csontsovány madarak vitték ágról-ágról, / és szényenpírba borult a holtsápadt ország. / Vagy mégsem így igaz, a hír hamis volt, a dal árulás

Pál Dániel Levente 1982-ben született Budapesten. Költő, szerkesztő, műfordító. Szépirodalmi munkái 2000, tanulmányai 2002 óta jelennek meg folyóiratokban és antológiákban – a magyar mellett portugál, angol, spanyol, román, török nyelven is. Legutóbbi kötete Hogy éltünk, nem hiába címmel 2013-ban látott napvilágot, a FISZ gondozásában.

Mese a szerelemről

Kim Dzsong Un és Hjon Szong Vol

Egyszer volt, hol nem volt, hol kurta farkú malacokat

kergettek éhező családok és szurtos gyerekek,

az Üveghegyen és a Lezárt Határokon is túl

az Őrült Zsarnok Egyetlen Fia beleszeretett

egy világszép, ártatlan, fiatal énekesnőbe.

Szerelmük hirtelen szenvedélye elsöpörte

a titkolózást, az udvari intrikát, a görbe tekinteteket,

ám a zord és kegyetlen apa eltiltotta őket egymástól,

bimbózó románcuk virágoskertjét földdel tette egyenlővé.

A lány mélységes mély kiszolgáltatottságában

előbb az apa, majd a fiú végtelen dicsőségéről énekelt,

titokban így üzent tőle elszakított kedvesének.

A tehetetlen fiú egy másik nőt volt kénytelen feleségül venni,

s arája fülébe folyton folyvást reménytelen szerelmes

szavakat sugdosott, bizton tudva, hogy amit egy fülbe súg,

elér egy másikig, s elharapott vágyai célba érnek,

s szerelme tudni fogja, amit tudni csak a széttépett szívek.

Titkos találkáik és lopott pásztoróráik helyét és idejét

eképp beszélték meg, és ritkán, nagyon ritkán,

ritkábban, minthogy valaki a Birodalom határain átjutott,

egymás forró ölelésében elfelejtették-elfelejthették,

milyen igazságtalan és rettenetes a világ körülöttük.

Így éltek-éldegéltek, hónapok-évek mentek-mendegéltek,

– százezrek haltak értelmetlen rút halált munkatáborokban,

családok, árvák és özvegyek, de a Birodalom erős maradt –,

mígnem a világszép énekesnő el nem árulta Élete Nagy Szerelmét,

s a halálig tartó egymásnak fogadott szép hűséget,

és a világ szégyeneként összefeküdt bárkivel és bármivel,

tetteit dalnokok zengték, szaladt-repült szájról szájra,

csontsovány madarak vitték ágról-ágról,

és szényenpírba borult a holtsápadt ország.

Vagy mégsem így igaz, a hír hamis volt, a dal árulás,

hisz semmi nem lehet ily kegyetlen, ilyen galád –

ám hiába találgatták elhallgattatott bölcsek, ezt meg annyi mást,

a Csalódott Örökös füléig el nem jutott, hogy még az is lehet,

mindez Egyetlen Egy Felesége aljas ármánya csupán

megzavarni az Ő bronzba ötvözött, de bolond férfiszívét,

hogy hálóba kösse s eltegye láb alól az Igazi-Igazi Szerelmet,

ki belőle soha nem lehet, ki belőle soha nem lesz,

s magának végtelen és örökkön örök helyet biztosítson

az Áthatolhatatlan Falakkal Körülzárt Birodalom

örököseinek anyjaként? Nem tudjuk, honnan is tudhatnánk...

A Hatalom Csúcsán Magányos Férfi sokáig ellenállt,

ám ahogy példaképei, sok kontinensen és évszázadon át,

végül összetört, s kínzó harag súlya alatt tehetetlen, kegyetlen

parancsot adott, Élete Nagy Szerelme ne lássa többet a napot.

És emberésszel felfoghatatlan, végső elkeseredésében

mindenkit el akart pusztítani, ki hozzá tartozott,

s mi rá emlékeztetette, eltörölni mindent a föld színéről.

Hatalma végtelen volt, dühének korlátot semmi nem szabott,

ezrek kerültek milliók közé, és milliók hatalmas sírokba,

s végül, megkoronázva tetteit, emléket állított magányos magának,

titkos találkáik árnyas parkját is sóval hintette fel,

s helyére sötét betonból büszke felvonulási teret építetett.

S ahogy gyengéden simogató két keze vasököllel lesújtott,

szíve úgy talált nyugalmat – s a Birodalom erős maradt.