az üvegajtó kilincse

Éjjel lesz újra. Nyálkás és hermelines éjszaka. Vállukon viszik a törpék a palástot. Élve temetik a sötét mögé a varázslót.

Szabó Imola Julianna 1984-ben születt Budapesten. Író, táncelméleti szakíró, intermediális alkotó. Versprózákat és szöveg/tánc/réteg videókat-montázsokat készít. VARRATOK című verspróza kötete 2014-ben jelent meg. Ugyanebben az évben Móricz-ösztöndíjat kapott. 2015 májusában jelenik meg Kinőtt szív című felnőttmesekönyve.

zárva

Vak alkonyatban úsznak a halak. Maréknyi ezüst csillan a tenger szájában. Mint egy rosszul tömött fog, olyan a víz, mindenhol taréj, rések a fényrácsban. Merül a távol, lassan elfedi a horizontot. Egy vékony vonal marad a hegy gerince. Se úszni, se repülni. Csak a madarak merülnek a légüres semmibe. Kapkodják a foltokat, mint egy varrógép a lyukas a szövetet. Szétesik a víz, aláhull az ég. Csak a távol marad az egyetlen közeli. Mintha Isten éppen egy ajtót feszegetne. A gyászolóknak. Látogatni.

trükk

A zsonglőr felemeli kalapját és kipottyan a Nap sárga korongja. Pörgeti és dobálja, majd a Hold arcára ragasztja. A házak teteje összecsukódik. A félelem ráncos ujjai összeszorulnak a tenyérben. Felrobbant tulipánok, királylányok meglőtt teste: szoknyájukon a fodor vérvörös naplemente. Mint egy évek óta el nem múló fájdalom, oldhatatlan kínnal vált az évszak. Penészes őszből párkás télbe. Rozsdás koronák repülnek a fák meghajló fejére. És mire az oroszlán átugraná a karikát, fogatlan szája elnyeli az idomár szívét. Éjjel lesz újra. Nyálkás és hermelines éjszaka. Vállukon viszik a törpék a palástot. Élve temetik a sötét mögé a varázslót, akinek megkopott az arca és a varázspora. Ember már nem tudna lenni.