Éjjel álmomban Istefanost láttam. / Ketten ültek egy mediterrán szobában / késő este, mely éjszakába hajlott. // Csak ültek a sötétben mozdulatlan, / egymás lélegzetéből merítve erőt, / szó el nem hagyta szájuk.

Borbély András 1982-ben született Gyergyóremetén. Költő, irodalomtörténész, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem oktatója, az ÚjNautilus művészeti portál főszerkesztője. Legutóbbi kötete Szél címmel látott napvilágot a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában, 2014-ben.

(Szöllősi Mátyás felvétele)

A vérrágó bagoly érkezése

Valahol bársony és rothadás között

érlelődik a szarvasbőr-éjszaka,

egerek, férgek köztársaságára

telepszik tömény káromkodás.

Ördögnek adták el ezt a kis falut,

növesszen lábkórt özvegyembereknek,

a gyermekeket máshova szállítják

micimackós iskolabuszon.

Vagy eladták a gyermekeket másnak,

kiszórták a földekre, mint a trágyát,

remélik még: meglátják Budapestet,

s kiokádja őket a város.

Az alkotmányba nem foglalták bele

a szeretet nevét, csak a nemzetet.

Valahol bársony és rothadás között

egyre mezítelenebb a fény.

Mint minden állatot

előredől hogy el ne ejtse

előrebukik majdnem

valami odacövekelte

meg nem foghatom innen

mi lenne az ami megtartja

jelképes viszony a póráz

jelképes viszony a pajta

olyan mint nekem a kórház

érdemük szerint gyógyulok

örülnek nekem ha élek

örülnek nekem ha meghalok

nem érdekes hogyha félek

saját szagában otthonos

ki nem hűlt egész a teste

megpörkölte a villamos

áram bebarnult a sebbe

nyissátok ki most a kapukat

vendégek jönnek és kocsik

tegyetek bővebben apunak

káposztát köretet husit

előrehajol hogy el ne ejtse

de előrebukik majdnem

szájába veszi a falatot

eluralkodik egy hangnem:

„mikor is jártunk mi nálatok

legutóbb talán tíz éve

akkor is vágtunk egy állatot

kifojt a hóra a vére

kár hogy nem gyakoribb állapot

humán közösségiségünk

mindenki elmegy már faluról

mi meg itt szűkösen élünk

mondd csak meg Ferikém nálatok

is túl sok a büdös cigány

Ferikém hát ezek állatok

tehetném mind kiirtanám

vegyetek még a hurkából

ott meg az ecetes hagyma

az asszony nyitott egy turkálót

de nincs belőle sok haszna”

