Kitátja száját, hogy felhangosítsa a gyerekkori / sötét megfélemlített zajait, a körös-körül vágtázó / sóvárgást, az elfojtott szuszogást a frissen / mosott paplanok hófehér, anyai őserdejében.

Bajtai András költő, újságíró, 1983-ban született Szegeden. 2002 és 2008 között az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom, illetve összehasonlító irodalomtudomány szakos hallgatója volt. 2011-ben NKA ösztöndíjat, 2013-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjat kapott. A Lelkigyakorlatok világirodalmi versblog szerkesztője. Eddig három verseskötete jelent meg: Az átlátszó város (Parnasszus, 2006), Betűember (JAK-Prae.hu, 2009), Kerekebb napok (Kalligram, 2014).

A kőoroszlán kitátja száját

Amikor azt mondom, apám, a megkeseredett

kőoroszlán kitátja száját, hogy elnyelje

égtájaimat, és velük együtt a horizonton vonuló

borotvák vérszerinti rendjét. Kápráztató pengék

az alkonyi zsírban, élükön megbicsaklik a fény,

és elvágódik a megtévesztő árnyék, ami sötétre

színezi arcunkat, amikor egymás szemébe nézünk.

Így vonulnak. Nem tántorítja őket sem megbánás,

sem bűnbocsánat, sem a terített asztal

embertelen pompája, mértani távolságtartása.

Kitátja száját, hogy felhangosítsa a gyerekkori

sötét megfélemlített zajait, a körös-körül vágtázó

sóvárgást, az elfojtott szuszogást a frissen

mosott paplanok hófehér, anyai őserdejében.

Így vonulunk, egymástól távolodva. Amikor azt

mondom, apám, kikergetik a karámból, majd

a nyaktiló alá vezetik az utolsó megmaradt jószágot,

kicsi tehén a kifestőkönyvből, könyörüljetek rajta.

Halkan mondom, apám. Kék esővel söpröget

kiürített szobám sarkaiban, és amikor közeledik,

fényleni kezd a linóleum, mint a mérgezett Tejút.