miért hogy meglep az engesztelhetetlen szomorúság / lelakott félmúlt utcalámpáktól fénylő jelen / fosztogatják a telkek sarkába húzódva / lakják a szerencsével eleresztettek

világítótorony

gyulladj fel, karcsú fároszom. tűzzel a lángot, egyik pupilla másiknak feleljen. kettős, egyfényű világban, a szemhéj lezárva, hajnalban felszakad, az álom méze ömlik a szájból, felpattan a bőrredő, kigyúló fények, rakásba roskadó tűz. gyulladj, fedetlen torony, táladban nagy lánggal égjen, faggyúsercegéssel, s mellette, el nem maradva búgjon a neon.

házak takarta ég

itt szürke tömbök között nem látszik körben az ég. arrébb kellene tolni a villanyoszlopokat. csak ha tiszta az ég, látásod mélyre akkor nyomul. a lehunyt tekintet mögött a pupilla, fehér paraffin, kátránysötét. állandó: sárgából sárgába ívelő fény. az agynak a sötét? pislog, pislákol, lát, látogat, fehér izzástól a szénfeketéig. a csonkokkal elegy árnyék, a hasábokon lángoló zsír. tűzzel a lángot, oltani, táplálni, sötétre rajzolni ismeretlen minták nyomán: nonfiguratív manír, a csirkét elvágtam, forgattam, liszt, tojás, prézli, liszt, tojás, prézli, olaj. a tálcára szalvétát tettem, az ablakon kinéztem, de nem látszott körben az ég, így maradt a szellőztetés, a szürke tömbházakon megtörő bámészkodás.

innen ugyanoda

a lúdtelepkanyartól a pataházi tóig, emlékszel-e még? megtalálod a tavat világosban, gondolsz-e arra vaksötétben, ha hideg és ótvaros a november, várod-e a tavaszt, hogy ember állat tó és ház tél gúnyáját levesse. a régen lehagyott ártérbe visszatalálsz-e csukott szemmel, nullakézzel a mountain bike-kal, a csepel tacskó szimata megcsal-e még? az ártérbe rombol, építenek itt, egyfolytában, rakják az alapot és bezárja az eget, földarabolja a láthatárt az emeletesre duzzasztott beton. víziváros és az ő csodái. hidegen kéklenek a falanszter falai. hosszanti repedések futnak a vakolások alatt, a hangzás jó és sztereó, a téglát kiváltó gipszkarton a hosszúra nyúló közös élet alapja leend, kussol majd vagy gátlástalanul él, pipiskedik vagy két lábbal egy pofával ugrál és ordít, a közös udvaron ereszti ki a hangját a szét nem válogatott játékok fölött. a szabadnak szánt tér a visszájára fut, épphogy kiszabadult önmagába ér, négybe fogja, satuba szorítja, a szárítók az ablakra lógatva, oldalazás keskeny balkonon, a mosott ruhák lengenek a szélben és lassan faldossa szendvicsét, pereg, az estébe futókról elröpül a verejték.

miért hogy meglep az engesztelhetetlen szomorúság lelakott félmúlt utcalámpáktól fénylő jelen fosztogatják a telkek sarkába húzódva lakják a szerencsével eleresztettek egy egész tavat bekebelezni azért mégiscsak túlzás egy egész tavat a hídjával fástul vizestül mindenestül zárt lakópark magát kellető közepére

emberbaráti gesztus

az utcákon beton helyett térkő, a sebesség ellenségei. rázzák a kasztnit, a kormányt, a lelket az arra tévedőből és az elegancia máza megolvad a méterekkel, a pázsitok, gyepfoltok szélére miheztartás végett gondosan telepített vágott bazalt terméskövek. némelyiket fehérre mázolták, ez segít éjszaka, ez riaszt nappal. ide te ne gyere és főleg felejtsd el, hogy a gyöpömre állsz. álljál meg máshol, de a legjobb, ha ide se jössz, mindenesetre legyél te bárhol, de előttem ne. tüskéznek, betontömböznek is, nem találom, hová lett a tó. akkor kérdezni kell. kitől. egy egysoros utca házai a régi érából itt maradt családi házak saját udvarral, kerítéssel, szomorú kutyaólak udvaron, emeleten. kulcsra zárt garázsok, néhol egykori kirakattal, megkopott feliratokkal, megpróbálták ők is, a bölcs előrelátás keserűvé szenderedő valóságát karöltve.

a híd vonulása

évtizedek óta egy híd körvonalai kísértenek itt jött volna át rakjuk odébb harminc év nem nagy idő várost elkerülő kinőtte magát

egyszerre megjelenik és méltósággal várja míg helyére emelik aztán uralja a látványt és medréhez szegezi a folyót Sütő Csaba András 1979-ben született Győrben. Költő, az Ambroozia folyóirat szerkesztője. Nagybajcson él. Legutóbbi kötete: nempróza (versek). Napkút Kiadó--Kalota Művészeti Egyesület, Budapest, 2019.