előrehajol hogy el ne ejtse

tekintete most bánatos

nincsen rá szava hogy kifejtse

olyan szép most mint az állatok

Gyermekhús

mikor a lépcsőre kiteszik

rosszakat gondol az anyjára

mikor az odorból leszökik

megretten benne a halála

amikor este imádkozik

az apja cipőit csodálja

amikor ágyában nem alszik

be akar lépni a nyomába

mikor lent megy nyűni az anyja

kis bárány futkos a nyomába

egyszer még elteszik láb alól

levágják vágyván a husára

Ká

Ékkel írt táblák a községi éjszakában,

hajnalban madarak, hallgatag kövek,

kopp-kopp, bekékül a Ká

kőtáblák gyomrába kéretlen,

vesszen Jerikó, érjenek kurtán körbe

nyolcezer éves csigalépcsők,

kosok vére, karók, kévék és karmák,

nyolcezer éves csigalépcsők fallá,

galambvérrel apolgatott sínek,

lassú pók magánya, falrepedés, köh, köh,

rövidnadrágos menekültek vonaton Afrikából,

ne kérdezd meg, pilóta lennék vagy gyerek,

katona, önkéntes, meg-nem-született bárány,

hajnalban vonatok, gépek és kövek,

éled a fal, mint a kenyértészta,

krí csú csúő vicci csue,

láncokat csörgetnek csőrükben madarak,

és ismerem a neved,

hajnalban keltem, madarak, kőtáblák betűi, Ká,

s hogy miféle korona zárta körül fejed,

szorította agyad,

a gyermekkor krúgató vadlúdjait is látom,

az évszakok körkörös múlását,

látom a kiszikkadt földet, bocskorod kötését,

szülőföld, Homeland Security,

rabszolgák kunyerálnak a pesti kánikulában,

kosok vérét, dinnyék, ananászok, hagymák

rostját és füstjét, és látom az áldást,

de fél lábam valahogy kilógott alóla, és a fél vállam,

s azt a repedést a szikes, köves pusztaságban,

az elkerített Édenkert peremén,

ültem ott én is egyedül egy délután,

kettő és fél három között mangore-levél ragyogásban,

szalamandrák szökdeltek a napból,

és már-már megszerettem a földet,

s életemet, ezt a múlandó adományt,

krúgattam majdnem, mint a vadlibák, krú, krú,

s épp hogy szárnyam alá nem bújtattam a fejem, krú,

túl erős nap, láttam koronádat,

nem őrült király, nem ismeretlen ám Ká,

csak az az egészen értelmetlen barázda,

és én sem bírtam elviselni, elismerem,

csupán gyávább vagyok ölni, mert előttem mások már öltek,

és én sem tudok már élni az adománnyal,

elviselem, dolgozom és vágyom titokban a vérre,

vágyom látni, hogy többé már nem él,

ott fekszik csendben, végleg, mozdulatlan,

nem kiált halála az égre, kő a feje mellett,

és megszeretted akkor megölt testvéredet,

hisz ez a csoda, Ká, ez a béke, tudom,

én is efféle békére vágyom,

boldogan nézném, hogy nem mozdul a másik,

alszik a vére, s én végre egyedül vagyok, nincs mire vágynom,

vun kruó csüe vicce csú,

tiéd az egész kiszikkadt térség,

a tűz és a kő, s az egész geológiai bálvány,

csillagok, repkény, szerelem s víz nélkül,

és a nyolcezer valahányadik éjszaka és nappal

nélküli éjszaka vagy nappal,

és hajnalban az ékkel írt táblák,

szívedben kinőtt ez a rózsa, Ká,

jártam ennél a kútnál én magam is,

ismerem kemény, magányos szívedet,

tiéd a sivatag szökőkútja, Káin.

A kígyóprém arcú férfi

Leült mellém egy férfi. Arca napszítta kígyóbőr,

mintha forró tűvel lyuggatták volna össze.

Ismertem őt, alattam járt az általánosban:

izgága szabálysértő volt, akit fölemelt az is,

ha elszenvedhette a megérdemelt büntetést.

Van már öt-hat éve annak is, hogy egy este,

ahogy hazafelé mentem, kiszállt egy fekete Audiból,

az utcán nem volt világítás, ő pedig tökrészeg.

Fenyegetett, felajánlotta, hogy akkor ő hazavisz.

Mondtam neki, hogy itt lakom száz méterre,

ne vigyen, de megsértődött ezen, mi az, hogy

nem, mi az, hogy nem ülök be a fekete Audiba.

Aztán váratlanul arcon vágott, szemüvegem

törötten repült a sáncba. Meglepetten álltam,

bénán a sötétben, vártam a következő ütést.

Talán reménytelennek talált, beült, továbbhajtott.

Furcsa, de nem nagyon haragudtam rá akkor,

túlontúl érthetetlen volt váratlan támadása,

kacagtam is magamban az egészen: micsoda este.

Tudtam, majd semmire sem emlékszik az egészből.

Tegnap leült mellém, figyeltem, mohón, rutinosan,

s valami iszonyú elveszetten emelte oda fittyedt

ajkához a sört. Szemét nem láttam, követhetetlenül

éles és vak volt a nézése. Mint a kígyóé, ki megmar,

mert rátapostak. Aztán a mosdóba ment, s mikor

kijött, láttam a járásán: öregszik. Kicsit tartottam

tőle, megissza a sört és ököllel hirtelen arcon vág.

Most jól esett volna egy kicsit. Tegnap este nem

beszéltünk egy szót sem. Ettünk valami nagy közös

asztalnál. Értelemvesztésünkben is volt valami közös.

Valaki, akire tudok gondolni. A kígyóprém arcú férfi.

Idegenek

Hívták Istennek is,

de lehet, csak tükör volt:

nem tudni, honnan meríti

hatalmát a tudás.

Mondják,

költőktől származik minden,

s minden nép költő

– asztaltáncoltató tehát,

más idők bohóca, alvajáró.

De hazudnak a költők:

igazság nélkül

élni nem tud az ember,

hazája ezért lesz

homokból kelt légvár.

De közben nem ismerjük

életünk sivatagát,

idegenek vagyunk mindenképp,

vágyunk a halálra.

S nem tudom már,

a Más nevét szabad-e keresni,

vagy felejtsem el nyelvem,

s éljek, mint a por,

szabadon, hűtlenül?

Mert meghal a név.

Csak a szerelem méltó

ehhez a földhöz.

De arctalan az is, mint a sivatag,

s a halál.

Istefanos

Éjjel álmomban Istefanost láttam.

Ketten ültek egy mediterrán szobában

késő este, mely éjszakába hajlott.

Csak ültek a sötétben mozdulatlan,

egymás lélegzetéből merítve erőt,

szó el nem hagyta szájuk.

A másik, kit Mesternek neveztek,

a sarokban már nem is volt látható.

És Istefanos szíve valahogy megtelt

keserűséggel, vággyal és gyűlölettel,

fölkelt, s mint dühös éjszakai madár,

lepleit magára tekerve kilépett a házból.

Ő volt Istefanos, kit később megköveztek.

A szobában nem maradt utána más,

csak forró, elhasznált levegő.