úgy hallgatnak, szinte egymáshoz bújva, / hogy lámpásként az Úr mindjárt kifújja / a rőt Krisztus-fejet, s rájuk szakad // a félelem, mert lehet, hogy a Mester / feltámad, de nem onnan jött a reggel / eddig soha, ahol kihunyt a nap

Markó Béla 1951-ben született Kézdivásárhelyen. József Attila-díjas költő, esszéista, politikus. Legutóbbi kötete elölnézet címmel látott napvilágot a Jelenkor Kiadó gondozásában, 2014-ben.

Örök modell

Újrateremti mindig a Giocondát,

s letörli később, már üres megint

a vászon, és ilyenkor csak a formák

maradnak érintetlen idekint

s belül is tán, csupán a képzelet

próbál kitörni ebből a keretből,

de mégis változatlan képeket

mutat nekünk egy változatlan kertből,

mert kezdheti elölről minden évben,

hiába festi meg, amit a télen,

ki tudja hányadszor, megálmodott,

ha ugyanaz a száj, a szem, a homlok,

s míg építi, kit nemrég összerontott,

ő múlandó halálán mosolyog.

Eutanázia

Zsíros köd száll az olajfák között,

és mint a méhek egy feldőlt pohárban,

vergődnek csak a fülledt éjszakában,

csapdába esve, mégsem könyörög

egyik sem, bíznak még a Messiásban,

ki elnéz hosszan a fejük fölött,

tudja, hogy Júdás vádalkut kötött,

kint már sötétség, míg bent napvilág van,

s úgy hallgatnak, szinte egymáshoz bújva,

hogy lámpásként az Úr mindjárt kifújja

a rőt Krisztus-fejet, s rájuk szakad

a félelem, mert lehet, hogy a Mester

feltámad, de nem onnan jött a reggel

eddig soha, ahol kihunyt a nap.

Bőség

Tintoretto: Utolsó vacsora, 1591-1594,

olaj, vászon, 365 x 568 cm,

San Giorgio Maggiore, Velence

A túlvilág is egy üres edény,

vagyis van, s ráadásul néha-néha

megcsillan, mint egy lábas fenekén

a túl bőséges ünnep maradéka,

amit éhsége fogytával az Isten

a teremtésből végül itt hagyott,

hogy ezzel is saját magán segítsen,

valami morzsát, egy-két csillagot,

mert így talán majd megtalálhat minket

előbb-utóbb, és szétszórt részeinket

összeszedi, akár a madarak,

ha egyenként ő is mind felcsippenti

a hulladékot, ami még a semmi

s közötte egy időre megmaradt.