De nincsenek télen is virágzó fák, / kivételek. Csak történet, folytonos, szakadatlan. / A felfelé hajított kő határtalan, boldog büszkesége. / És tehetetlensége, mikor lefelé zuhan.

Fekete Anna 1988-ban született Révkomáromban. Középiskolái döntő részét Budapesten végezte, jelenleg Bécsben tanul, aneszteziológusnak készül. Első verskötete Oda-vissza címmel lát napvilágot a FISZ gondozásában, a 2015-ös Ünnepi Könyvhéten.

Mindig, pontosan

Egy riadt, mozgó pontot figyelsz az égen? Vagy talán imádkozol valamiért? Lehet repülő, madár, eltévedt kődarab. Vas és szén és víz minden test, de csak a vágyakozás vagy az imádság képzeli, hogy félig-meddig ismerősek. A szeretet saját jeleit keresi, ezért a vágyott tárgyat sejtig-atomig újrarendezi. Így téved Isten is, mikor a jókat és a rosszakat akarja szétválasztani.

Tenebre

Az éjszaka csecsemőillathoz szokott. Lónyerítéshez, vidáman tágas álmokhoz. Vágyaktól ragyogó, maguktól nyíló-csukódó ablakokhoz. Ám sokan hiszik, hogy a sötétség csak egy lyuk, ahova csontokat hajigálunk. Hiszen olyan erős, biztos és nyugodt.

Nem tud tiltakozni.

Ahogy lebben

Magára hagytam ezt a verset.

Belevesztettem a nagy limlom-

tengerbe, a szanaszét hagyott

kupakok, cédulák, füzetek áradatába,

amit az idő összesöpör egyszer.

Megszabadult ez a vers tőlem,

ahogy megszabadult a papírlaptól is.

Boldogan és könnyen elkeveredett

mások lélegzetével, elbújt és megerősödött,

mint a gyermek a mesében, akit anyja belevetett a tengerbe, de a történet fogaskerekei nem hagyták elpusztulni.

Én ugyan nem láthatom. De velem van,

érzem a szélből. Kinyitja előttem az ajtókat, és figyel mindentudó, áttetsző, kék szemével.

Ma éjjel

Élnek azok is, akikre már nem emlékszel. Jól laknak lármával, bosszúsággal, dühvel, amivel megpróbálod agyonhallgatni vagy

csak túlkiabálni őket. Hisz akikről nem beszélsz,

azokat ezerszer kell eltemetned: el kell temetned őket reggel, és el kell temetned minden este. Élnek benned – bebábozódott múmiák – sóváran, húsosan, mindig-éhesen. Ma éjjel jól vigyázz! Ma éjjel megint anyákat temetnek.

Csak szabadon

A fiatalság feladat. Össze is zavar. Nézegetem a tükörben a karomat: erős, fényes, meleg, barna, – bár talán hozzám jobban illene, ha az egyik fehér maradna. De nincsenek télen is virágzó fák, kivételek. Csak történet, folytonos, szakadatlan.

A felfelé hajított kő határtalan, boldog büszkesége.

És tehetetlensége, mikor lefelé zuhan.