeletből

elmélyülő

körömnyomok

hevernek

a szőnyeged alatt

aszfaltot virágzik

az eltiport zebratetem

egy megtört sugárúton

oldószerillat tömbházak

közt

kávéfoltos függőágyadon

ülsz nedvesen

s csokonait idézed

melletted

kifordult

futószalag

végét

figyelem

hajadba süllyed

szavam

shh mondod

elfojt a sminked

homorú gömbbe zárt

fakó olajszivárvány

szemerkél

s kitakar

minket

a szürke panoptikába’

elindulok hazulról kaparó bércseppekben létre-szántan

a kapitalizmus korszakában

(* adnotatio nélküli változat)

munkacímzett nélkül

“A képek, elszakadván az élet valamennyi aspektusától, közös

áramlásban olvadnak össze, amelyből az élet valamikori egysége

többé nem állítható helyre”

(Guy Debord – La Société du spectacle)

nem voltak köztünk

szóképek csak

trópusi égelhajlítások

retinára

égett képzavargások

míg kicsavart gondolataim

szárítókötéltáncodon egyensúlyoztak

szobahőmérsékelt testemmel

nedves

agyagillatú

szeméremdomborműved

tikkasztottam

pedig mikor még

testhajnalod hasadt

olyan voltál nekem

mint a szobrász

kámformája

érkezett

a penészes nemesfény

a látóidegemre

éhezett

ionizált napfelkeltében

megpihen

szemem

egy tűhegyen és lassan folyik

a karcsúsított hidegen

a kocsonyás anyag

s marad

mint féknyom forró szaga

egy hibásan kitett

ekézet

valahogy aztán

mint gyermek a sarokba

szorítom a napot

és felkelek ma

dolgoznék is

de nincs hozzá gesztusom

megannyi szívbillentyűzártól és megengedett nyelvcsaptól

azaz csapnivaló záróráktól

kinőtt áruházaktól és kirakatozott álruházattól

távolodva

lötyögök

mint egyenes savgerincű borok

s minthogy

szakítottak már a jegyben járó csillagok

gyűrűárkaikról letérve

csak ődöngélek

a levegő után

kapkodó aszfalton

egy kavicsot rugdosva tovább-tovább

s megpucolt tekintettel

szemhéjaimon taposva

nincs szükségem okozottra

okozatra vagy okra

csak keresem

hálóinged kivasalt nyomát

hogy kiteríthessem

a sercegő villanydrótokra