Vizes ruhaként hordalak. / Semmiben jöttél, és visellek, / mint félig nyitott bizalom a sebtapaszt.

Növekedés

L.K.-nak

„mert a kettő egy másik végtelen bizonyítása, aki nem ő maga”

(Federico García Lorca)

Elmondtad már nekem, hogy nem válaszolhatsz, és a válasz nélkül maradók utolsó menedékét is megtagadtad tőlem.

Elmondtad már nekem, hogy láthattam volna, megláthattam volna a mozdulatodat, a mozdulatodba rejtett súlyokat, némaságod felsértett ütőerét.

Te pajta voltál, szénaboglya, szalmaágy, majd egy bérmunkás szálanként bontotta le kalászlakodat.

De a szálakból kötött falak összeállnak, mert a szálakból kévét fon a lázadás, mert a szálakat tartó alap védelem, mert a szálakból rendezett kazal otthon a terméketlenségben, és a szálakból épített kegyhely részletekkel teli dísze a tájnak, meg az azt takaró némaságnak. Nem szóltál a közös származásról, pedig láthattam volna keskeny árnyékainkat, megláthattam volna azt a mozdulatot, és a mozdulatodból kiváló súlyt, a válasz nélküli ólommosolyodat, amivel utolsó menedéked a bőröm alá rejtetted.

Előtted

Vizes ruhaként hordalak. Semmiben jöttél, és visellek, mint félig nyitott bizalom a sebtapaszt. Kisöpört sarkok fogadnak.

Az ásóba tört embermély bántja a szememet. Közénk feszített köldökzsinóron a kötéltánc végén egymásba rogyunk. Levágtál önmagamról azzal, hogy körbevettél.

Nincs hová fordítanom a fejem. Virággombócok árnyéka a takaróm. A társremeteség beléd formál. Kimondott szavak padlóra feszülő vajúdása vagyok.

A nyomok csak félsorok. Vártalak.

Mindaz

Mindaz, ami kezdetben volt, és közénk szorult, hogy összetartson, százas szög az albumunkban, aminek húsig ér a vége akkor is, ha a távolodó cipő hangosabb a vártnál, ugyanaz a belső marás, ahová beköltöztünk az arányok miatt, ugyanaz a megsemmisíthetetlen műszer, ami saját torzójává alakít mindent, szilárd kapcsolódás, eljegyzett ujjra hurkolt acélsodrony, külső és belső arcunk mása, a szorításból kicsapódó látlelet, lepkehálóba csomagolt vérszegénység, apró rángások csillapodása, a részletekbe fészket rakó elutasítás, instant hűség dunsztkötésben, ciklámen folt a feloldozáson,

krónikus rejtőzködésünk viharkabátja, közös vonalkódunk.

Viharhangulat

Denevérszárnyú villám a szakadozott köntösű égen. Csillámszóróként az ünneptelent díszíti.

Felfakad, ahogyan csak részletek válhatnak ki egy vérző, frissen-szült gondolatból, feltépett mélykéken.

Szárnyaszegecselten feszülnek a pupillák, darabos ablak e két gömbalak.

A viharhagyott ékszer a te fényrésed, egyre közelebb enged, hogy felhő-szeplősen tárjon boltívet.

A kinti sötétség nem tapintatlan: befelé szitál az ütemes madzag-alkonyat. Villanás.

Csombor Rita 1985-ben született. Középiskolai magyartanár, PhD hallgató a Szegeden. Első verseskötete 2018-ban jelent meg Smink nélkül címmel a FISZ Könyvek Sorozatban.