Rajzszög nyomta lyuk, röptükben / szürke legyek, kint egy autó, / elvinni a három láda / vért, folytatni, úgy, mint eddig.

Szolcsányi Ákos 1984-ben született. Költő, kritikus, az Universidad de Salamanca PhD-hallgatója. Kutatási témája García Lorca magyarországi recepciója. Kötetei: Csehország szép, útjai jók (Orpheusz, 2008), A felszínről (Kalligram, 2012). Jelenleg Városi románcok munkacímű kötetén dolgozik.

Vág

Mint libabőrös, roppant hát,

a kórház alatt az esti

város. Megfogja, ahol fáj,

csík, kereszt, ipszilon-forma

vágást rajzol a hasára,

mit kíván egy vakbélműtét.

Mért nem kérdezett semmit: Nem

egy vitális szerv, az orvos

hangja, mintha felolvasna,

elleszel nélküle, mondta,

de hát bárki nélkül elvan

bárki, gondol most magára,

aztán arra, hogy tegezték,

aztán arra, hogy tizennégy,

hogy hazamegy, értejönnek,

végül, már az altatómaszk

alatt, hogy nem tudja, mi, de

mindegy, hogy szakad vagy vágják.

Nyit

Felmossa a tegnapi vért,

sört, csikkeket, megtalál egy

pengetőt, eszébe jut, ki

nem találta este – nevek

nincsenek fejében: tudja,

hogy táncolnak, mennyit ittak,

ismeri a most hiányzó

csendet a csábítók körül

és az ügyetlen boldogok

utánozható zavarát.

Násznépnyi vendég, családnyi

szerelmes, ma erre számít,

kezdő, helyi banda: ott is

hagy néhány keményre száradt

foltot, annyival is élőbb

a beárazott küzdőtér.

Tiszta korsók mélyhűtőbe,

majd a banda bárgyú neve

krétával fel a táblára,

nehezen olvasható, de

saját kézírással, hogy mind

úgy érezzék, övék a hely,

mintha nem fordítva lenne.

Tart

tűntél néma példázatnak

kétségbeesés akarat

rangtalan forró kölcsönös

egymást igazolására

és hitted hogy majd valami

megjutalmazza magával

ezt a céltalan fegyelmet

és maradt betevőnek a

hétköznapi gyávaságok

semmivé össze nem álló

félrenézve elbocsátott

reflexből megformált nyelve

mint egy jégcsap hideg vagy nincs

nem lehet tisztább jobb vagy más

mit válasz mit rendszer

lapok

kényszerű sorrendje köztük

szabálytalanul boldogan

kimeríthetetlen bőség

szerint vele szemben vesztve

tűzzel nyállal lélekkel nem

keresztelni újra semmit

nem megfogni nem mutatni

rá csak nézni lopva mint egy

testet lebukást vállalni

hozzá nyúlni bele soha

Ad

Ennyi, innen ennyit vártunk.

Az egyetlenükre vissza-

gondoló tűk a szemétben

és a vonalkódban valló

egyenzsákok, másfél hektó.

Anna, kiált kint valaki,

utoléri, ide már nem

hallatszik, miről beszélnek.

Rajzszög nyomta lyuk, röptükben

szürke legyek, kint egy autó,

elvinni a három láda

vért, folytatni, úgy, mint eddig.