el kell hagynunk a helyet, / mintha egy ártéri erdőben járnánk / nem szabad megzavarni a távozók vonulását

Érkezés

Zátonyi Tibor képeihez

Ott hagyod az autód, gyalog indulsz el a bekötő úton, nemsokára már látszik a fa, amit a születésedkor ültettek, arra mászott fel, és arról esett le a szomszéd gyerek. Melletted egy permetező repülő kereszt alakú árnyéka fut végig az elfagyott szőlőtőkék rendezett sorain. Kicsit arrébb egy kiránduló csoport méregeti a helység nevezetességét, a nem túl nagy várromot. Valaki ordítani kezd, valami tanár lehet, megunt igazságokhoz szokott hangja, mint egy elejtett labda, pattog még egy darabig. A kirándulók a vonatsínek mentén indulnak tovább. Megdöbbenti őket az egykor egy családi ház alapjának kiásott, évek óta betemetetlenül hagyott gödör. Te közben beérsz a házba, a szekrény tetejét borító porban pedig észreveszed a körvonalait annak, amit keresel: bárki vitte is el, még nem juthatott vele messzire.

tűzpróba

El akartam hitetni magammal, hogy tehetek valamit. Voltak például titkos fogadásaim, mint hogy ha vissza tudom tartani a lélegzetem addig, amíg kiérünk az alagútból, akkor meggyógyulsz. vagy ha képes vagyok puszta kézzel levenni a tűzről a felforrósodott edényt, akkor majd nem lesznek fájdalmaid. Később imádkozni kezdtem, a végén pedig már csak kiskoromban tanult, rég elfelejtett szentek nevei jutottak az eszembe pánikszerűen, úgy kerültek elő belőlem, mint rég kihaltnak hitt őshalak utolsó példányai a tenger azon pontjáról, ami felett több ezer méteres a víz, és ahol most még, mint a lélekben, átláthatatlan sötétség lakozik.

Zsuzsa

A férje szerint nem azért adott emberi nevet a macskáinak, mert vágyott a gyerekre. Csak az zavarta, hogy iskola épült a szomszédban, és a gyerek folyton átrúgták a labdákat a kertjükbe. Ő eleinte úgy tett, mintha nem lenne otthon, aztán a férje csodálkozva vette észre, hogy a labdák bent sorakoznak a vitrinben, mint a kiköltetlen tojások. Akkor javasolták neki először a pszichiátert, próbálták úgy felfogni, az ilyen korú nőknél ez természetes, és a gyógyszerek majd segítenek. Néhány nappal később azzal fogadta a férjét, hogy valaki ott hagyott a küszöbük előtt egy bepólyált követ. Mert valaki kavicsot szült, és letette az ajtaja elé, használja ajtótámasztéknak, levélnehezéknek, vagy ha szobrász, formáljon belőle kemény munkával, vésővel és kalapáccsal emberfejet. Ekkor emelni kezdték az adagot, de ő továbbra is csak azt hajtogatta, hogy nem képes arra, hogy bárkiről gondoskodjon, egy kisbaba nyitott szájába még csak be tudna találni egy repülőnek mondott, púpozott evőkanálnyi ételt, de mit tehetne egy kővel, akit így egyedül, az apja nélkül még megmozdítani se tud. A férfi ekkor adta fel. A nőt levitte vidékre az anyjához, a közös házat eladta, szélnek eresztette gondosan nevelt macskáikat bundájuk mintázatáról évekkel később is fel lehetett ismerni a környéken utódaikat.

A távozás kényszere

A közös szabadságvágy olyan, mint a szél, ami eltolta a partra vont csónakot, és ugyanabba irányba fordította az összes napraforgófejet, de végül lepereg a szikláról a föld, és léthatóvá válnak a ragaszkodás csupasz gyökerei.

Tudom, hogy bosszant, hogy a legtöbb hogylétére irányuló kérdés, mint diszkó éjszakai eget pásztázó reflektorfény, csak a figyelem felkeltése a célja, de nem irányult semmire. A fájdalom már elmúlt, de a szeretet még sokáig nem terhelhető, mint a frissen összeforrt csont, feleled.

A buszon ülő hozzátartozókkal tapintatosan közölték, hogy ez már a végállomás, de ok nem hajlandók leszállni. Itt a látogatási idő végének, ebéd utáni pihenésnek hívják, de mi tudjuk, hogy a napnak ugyanabban a szakaszában valami földöntúli ragyogás önti el az épületet, valamennyi kórházi szobát, ilyenkor indulnak el azok, akiknek menniük kell, és bármennyire is akarjuk, nem kísérhetjük el őket, el kell hagynunk a helyet, mintha egy ártéri erdőben járnánk nem szabad megzavarni a távozók vonulását.